Nő, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1980-02-27 / 9. szám

Társadalom — erkölcsi nevelés — család A szocialista pedagógia tisztában van a család semmivel nem pó­tolható nevelői jelentőségével. Csalód nélkül sem jelenleg, sem a jö­vőben nem lehet felnevelni az ifjú nemzedéket. A gyermeket világra hozó szülők a társadalom fejlődésének valamennyi fokán természetes és a társadalom által elismert joguknak és kötelessé­güknek tekintették a gyermeknevelést. Az intézményes nevelés kialakulása előtt kizárólag a család feladata volt a gyermek felkészítése a munkára, az életre. Gondoljunk csak arra, hogy alig egy-két évszázaddal ezelőtt mi minden­re is tanította meg a gyermeket egy parasztcsalád: a földművelésen, az ál­latgondozáson mint alapvető létfenn­tartó munkán kívül a ruhakészítést, a szövést, fonást; a használati tárgya­kat, számos munkaeszközt, a bútort, az edényeket is otthon készítették. Nagy fejlődésen kellett keresztülmennie az iparnak, a kereskedelemnek, a ter­melési viszonyoknak, hogy mindez megváltozzék. Amikor kialakult az isko­la mint nevelési intézmény, változás állt be a nevelés funkciójában. Az iskola és a többi létrejött nevelési intézmény az életre felkészítés, a mun­kára nevelés, az emberformálás fel­adatában egyre nagyobb jelentőségre tett szert, s a család feladatai az élet­re való felkészítésben ennek megfele­lően szűkültek. Mindezt csak azért bocsátottuk előre, mert sokan ma is úgy vélekednek, hogy különösen a középiskolás vagy iparitanuló-iskolás gyermekek kinőttek a családból, tehát a szülők mór nem felelősek a nevelé­sükért. Különösen a középiskola után munkába állt vagy főiskolás fiatalokra tartják ezt érvényesnek. Sokszor úgy tűnik, hogy a „kritikus" korban élő — már nem gyerek, de még nem felnőtt - korosztály sem igényli a családot, szülőt, hanem teljesen meg akar tőlük szabadulni. Ha ez így van, mondják a szülők, akkor ne erőltessük a szoros kapcsolatot, hagyjuk a nevelőmunkát az iskolára, legyen az a felelős érte, oldja meg ő a problémákat, mert mit is tehetünk mi? Vannak azonban olyan szülők, akik szerint az iskola feladata, hogy oktas­sa, tanítsa a gyermeket, de a nevelést csak hagyja a családra. Hogy a csa­ládi nevelés kizárólagosságát biztosít­sák, nem szívesen engedik a gyerme­keket a házon kívül sehova, otthon úgy nevelik a serdülőket, mint alapiskolás korukban. Az egyre élesebben jelent­kező összeütközések, nézeteltérések, el­keseredett viták bekövetkezéséért a túl szabados, liberális iskolát, a fiatalok alá „lovat adó", őket kényeztető társa­dalmat okolják. Ha a mai szülők visszaemlékeznek saját kamasz- és ifjúkorukra, rájönnek, hogy ilyesféle problémák nemcsak ma vetődtek fel, hanem régebben is, bár talán nem ilyen erősen. Hogyan is áll a helyzet tulajdonképpen, mik az alap­vető okok és mi a család feladata a nehézségek csökkentésében. A pszichológ iái, nevelésszociológiai és pedagógiai vizsgálatok egyre erősebben figyelmeztetnek arra, hogy a gyermek örömeinek és félelmei­nek, érdeklődésének és szokásainak, értékítéleteinek, motívumainak, viselke­désének, életcéljainak alakulása mi­lyen nagy mértékben függ a csalódtól, a családi légkörtől, az abban uralkodó magatartásformáktól, a családtagok közti kapcsolatoktól. Kisgyermekkorban a szülők, de külö­nösen az anya mély, szeretetteljes, személyes érzelmi kapcsolata a gyer­mekkel, a róla való gondoskodásuk — amelyben tükröződik a gyermek léte­zésének fontossága számukra és az ezért érzett felelősségük — elengedhe­tetlen feltétele a gyermek zavartalan, kiegyensúlyozott érzelmi, erkölcsi és értelmi fejlődésének (pl. a beszéd idő­ben való elsajátításának, a kisgyermek természetes kíváncsisága kielégítésé­nek). Ez a viszony teremti meg a biz­tonságérzetet a gyermekben, ami a személyiségfejlődés pszichológiai alap­ja. Rengeteg vizsgálat bizonyítja, hogy a- család nélkül, a csecsemőotthonok­ban — esetleg a családénál is jobb fizikai-higiéniai körülmények között — nevelkedő kisgyermeket éppen az állan­dó ugyanazon személyhez fűződő érze­lemgazdag kapcsolat hiányában olyan károsodás érte érzelmi, szellemi és er­kölcsi fejlődésében, amely a későbbiek folyamán szinte helyrehozhatatlan. A hiánytalan családi kötelékek a ser­dülő- és az ifjúkorban is az érzelmi kiegyensúlyozottság, a zavartalan tár­sas kapcsolódás és számos erkölcsi tulajdonság kialakulása fontos feltéte­lének bizonyultak. A családi körben átélt élmények fogékonnyá tesznek nemcsak az érzelmi nevelés, hanem ezen