Nő, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)

1980-02-20 / 8. szám

Iuditot szállodában helyeztem el: tudtam, hogy senkije sem jött haza, a lakásukat egy lengyel családnak utalták ki, ideiglenesen.

Tétován állt meg a szoba közepén, az ablakhoz lépett, félrehúzta a függönyt, de nyomban visszaengedte, megborzongott. Féltem, hogy sírni fog, de csak nézett rám sötéten és fájdalmasan, aztán csak ennyit mondott:

— Köszönöm, hogy hazahozott. De mégis jobb lett volna ott maradnom.

— Csacsiság — próbáltam tiltakozni. Szenvedélyesen a szavamba vágott:

— Ott én nem éltem. Dolgoztam, végeztem a munkámat, mint aki véletlenül életben maradt. Átmenetileg voltam a földön. De otthon az ember nem élhet átmenetileg. Ismerősökkel kell majd találkoznom, el kell mennem a házunk előtt és más házak előtt, találkoznom kell az emlékeimmel, emberekkel és dolgokkal, amelyek valaha a régi életemhez tartoztak, és én nem akarok találkozni senkivel és semmivel. Mégis kár volt hazahoznia.

Eszembe jutott az a délután, amikor két hónappal ezelőtt rátaláltam. Egy kórházban volt dolgom, az egyik orvossal kellett beszélnem. Odakint csontig ható őszi vihar dühöngött, rosszkedvűen bolyongtam az elhagyatott folyosókon, az ajtók névtábláit nézegettem, néma betegszobák előtt haladtam el, a folyosó végére jutottam, visszafordultam. Mikor másodszor haladtam el az egyik nyitott ajtó előtt, észrevettem, hogy odabent fiatal ápolónő ír egy tompított fényű lámpa alatt. Mikor kopogtattam, összerezzent. Fölállt, sietve az ajtóhoz lépett. Abban a pillanatban megismertem.

„Judit!” — ragadtam meg a kezét, elállt a lélegzetem. Megtántorodott, megkapaszkodott az ajtófélfában. Éreztem, hogy a keze jéghideggé válik a tenyeremben. A szeme félelmetesen kitágult, az ajka megvonaglott. Lehorgasztotta a fejét, olyan volt, mint aki kínzó, fájdalmas zavarral küzd.

„Két éve keressük — lihegtem izgatottan —, hová tűnt el? Miért tette ezt? Judit! Mi van magával? — Kétségbeesetten megráztam a vállát. Az álla alá nyúltam, felemeltem a fejét, az arcába néztem. Sápadt volt, lehunyta a szemét, a száját makacsul összeszorította. Mikor elengedtem az állát, a feje erőtlenül lebukott. — Mi történt magával? Bántották?” — kérdeztem megremegve, mintha fájó szívű kisgyerekhez szólnék, és újra megragadtam a kezét.

Végre megszólalt, de amit mondott, még jobban fejbe vágott.

„Az én nevem Júlia — mondta színtelenül. — Balog Júlia ... És ... ápolónő vagyok ebben a kórházban ...”

Ezért nem tudtuk hát megtalálni! — villant át az agyamon.' Mert a saját nevén kerestük. Mikor a felszabadulás után két hónappal nyoma veszett, azt hittük, hazautazott. Aztán arra gondoltunk, útközben valami baj érte. De miért tűnt el?

A fali jelzőtáblán megszólalt a csengő, az egyik szám alatt sürgető, piros fény gyulladt ki. Judit a táblára pillantott, felállt.

„Hívnak — mondta csendesen. — Foglaljon helyet, mindjárt visszajövök.” Az ajtóban megállt, visszafordult, különös, elgondolkozott tekintetet vetett rám. Megrázta a fejét; nem hordta az ápolónők megszokott főkötőjét, sötét hajtfürtjei ismerős, lágy mozdulattal lebbentek

meg az ajtó fehér keretében. Fájdalmasan szép volt.

Mikor visszajött — nem tudom, közben percek teltek-e el vagy órák —, megállt előttem, figyelmesen szemügyre vett.

„Hogy került ide?” — kérdezte hangsúlytalanul.

Megmondtam.

„Szóval nem engem keresett!” A hangjában kesernyés, tárgyilagos megállapítás bújkált, nem értettem.

