Nő, 1979 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1979-12-12 / 50. szám
Egyedül L Azt gondoltam, elpirul, és sértődötten másra tereli szót. — Bizonyos életkoron túl az ember nem pirul el olyan könnyen — mondja határozottan. Es hozzáteszi: — Ha egy kisgyerekes anyától megkérdezik, mi a legnagyobb gondja, pirulás nélkül panaszolja el. Valahogy így vagyok vele én is. az én gondomon a félszegség. a szemérmesség már nem segíthet... ■ Akkor hát nem zavarja a kérdés, hogy miért van egyedül? — Nem, csak éppen nem tudok rá válaszolni. — Talán ha visszapergetnénk az éveket? — Volt némi esélyem, az igaz... Elmondom, csak hogy okuljanak belőle az ifjú és álmodozó kolléganők... Amikor húszévesen T. faluba kerültem, én voltam a csillag. Azzal hívtak oda. hogy „nálunk nagyon jó sora van egy értelmiséginek. A tenyerükön hordják. .. Kell a faluba a kultúra. . . Mert egy óvónő nemcsak az óvodásoké, hanem a falué, elsősorban... Ilyen talpraesett fiatal lányért majd késhegyre mennek a férfiak is... Mert van ott néhány szemrevaló. “ No, mit gondol, volt? Volt ám! Ilyen elnök meg olyan elnök, ilyen diplomás meg olyan diplomás. udvarolni, bókolni egyik jobban tudott, mint a másik... csak éppen mind nős volt. V. cigarettára gyújt. Hoszszú, csontos ujjai reszketnek. És nagy rutinnal nyeli el vézna teste a kék füstöt. Tudja mikor legcsalódottabb az ember? — szegezi nekem váratlanul a kérdést. спи; a Huszonhat és harminchárom éves kora között. Amikor rádöbben, hogy egyedül maradt, már tapintatosan a vénlányok közé sorolják, jelenlétében igyekeznek bizonyos témákat pongyolába bugyolálni, és esténként hideg marad az ágya. Nem csodálkozzon. .. Azt kérte, őszinte legyek. hiszen a nevemet sem fogja kiírni. No. én akkor próbáltam meg helyet változtatni, amikor ezen a csalódáson átestem. Menekültem az intrikák, a pletykák elől. a mű szívdobogások elől... Egy barátnőm tanácsára jöttem a kisvárosba. Azt mondta: itt több alkalmad lesz emberek közé menni... Csakhogy ez olyan dolog, ahol a matematika nem segít... Sőt, a barátnőm is elmaradt azóta. .. Férjhez ment, két gyereke van, az estéit, a szabad idejét nem velem osztja meg. hanem a családjával. Még jó. hogy ilyen toronyházban lakom. Esténként kikönyökölök az ablakba, bámészkodók, és ráhamuzok az emberek fejére. — A magány érzése egyenlő az elkeseredéssel, a rossz közérzettel, a depresszióval? — Szerencsére nem minden esetben. Lehet, hogy rosszkor jött. Vagy rosszul kezdődött a beszélgetésünk. Mert ha úgy volna, hogy: mi a véleménye a rossz házasságokról, a válásokról. a családi konfliktusokról. biztosan máshova lyukadtunk volna ki. Apropó... egyezzünk meg: ne írjon még semmit. A múlt hónapban tettem közzé egy apróhirdetést. .. Lehet, hogy sikerül. .. Inkább látogasson meg a jövő hónapban. Megígérem, őszinte leszek. rí , \ —л embernek ősidőktől fogva A \ // vágya a távolságok lej—■ 1 győzése. Különösen a hajózó népeket foglalkoztatta a végtelen tengeri utak megrövidítése. Fáradhatatlanul, néha egy életen ót csökönyösen keresték a tengerszorosokat, mint a portugál Magellán. A csatornák megépítésének a gondolata sem újkeletű. Az ebben az évben 110 éves Szuezi- és 100 éves Panamacsatorna megépítésének terve is jóval előbb született. Az ókorban több egyiptomi fáraó ásatott csatornát a Nílustól a birodalom határáig, a Keserű-tavakig, illetve a Vörös-tengerig. Aszerint, hogy több ezer éves történelmének fénykorait vagy hanyatlásait élte, ismételten újraépítették, vagy hagyták bedüledezni, eliszaposodni. Végül 767-ben Neko fáraó betemettette a terjeszkedő föníciaiaktól való félelmében. A gyarmatosítás kezdete a 17. században új fejezetet nyitott a Szuezicsatorno történetében is. A nyugati országok, főleg Anglia, Franciaország és Dél- illetve Délkelet-Azsia között rohamosan növekvő áruforgalom hasznát a hosszú hajóút jócskán megnyirbálta, s így ismét felmerült a Földköziás a Vörös-tengert összekötő csatorna megépítésének terve. A csatornaépítést elsősorban Franciaország szorgalmazta. Anglia ellenezte, mivel ez a vízi út érdekkörén kívül esett, ellenőrizhette volna, s különben is meg mindig uralta a tengereket. Európában kezében tartotta Gibraltárt, Afrikában pedig Adent, az ázsiai vizek kapuját Bonyodalmas előzmények után egy Negrelli nevű osztrák mérnök elkészítette a terveket, amit Párizsban elfogadtak, és megindulhatott az építkezés. Az osztrák mérnök hirtelen halála után a francia Ferdinand Lesseps, felismerve a csatorna óriási gazdasági, politikai és nem utolsósorban stratégiai jelentőségét, megvásárolta a terveket, s a vállalkozásnak megnyerte a francia kistőkéseket, és 1859-ben megalakította a Compagnie Universelle de Canal Maritime de Suez-t, vagyis a Szuezi Tengeri Csatorna Társaságot, és ezután már ment minden, mint a karikacsapás. Az egyiptomi uralkodó tízezrével küldött az építkezésre rabszolgákat, és ennek fejében megkapta a részvények 3/8-át, a társaság pedig a 99 évre szóló haszonélvezetet. A munka zömét egyiptomi rabszolgák végezték. Kezdetleges és kevés gépi segítséggel 80 millió köbméter földet kellett megmozgatni az eredetileg 167 kilométer hosszú, 55 méter széles és 10 méter mély vízi út kiásásához, lóval a csatorna elkészülése után került napvilágra az a tény, hogy több mint 10 ezer halottja volt a nagy építkezésnek. A Szuezi-csatornát 110 évvel ezelőtt, 1869. november 17-én nyitották meg világraszóló ünnepséggel, királyok, királynők, trónörökösök, hercegek, nagykövetek részvételével. S a tömeg lelkesen ünnepelte Ferdinand Lesseps-et, a „szuezi hőst". Hazaérkezése után a Francia Tudományos Akadémia elnöke a következő szavakkal adta át neki az akadémia oklevelét: „Lesseps úr, ön Rabszolgák, fellohok az építkezésén
