Nő, 1980 (29. évfolyam, 1-52. szám)
1980-02-13 / 7. szám
A nagyváros fényei mindenkor csábítottak, sokakat el is vakítottak. A fényözön elkápráztat, a fiatal tekintete nem hatol át rajta, hogy észrevehetné az árnyakat is. A történet régi. Csupán a szereplők változnak állandóan. Törékeny, megszeppent leányka áll a felnőttek bizottsága előtt — Hány éves? — Tizenhét. — A partnere? — ö is annyi. — A terhesség megszakítását kéri? — Igen ... — Ehhez még szülői beleegyezésre van szüksége. — Tudom. — Tisztában van a lehető következményekkel? A leány csak áll. Nem válaszol. — Lehet, hogy ezután soha többé nem lehet gyermeke, tudja ezt? A kérdések súlyos kalapácsütésként koppannak a dobhártyán. De vajon eljutnak-e a tudatig? Az agy, ez oz élő műszer, képes-e egy megkövesedett elhatározást megingatni? Aligha. A leányka tekintete a semmibe réved. Hajthatatlansággal bástyázta körül magát. — Nem válaszolt a kérdésünkre. — Nem szülhetem meg . .. — Indok? — Be kell fejeznem az iskolát, jövőre érettségizem. Nem lenne miből élnünk, nincs hol laknunk .,. íme, a tizenhét éves leányka már többesszámban beszél: mii Mór ráébredt, hogy nem csupán a maga sorsáról dönt és döntenek azok, akikhez segítségért fordult. — Erre előbb nem gondolt? — Tablettát nem szedhetek, sárgaságom volt. — Gondolja, hogy ebben a korban már feltétlenül tablettát kell szednie? — Danát is kértem, nem kaptam. — Méhgyürűt egészségi szempontból nem használhat mindenki. De nem gondolja, hogy kissé korai? A természetnek megvannak a maga törvényszerűségei. A fa is csak akkor terem gyümölcsöt, amikor már kellőképp kifejlődött. És a gyümölcsöt is csak akkor szakítjuk le, amikor már megérett. Valahogy így van ez velünk, emberekkel is ... — Mindenki csak oktatgat, tanácsokat ad. — Ha előbb megszívlelte volna a tanácsokat, most nem állna itt. A magával azonos korú fiatalok a tanulás mellett sportolnak, szakkörökben hódolnak különféle kedvteléseiknek. Élik * gondtalan fiatalságukat. Maga pedig? A leányka zavartan pislog. — De ha már eddig eljutottak, tudniuk kellett, hogy a megelőzés a társon is múlik. — Ne faggassanak! A lány hangja határozott. A bizottság tagjai összenéznek. Megszokták már a hasonló jeleneteket. Az egyik sír, könyörög, a másik saját és partnere könynyelműségét ostorozza, a harmadik pedig kétségbeesését kihívó pökhendiségével igyekszik palástolni. A leányka az utóbbi eset. Nem ritka. Csak áll a bizottság előtt, az érvek, tanácsok leperegnek róla, az elhangzott szavak értelmét nem is próbálja felfogni. Egyetlen gondolat fészkelte be magát az agyába: szabadulni terhétől. Minden más, jövő és az esetleges következmények ebben a pillanatban számára teljesen mellékesek. — Egy kérdést azért még felteszünk. Mondja, mit tenne akkor, ha a bizottság és ez a lehetőség nem létezne? — Azért vannak itt, hogy segítsenek! Szerinte tehát az orvos, az abortuszbizottság, a szülők és mindenki — az egész társadalom — kötelessége, hogy a fiatalok könnyelműségének, felelőtlenségének következményeit orvosolják, vagy legalábbis enyhítsék. S ez a másokra számítás, a másoktól való elvárás nem éppen jó jel az életbe lépő fiatal magatartásában. Új szereplő jelenik meg a színen: a tizenéves leendő apa. Lehorgasztott fejjel áll a bizottság előtt. Mosolyra