Nő, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-03-12 / 11. szám
Béluska Béluska M. asszony és J. borátom harmadik ikszhez erősen közeledő, picit kopaszodó, enyhén pocakosodé diplomás fia ... i. barátomhoz és M. asszonyhoz a távoli gyerekkor ezernyi színes emléke fűz. Idestova fél évszázaddal ezelőtt ugyanabban a kisvárosban okoztunk világra jöttünkkel nem csekély gondokat akkortájt éppen munka nélkül tengődő, napszámos szüléinknek. A tíz egynéhány esztendős J. a kisváros vasöntödéjében dolgozott. Naponta hajnali négy órakor kelt, hogy jó öt kilométernyi gyaloglás után, pontosan megjelenhessen munkahelyén. Amikor a tizenkét órás gürcölés után kijött a gyárból s a park valamelyik sarkában hozzánk csatlakozott, a többi kölyök néma tisztelettel tekintett rá: pénzkereső ember. J. azonban ebből a néma tiszteletből egy szemernyit sem érzékelt, mert mihelyst valahol leülhetett, abban a szent pillanatban elaludt. De voltak időszakok — attól függően, hogy az öntödében milyen munkát végzett —, amikor állva is el tudott aludni, Feje félrekákadt, az orra körüli komaszszeplőkön vaspor feketéllett, vékony nyakának áttetsző bőrén keresztül lüktettek az erek. Haja izzadt csomókban tapadt a holmokára. Közben mi szakszerű megjegyzéseke* tettünk az előttünk elhaladó lányokra. J. álmában is hatalmas vastömbökkel bíbelődhetett, mert gyakran felnyögött. Negyvenöt után szétszóródtunk, ki erre, ki arra. J. azonban maradt. Szakmát tanult, megnősült, elvette M.-et. Aztán hamarosan megszületett Béluska, akivel azonban a gyermekáldás be is fejeződött, mert J. barátom hallani sem akart több gyerekről. Az ösztöne azt diktálta, mindent meg kell tennie, hogy Béluskának ne kelljen csatáznia egy darab kenyérért, fgy lett Béluska egyke. J. csoportvezető lett a gyárban, aztán mester, s ha a szakiskolát elvégzi - mondta —, még komolyabb beosztással is számolhat. Házat épített, emeleteset. Majdnem a legszebbet a kisvárosban. Aztán szőlőt telepített, s neki lett a környéken a legjobb bora. Vitték is, mintha ingyen adta volna, pedig többet kért érte, mint máspk. A présház: inkább villa, mint bortároló. — Tudod, kijönnek néha a vállalattól is, akárhogy nem fogadhatom őket — mondto —, s különben is majd jó lesz Béluskának. Stílbútor, közvetlenül a kiállítási teremből. Torontáli szőnyeg, egyenesen Székelyföldről. Meg mindenféle kristályok s egyebek - mind-mind azzal, hogy ezekre már Béluskának nem kell pénzt kiadnia. Ezekben az években kevesebbet találkoztunk. Megörültem hót. amikor egy napon levelet kap-Puskás Lajos deáki (Diakovce) olvasónk felvétele Családi (fotó)kör pályázatunkra érkezett. tam tőlük. Arról érdeklődtek, hogyan lehetne gyorsan külföldi kocsihoz jutni. — Béluskának akarjuk, most érettségizik, kitüntetett lesz, ennyit megérdemel — adták tudtomra. A kocsit megszerezték. Találkozásunkkor J. és M. fáradt emberek benyomását keltették. Ez adta az ötletet, hogy megkérdezzem tőlük: hová készülnek nyaralni... Nyaralni... ? — nevettek össze — hát az Alacsony-Tótrába I Már a harmadik nyáron oda megyünk, ott építünk Béluskónak hétvégi házat. Meglepetésnek szánjuk, majd ha megszerzi a diplomát, akkor adjuk ót neki a kulcsot. Tudod, a gyerek mégiscsak magasabb körökben fog majd forgolódni, s aztán gondolni kell a jövendő menyünkre is, az is biztosan diplomás lesz, vendégeket fogadnak majd, kollégákat... — ábrándoztak. 