„Judit, közel két éve keressük — fakadtam ki —, nem tudtam, hogy így ... így ... Hova tűnt el előlünk, beszéljen!”

Kicsit mintha elmosolyodott volna, az ablak felé fordult, futó pillantást vetett a kinti sötétségbe. A szél időnként az ablakhoz verte a záport, de az épület előtt himbálózó ívlámpa fényénél még így is ki lehetett venni a feketére ázott fák komoran hajladozó, tar ágait, s a megzörrenő ablaktáblák mögül hallani lehetett a szél konok bőgését. Megborzongott, közelebb húzódott a fűtőtesthez, leült az ágy szélére, az ölébe ejtette a kezét. Karcsú hüvelykujja öntudatlanul simogatta a keze fejét, olyan ismerős, régi mozdulattal, hogy szinte éreztem a bőre selymesen hűvös érintését.

„Mit akar tudni?” — kérdezte az előbbi, színtelen hangon.

Istenem, mit akarok tudni... Hernádi Tivadart kellene megkérdezni, Hernádi Tavadar gyötrődő, fájdalmas vágyódásait a holdfényben fürdő budai éjszaka után, Szabó néni csillogó rézedényei után, minden után, ami volt, és ami kettejükhöz tartozott.

„Miért tűnt el előlünk? — kérdeztem, ki tudja hányadszor. — Miért bújkál?"

Olyan váratlanul kapta fel a fejét, hogy elhallgattam. Azt hittem, beszélni kezd, de még mindig nem nyílt szóra az ajka. Percekig szótlanul nézett; mély tüzű, valami különösen újszerű színnel ragyogó szeme hoszszan kutatta az arcomat, mintha le akart volna olvasni róla valamit. Aztán újra az ablak felé fordult, az üvegen alágördülő esőcseppeket nézte figyelmesen. Egy örökkévalóságig tartott, amíg visszafordult hozzám, s végre megszólalt:

„Mennyit tud?”

„Semmit sem tudok — kezdtem habozva, mert amit tudtam, annyira fájdalmas volt, hogy jobban szerettem volna nem beszélni róla. — Tudom, hogy Juszufék ...”

„ ... telitalálatot kaptak az ostrom utolsó napjaiban — fejezte be, és elcsuklott a hangja. — Akkor már el voltunk vágva egymástól, csak napokkal a felszabadulás után tudtam meg, Juszufék meghaltak. És meghalt Szabó néni is. Ezt is tudta?”

„Tudtam. De ő ...”

„Igen, ő a felszabadulás után halt meg, egy reggel hiába keltegettem. Ott feküdt a pincében mellettem, arra lettem figyelmes, hogy a feje lebillent a szalmazsákról. Aznap készültünk felköltözni a pincéből. így hát egyedül költöztem vissza a lakásba. Egészen egyedül.

Elhallgatott. Megtörülte a szemét.

„Egészen egyedül — ismételte meg, és újra az arcomba nézett: — Tudja milyen érzés egyedül élni egy idegen lakásban, idegenek között? ... Szabó néni halála után három nappal megtudtam, hogy a követségünk már működik. Másnap reggel összecsomagoltam a legszükségesebb holmimat, egy kézitáskával a kezemben elindultam a követség felé. Nem jutottam el oda: útközben összeestem az utcán. Nem tudom, ki hozott be ide, nem tudom, meddig feküdtem eszméletlenül. Tífuszom volt. Mikor először volt szabad felülnöm, levelet írtam a követség útján Hernádi Tivadarnak. Aztán egy hét múlva újra írtam. És öt napra rá megírtam az utolsót...”

„Judit! Hernádi Tivadar nem kapta meg a leveleit! Egyetlenegyet sem.”

„Tudom. Az utolsó levelemet viszszakaptam. Valaki tintaceruzával ráírta : címzett ismeretlen... Aznap kellett volna elhagynom a kórházat. És aznap tudtam meg, hogy az anyámat gázba vitték. Kicsit sok volt egy napra, újra elveszítettem az eszméletemet. Akkor csak két napig voltam eszméletlen, de mikor magamhoz tértem, nem emlékeztem semmire sem. Aztán már nem is akartam emlékezni. Itt maradtam. Itt jó ..

„Judit, de arra emlékeznie kell, hogy volt egyszer egy Hernádi Tivadar” — kezdtem nyugtalan reménykedéssel, de nem hagyta befejeznem. A kezemre tette a tenyerét, gyöngéden végighúzta rajta, mintha én szorulnék vigasztalásra.