keresztül minden további pedagógiai hatás iránt is. A vérségi kötelék mel­lett a pozitív érzelmekkel egybefűzött családban szerzi meg a gyermek az első közösségi élményeit, olyan benyo­másokat, amelyek változatos tartalma, érzelmi gazdagsága egész életre szóló hatást gyakorol rá. A folyamatosan és rendszeresen elébe tárt szülői model­lek, az utánzás és az azonosulás útján a családban sajátítja el kezdetben a szociális viselkedés elemi, majd egyre bonyolultabb formáit a szülők ellen­őrző és értékelő tevékenysége segítsé­gével. A családban élő felnőttek közvetítik a gyermek számára a leghiteleseb­ben a társadalom erkölcsi-politikai­­kulturális követelményeit, normáit. A gyermek és a fiatal a szülők iránti szeretet és feltétlen bizalom alapján veszi át mindazon történelmi-társadalmi úton létrehozott értékeket, amelyeket a szülő nagyra tart. A társadalom számára nyilván nem mindegy, hogy milyen is a csa­lád összetétele, tagjainak erköl­csi fejlettsége, értékrendje, hiszen csak az nevelhet helyes erkölcsiségre, aki maga is helyes erkölcsi érzékkel, fogal­makkal, tulajdonságokkal, ítélőképes­séggel rendelkezik, s mindez maga­tartásában kifejezésre is jut. Ez óriási felelősséget jelent a szülő számára, hiszen az elmondottakból már úgy is kitűnt: hiába a legtökéletesebben meg­szervezett, korszerűen felszerelt, szak­tantermes iskolai oktatás, nevelőintéz­mények, a napközi otthon, az ifjúsági szervezetek, a diákotthon, ha a család nem teljesíti a feladatait, ha nem tesz eleget a társadalom elvárásainak. Mennyi erőfeszítésbe kerül az isko­lának mint intézménynek (és a társa­dalomnak mint az iskolát létrehozó­nak). ha a gyermeket a család nem támogatja a munkához való jó viszony kialakításában, ha nem tesz szert elsődleges közösségi élményekre, ha a család mint nevelési funkciót vállaló közösség nem látta el a közvetítő sze­repet a családban élő gyermekek és a társadalom között, ha nem mutatott példát a rokonokhoz, barátokhoz, isme­rősökhöz, dolgozó tagjain keresztül üzemekhez, vállalatokhoz, társadalmi és politikai szervezetekhez fűződő sok­rétű, erkölcsös kapcsolatokra? Hogyan lehet jó állampolgár, hazafi az, akit a család nem tanított meg az anya­nyelv igaz szeretetére és ápolására, akit nem erősít a család a népi, nem­zeti hovatartozás biztos tudatában, az efeletti büszkeség érzetében, de ugyan­akkor minden nép haladó értékeinek a tiszteletében? A család mint a legkisebb természe­tes társadalmi egység éppen azzal erősíti a társadalom erkölcsét, hogy igazi erkölcsi értékek őrzője, átadója, megvalósítója. A család értékét a tár­sadalom szempontjából többek között az is fémjelzi, hogy mennyire közvetíti a gyermekek, a fiatalok felé a társa­dalom részéről érkező pozitív hatáso­kat, s ellátja-e a szűrő szerepét a ne­gatív jelenségekkel kapcsolatban. Egé­szen pontosan: az a kérdés, mennyire képes arra, hogy mint nevelő funkciót vállaló közösség felerősítse a teljes társadalmi környezet nevelő jellegű hatásait, esetleges negatív jellegű be­folyását pedig gyengítse, azzal szem­ben a fiatalokat megedzze, felvértezze. Olvasóink családjai viszonylatában is érvényes mindez, a szocia­lista erkölcs valamennyi elvét (munkához való szocialista viszony, közösségi érzület, szocialista fegyelem, humanizmus, hazafiság és proletár nemzetköziség) tiszteletben tartani és ennek megfelelően élni. Vegyük pél­dául a szocialista hazafiságot: ennek lényege a szocializmust építő haza szeretete, aktív részvétel erősítésében, fejlesztésében. A család sem feledkez­het meg arról, hogy a szülőföld, a ha­zai táj, a haza természeti kincsei, kultúrája mély érzelmi vonzást gyako­rolnak az egyénre, s ezt a köteléket egyre erősíteni kell, ami hozzáfűz, el­­szakíthatatlanná tenni. A csehszlovákiai magyar családokban csak akkor tesz­nek eleget a kommunista erkölcsre és a hazafiságra való nevelés feladatai­nak, ha a csehszlovák államiságot tisztelő, egyenes jellemű, becsületes, nemzetiségüket megtartani tudó ifjú embereket nevelnek. A szocialista er­kölcs nem tűri a kétszínűséget, a meg­alkuvást, de a nagy szavakat sem, amelyek mögött nem húzódik meg a becsületes munkában eltöltött napok láncolata. Az erkölcs és a pedagógia e téren találkoznak, mert mind a kettő ugyanarra törekszik. A társadalom za­vartalan életét csak szilárd erkölcsi normák szerint élő emberek biztosítják, csak ők képesek a további ifjú nemze­dék nevelésére, a folyamatosság bizto­sítására. Dr. Szeberényi Zoltánná L.

Next

/
Oldalképek
Tartalom