1. barátomon jócskán kopott, szürke öltöny, cipő, inge még a dederonkorszak kezdeti stádiumát idézi. M. asszonyt is nehezen tudtam beleképzelni a torontáli szőnyeges, kristálycsillóros, emeletes villába... Aztán eljött az a nap is, amikor hozták az értesítést: Béluskát diplomássá avatják. Béluska sorsa eddig pontosan úgy alakult, ahogyan azt szülei megálmodtak. Az első bomba okkor robbant, amikor Béluska elvette Z-t. Ezzel szüleiben egy világot rombolt öszsze. Mert Z. ugyan nagyon csinos és talpraesett teremtés volt, s összeillettek Béluskával, de — nem volt diplomája! Elárusító egy fehérneműüzletben, pontosabban üzletvezető. — Gatyákat árul a menyem ... az én menyem ... I — meredt maga elé J„ amikor végre ismét találkoztunk. Az arca olyan fáradtnak tűnt, mint kölyökkorában. Szavakat kerestem, vigasztalni próbáltam, megmagyarázni neki, hogy ...- Oda az életem értelme. Gatyát árul a menyem. A fiam meg szembefordult velem. Azt mondta, gyújtsam fel a házat, neki Z. a fontos és nem a vacak házak meg a hülye nyaralók ..., s hogy köp az egészre ... — nézett rám tanácstalanul i. Továbbra sem jártak szabadságra. Sok időt igényelt a nagy ház karbantartása, a szőlőben is volt munka tavasztól télig, rendbe kellett hozni a tátrai üdülőt is. S mindezt J. és M. végezte, mert Béluskának semmi pénzért nem adtak volna a kezébe lapátot (nem azért diplomás), a menyük meg őszintén bevallotta, hogy soha életében nem kapált sem szőlőt, sem egyebet, és nincs is kedve megtanulni. Ezek azonban csak olyon apró súrlódások voltok, amelyeket könnyen át lehetett hidalni, s ebben Z. mester volt. A robbanás teljesen váratlanul következett be. A szülők Béluskát születésnapján diplomás emberhez méltó ajándékkal lepték meg: tengerentúli társasutazással. Csak őt. Ezután az események villámgyorsan peregtek. Béluska hallani sem akart az utazásról a felesége nélkül. Csúnya veszekedések töltötték be a torontáli szőnyeges, csilláros szobákat. Béluska akcióba lépett. Megpróbálta az utazási irodától visszaszerezni a pénzt, az idő azonban túl rövid volt, az iroda nem fizetett. Próbálkozott az utazás átruházásával, de nem talált érdeklődőt. Két lehetőség maradt: az egyik, hogy veszni hagyják a jelentős összeget. A másik: hogy Béluska elutazik — egyedül. Z. elhatározása szilárd: ha Béluska egyedül utazik, ő hazamegy a szüleihez. Béluska agitál, magyaráz, könyörög, tombol és kér. Magyarázza feleségének, hogy ez az út semmit sem jelent életükben, kapcsolatukban, s ha hazajön, hármuk érdekeinek megfelelő megoldást keresnek. Z. tántoríthatatlan. Béluska utazik. Egyedül. S mire a csodálatosan szép tengerentúli útról visszatér, Z-t már nem találja otthonukban, a gyerekkel együtt szüleihez ment. Béluska összeroppant. Magába roskadtan ült a tengerentúlról feleségének hozott egzotikus cuccok felett, s hirtelen értelmetlennek látott mindent. Még aznap kocsiba ült és felesége után ment. Három nap után tért vissza, borostásan, karikás szemmel. Szüleinek egy szót sem szólt. S aznap, életében először, úgy istenigazában berúgott. Aztán másnap is. S utána megint. A napokban ismét összehozott a véletlen J.