derít a gondolat, hogy ez a gyermek a bizottság segítsége nélkül apai örömök elé nézne, pedig felmérve a következményeket, inkább siránkozhatnánk. S miféle örömök? Miféle apa? Hisz nehezebb helyzetben még ő is a szülői kéz után nyúl, még ő is segítségre szorul. — Egyetért partnere kérelmével? — Igen. — Tisztában van a lehető következményekkel? — Felvilágosítottak róla. — Előbb nem tudta? Megvonja a vállát. — Hallott valamit a megelőzésről? Kihúzza magát. — Az igazi férfi nem használ óvszert! Igazi férfi... Tizenhét éves gyermek, aki férfinek szeretne tűnni, bizonyára másoktól ellesett pózolással. — Egy igazi férfi nem juttatja partnerét kínos helyzetbe, és nem áll e bizottság előtt. Nem gondolja? Kissé meghunyászkodik. Telitalálat az önérzetébe. — Az igazi férfi nem szájhős, hanem a tettek embere, de olyan tetteké, amelyekből másoknak nem származik baja. Nehéz megmondani, vajon ebben a pillanatban felfogja-e a szavak jelentőségét. Zavaros tekintete inkább ijedtségről árulkodik. — S mi lenne akkor, ha a bizottság nem tenne eleget a kérésüknek? Megszeppen. — Ilyen esetekben még mindig engedélyezték ... A megelőzésről nemigen tájékozódott, talán mostanáig nem is nagyon érdekelte. De hasonkorú társaitól vagy a felnőttektől már tudta, hogy van kiút e kellemetlen helyzetből is. — S ha mégse engedélyezné? Zavartan megvonja a vállát. íme, egy „igazi" — tizenhét éves — „férfi" válasza. A leány anyja lép a bizottság elé. — Amennyiben a leánya még kiskorú, a terhesség megszakításához szülői beleegyezés is szükséges. — Igen ... — Szóval beleegyezik? — Nincs más megoldás. — Sajnos, ez is csak kényszermegoldás. — Másokkal is megtörtént, a világ azért nem dőlt össze. A világ nem, de egyéni világok igen. Ezt egy anyának akkor is tudnia kell, ha mások hasonló sorsára való hivatkozással próbál legalább némi vigaszt találni. — Megtörtént és megtörténhet, de azért mégsem szükségszerűség. Hasonló esetek megelőzhetők. — Mit tehet manapság egy szülő?! — Valamit mégis. Például felvilágosíthatja gyermekét arról, mivel találkozhat az életben, a partneri kapcsolatokban és konkrétan a megelőzésről is. — Hisz tetszik tudni, milyen nehéz ez egy szülőnek ... — Mindenesetre könnyebb, mint a baj orvoslása. Az anya restellkedve, pironkodva tördeli a kezét. — Hogy is mondjam ... Én még kislánynak néztem őt, nem is gondoltam arra, hogy már szükség lenne ilyen felvilágosításra. — A mama észre se vette, hogy a „kislány" közben „felnőtt", és íme, leendő anya! — Igen ... Valahogy így történt. Tetszik tudni, mi messze, Kelet-Szlovákióban lakunk, ö meg felkerült ide. a fővárosba, iskolába. Távol vagyunk egymástól. Megtörtént, mit tehetek? — Itt sajnos már semmit. — Nem szülheti meg... Be kell fejeznie az iskolát. Én a gyerek gondozását nem vállalhatnám, elég a bajom az enyémekkel. A lakásunk is kicsi. Az ellenérvek sora végnélküli. A bizottság tagjai előtt nem ismeretlenek. Elég gyakran ismétlődnek. Miért? Általános jelenség, hogv a vidékről felkerült fiatalok mindenestül belevetik magukat a nagyváros forgatagába. Mintha valami mulasztást kellene egyszerre bepótolniuk, amire otthon nem volt lehetőségük. Valósággal versengve habzsolják az apró örömöket, nehogy valamiben is lemaradjanak társaik mögött. S az eredmény? A