„Erről ne beszéljünk, jó?” A hangja már nem volt színtelen, a régi, mélyen zengő lányhang volt, de nekem elszorította a szívem.

„Hernádi Tivadar közel két esztendeig kutatott maga után, Judit. Még most is kétségbeesetten kutatja” — próbálkoztam még egyszer. Nem válaszolt, felállt, és az ablakhoz lépett. Nekiszorította a homlokát az ablaküvegnek, szótlanul állt. Kint reménytelenül tombolt a vihar.

Két hónapba telt, amíg rá tudtam venni, hogy jöjjön haza. És most újra itt ülünk egymással szemben, és én újra megkockáztattam:

— Nem szabad elhagynia magát. Szembe kell néznie a dolgokkal. Holnap elmegyünk, visszaigényeljük a lakásunkat. Ha megjön a húga ...

— A húgom sem jön meg. Aki túlélte, az már mind otthon van.

— Nem igaz. Naponta jönnek még haza. A húga is hazajön.

Nem vitatkozott, de láttam a szemén, hogy tudja, magam sem hiszek abban, amit mondok. Elhallgattam.

— No látja — mondta halkan. Nagyon szerencsétlenül nézhettem rá, mert szomorúan elmosolyodott, egy pillanatra az arcomhoz szorította a fejét. — Kár volt engem nyűgnek a nyakába vennie, ugye? — kérdezte komolyan. — De ne féljen, nem lesz sok baja velem. Holnap kísérjen el a kórházba, aztán már nem kell velem törődnie.

— Eltökélt szándéka, hogy a kórházban fog dolgozni?

Bólintott.

— Judit — karoltam össze egy utolsó próbálkozásra minden sajgó bánatomat —, egyszer megállapodtunk abban, hogy Hernádi Tivadarról nem beszélünk. Most hadd kérdezzek mégis valamit.

— Tessék — mondta csendesen és éreztem, hogy a szíve legalább annyira fáj, mint az enyém.

— Maga szerette őt, ugye?

— Még most is szeretem.

— Akkor... mért nem engedi meg... Hernádi Tivadar el akarja magát venni feleségül... — Szerettem volna felugrani, de nem bírtam, a tagjaim megmerevedtek. Sokáig nem válaszolt, s én tudtam, hogy arra az utolsó éjszakára gondol, amelyet Juszufék lakásán töltött Tivadarral, az ájult légiriadó alatt, az ablakon át becsorgó holdfényben. Aztán lassan megcsóválta a fejét.

— Nem lehet, kedves. Nekem nincs jogom megesküdni Hernádi Tivadarral... Akkor, mikor szerettük egymást, mindketten valaki másnak az életét éltük... De holnaptól kezdve már mindketten a saját életünket éljük. A házasság komoly dolog. És én nem akarom, nem akarom, hogy mire a gyerekeink felnőnek, félvérek legyenek. — Az utolsó szavakat már elcsukló hangon mondta, aztán végigzuhant az ágyon, a testét vad sírás rázta. Döbbenten hajoltam föléje:

— Ezért? Judit, ezért?

Csak a válla vonaglásával válaszolt, de bennem akkor már áldott és melegítő nyugalom áradt szét, nem törődtem a zokogásával, megragadtam á vállát, magamhoz emeltem.

— Mire a maga gyermekei felnőnek, Judit — suttogtam a könnyben ázó szemébe —, addigra már sehol a világon nem lesznek félvérek. Nem, ne szóljon most, maga most azonnal lefekszik, később majd küldök forró teát és ennivalót. De beszélnie már nem szabad és gondolkoznia sem. Erre az egyetlen mondatra szabad gondolnia: mire a gyermekei felnő— nek, addigra sehol a világon nem lesznek többé félvérek. Ezzel a mondattal kell elaludnia, és holnap aludjék sokáig. Egészen addig, amíg Hernádi Tivadar magáért nem jön. Nekem most mennem kell: fel kell dolgoznom Hernádi Tivadar utolsó feljegyzéseit. — Láttam, hogy mondani akar valamit, de nem hagytam. Gyorsan megcsókoltam, és kisiettem a szobából.

RÁCZ OLIVÉR

%

Megtudtam, hogy élsz

(RÉSZLET)