-vel és M. asszonnyal. Gondterheltek voltak, de mintha bizakodás csendült volna ki a hangjukból. Elmondták, hogy Béluskát a felesége valósággal kidobta és szolmabóbunak nevezte, s szégyelli, hogy ilyen embertől van a gyereke, s hogy a gyerek előtt még azt is elhallgatja, ki volt az apja ... Béluska nem jár sehová, és alig beszél a szüleivel... S elkezdett inni... — De majd elfelejti, hiszen neki is meg kell értenie, hogy Z. nem volt hozzávaló — motyogta bizonytalanul M. asszony. —Az volna a legjobb, ha találna egy magához illő diplomás lányt... Mondtuk is neki, a gyerektartásra ne legyen gondja, azt mi vállaljuk ... AGÖCS VILMOS Kedves fiatalasszonyI Minden emberrel megesik, hogy egyszer-másszor kinevetik, gúnyolódnak a rovására. Tudnunk kellene azonban alkalmasint önmagunkon is nevetni. Az irodalom erre elegendő példával szolgál, hiszen a nagy írók közül sokan valóságos mesterei voltak az öngúnynak. Tudomásul kell vennünk, hogy mások beszélnek rólunk, s hogy ilyenkor rendszerint nem előnyeinket vagy jó tulajdonságainkat emlegetik. És persze hasonlóképpen mi is beszélünk másokról... Normális körülmények között az ember ilyesmin esetleg ideig-óráig boszszankodik, vagy egyszerűen löl sem veszi. Már más a helyzet, más reakciót vált ki, ha valakinek mindig és kizárólag egy bizonyos egyéni sajátossága kerül terítékre. „Harminchat éves vagyok és mindössze 1,49 méterre „sikerült“ megnőnöm - írja. - Engem nem bánt, hogy kicsi vagyok, és a férjemet sem, akivel tiz éve élek boldog házasságban. A kislányunk most hatéves. De az emberek! „Túl" kicsinek találnak, s úgy látszik, kifejezetten ingerli őket, hogy megjegyzéseket tegyenek, csipkelődjenek, vállon veregessenek, szánakozzanak és kérdezősködjenek, hogy nincsenek-e komplexusaim. Amikor fiatalabb voltam, nem vettem a szivemre a megjegyzéseket, de mostanában sokszor elönt a düh: életem végéig tűrnöm kell az emberek kétes érdeklődését, tapintatlanságát, a rokonság „vicces“ megjegyzéseitTI Már annyira jutottam, hogy kerülöm az embereket...“ Annak ellenére, hogy nincsenek komplexusai, helyes az önértékelése, azaz elfogadja saját magát olyannak, amilyen, egészen természetes, hogy az évek múltával kialakult önben egy bizonyos túlérzékenység az emberek tapintatlanságával szemben. Sajnos, nem tudja őket megváltoztatni. Tudomásul kell vennie, hogy mindig lesznek élcelődök, tolakodók, kérdezősködők, vagy éppen „kicsiségén“ sajnálkozók. Tulajdonképpen nem is sértő szándékkal, csak éppen azért, mert eltér a megszokottól, a „normától“, s egyesek nem tudják megállni szó nélkül. A „túl“ kövér, a „túl“ sovány, a „túl“ magas és mindenki, aki „más“, ugyanígy szenved az emberek tapintatlanságától, ugyanígy ki van téve a tolakodó érdeklődésnek. A düh, a gyötrődés, az emberkerülés nem segít, sőt előbb vagy utóbb lelki sérülést okozhat. Tanuljon meg szembenézni a tényekkel - vagyis tanulja meg „visszaverni" a csipkelődést, ellenkérdéssel „leszerelni“ a bizalmaskodó érdeklődést nem létező komplexusai iránt. Tanuljon meg lölényes lenni. Tanulja meg kiké ni magának azt, ami nyilvo ríóan sértő. N) o 2 pj NI cn a Z