gyermek — ez a drága, gyámolításra szoruló emberke, akinek gügyögése, mosolya boldogsággal sugározza be az otthont — ezekben az esetekben egyszerűen nem kívánt jövevény. Esetleges érkezésére irtózottal gondol a gyermekanya, a gyermekapa és a leendő nagyszülők is. S mit tegyen ilyenkor a bizottság, az orvos? Mérlegre teszi a súlyos érveket. Mi lenne annak a gyermeknek a sorsa, akinek érkezését senki nem várja, oki mindenki számára csak teher lenne? A döntés, bármennyi kérdőjelet hagy is maga után, egyértelmű. Az orvos, aki életek világra segítését, az életek megmentését választotta hivatásul, most o megfogamzott élet fejlődésének megszakítása mellett dönt... Teszi ezt abban a meggyőződésben, hogy a több rossz közül talán a kevésbé rosszat választotta. A könnyelmű leányka megtalálta a pillanatnyi kiutat. De vajon ez az út hová vezet? NÁDASDI ÉVA Következik: A hamis (névjegy)kártyós. „CSALLÓKÖZ" jeligére Sajnos, olyan szűkszavúan irt gondjáról, hogy .Így nem tudunk érdemleges tanácsot adni. Kérjük Írjon pontosabban a körülményekről és helyzetéről, s legjobb lenne, ha beküldené a címét is (esetleg a munkahelyit), hogy kimerítő választ adhassunk. „TAVASZI SZÉL", jeligére Mint derült égből a villámcsapás — írja —, úgy hatott rám, amikor közvetlen az esküvő előtt a vőlegényem, akivel három évig jártam jegyben, elhagyott. Én abban, a hitben éltem, hogy mélyen, igazán szeretjük egymást, s borzasztóan megalázottnak éreztem magam, amikor megtudtam, hogy már hosszabb ideje volt kapcsolata egy másik nővel. Sokat sírtam, kétségbe voltam esve, meg is látszott rajtam. A véletlen müve volt, hogy ugyanakkor egyik munkatársamat meg a felesége hagyta ott egy másik férfi miatt. Valahogy észrevettük egymás baját, és őszintén kiöntöttük a szivünket. Azóta sokszor találkozunk, s egyre inkább úgy érezzük, hogy egymáshoz tartozunk, hiszen olyan jól megértjük egymást. Két hónap telt el, a felesége beadta a válópert, és ő azt szeretné, ha összeházasodnánk, mihelyt a válást kimondták (ez valószinüleg hamar meglesz, mert gyermekük nincs). Én azonban még kicsit korainak találnám, viszont nem szeretnék egyedül maradni... Önöket, hogy úgy mondjam, a közös sors, a hasonló bánat hozta össze, s mi sem természetesebb, hogy ezáltal ilyen rövid idő alatt ilyen közel kerültek egymáshoz. Ki értheti meg jobban a csalódottat, mint aki maga is csalódott? De két vagy három-négy hónap is nagyon kevés idő ahhoz, hogy akár egyikük, akár másikuk földolgozza magában a nagy csalódást; kevés ahhoz, hogy a régi partner, a régi érzelem helyét betöltse az új. Persze, ilyen helyzetben mindenki elköveti azt a hibát, hogy türelmetlen: siettetni akarja a feledést, siettetni akarja a helyzet megoldását, életének jobbra fordulását. És mindebben van egy kis „csakazértis-megmutatom-neked" szándék, emberi, természetes reakció ez is. Mindez együttvéve a legmegfelelőbb lelkiállapot, hogy az ember meggondolatlanságokat kövessen el, például beleugorjon egy házasságba. .. Egyelőre ne tervezzenek házasságot, hiszen jóformán nem ismerik egymást. Ismerkedjenek egymással, más dolgokon keresztül próbálják egymást megközelíteni - és akkor meglátják: az alkalom szülte a rokonszenvet, vagy egy mélyebb érzelem van kialakulóban? Odvözli H M o s PJ M GO >o z
