Nő, 1979 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1979-12-05 / 49. szám

„Segítség" jeligére

Hat évvel ezelőtt mentem férjhez, és nem mondhatom, hogy túl fiatalon, teljesen tapasztalatlanul, sem azt, hogy az első fellángolásban, meggondolatlanul.■. — írja levelében. — Jól benne voltunk a huszonévekben, sokáig jártunk együtt, és nemcsak a szivünkre, hanem az eszünkre is hallgattunk. Mindent elterveztünk, előre megbeszéltünk. Megfogadtuk, hogy mindent lele-fele alapon vállalunk, a háztartást, a gyereknevelést, minden terhet, gondot és örömet. Kezdetben is így volt, és úgy hittük, tökéletes közöttünk az összhang. Aztán valahol elrontottuk. Másfél—két év múlva a lérjem egyre többet parancsolgatott, s én egyre kevesebbszer szólhattam bele a dolgokba. Ma már oda jutottunk, hogy ha egy fazekat vagy harisnyát kell vennem, „engedélyt" kell kérnem; hogy kéthetenként „kiadja" a kosztpénzt, és nekem minden nap pontosan el kell számolnom. Ö dönt arról is, hogy bekapcsoljuk-e a televíziót vagy nem. Egy ideig alkalmazkodtam, de most már nem bírom tovább. Hogyan, és egyáltalán lehet-e még ezen a helyzeten segíteni. Legalább annyira, hogy a kislányunk miatt elviselhető legyen a számomra?

A legtöbb fiatal pár kezdetben úgy érzi, hogy maradéktalanul illenek egymáshoz, tökéletes az összhang, egy hullámhosszon éreznek, gondolkodnak, cselekednek. Aztán, ahogy Írja, valahol valami elromlik. S ez a valami rendszerint nem nagy nézeteltérés, nem is nagy veszekedés, esetleg napokig tartó „csendes háztartás", haragszomrád. Talán csak annyi, hogy egy akcióra váratlanul disszonáns reakció következett, s ezzel elindult a lavina, amely — ha nem állják útját — maga alá temet minden szép szándékot, javulást, visszautat kereső törekvést, önöknél ezt a lavinát — úgy látszik — semmi sem tartóztatta lel, sőt a tévedések láncolata — „én jót akartam, de te rosszul lógtad löt" — egyre jobban elmérgesítette a helyzetet. Annyira, hogy lérje „lérlios határozottsága" zsarnoksággá fajult, s ön, az „alkalmazkodó feleség" elnyomott, tehetetlen alattvalóvá vált. Rosszul hitték, hogy egy házasságban az alap mindenben a tele-fele arány. Minden emberi kapcsolatban, tehát a házasságban és szülő-gyermek kapcsolatban is, lényegesen, döntően lantos az erőviszonyok egyensúlyban tartása. Ez egyfelől azt jelenti, hogy az uralkodó hajlamú egyén negativ jellemvonásait a túl alkalmazkodó partner lelszinre hozza, megerősíti.

ön lépésről lépésre föladta az egyéniségét, s Így férjével szemben most már teljesen alárendelt helyzetben van. Ha ön vagy valaki más — a házassági tanácsadóra gondolok — meg tudja ezt értetni a férjével, s el tudja érni, hogy belássa: meg kell változnia, még megmentheti a házasságát. Különben csak két választása van: mindenbe belenyugodni, tudatosan és teljesen föladni az egyéniségét, vagy elválni.

Szeretettel üdvözli

ORDÓDY KATALIN

Kapcsolatok

\

Mi a család klasszikus meghatározása? Apa, anya és gyermekek. így tanultuk ezt kisiskolás korunkban. így is éreztük. Az apát, anyát és gyerekeket a legszorosabb vérségi és érzelmi kapocs fűzi egymáshoz. Csakhogy aki apa és anya, az egyúttal gyermek is. Aki pedig ma gyermek, holnapra maga is szülő lehet.

A sejtek osztódnak, a család is új. fiatal családokra szaporodik, a gyermekek házastárssá, apává, anyává lesznek. Új kötelékeik a legtöbb esetben szorosabban fűzik őket frissen megalapított családjukhoz, mint a régihez.

A családtagok akkor is elmagányosodhatnak, ha a megnagyobbodott család egy fedél alatt él, de akkor sem törvényszerű, ha a fiatalok külön költöznek. Ha a gyermekeket a nemzedéki ellentétek olykor szembe állították szüleikkel, most maguk is szülők, szülőjelöltek lévén, nagyobb megértést, gyöngédséget kell tanúsítaniuk saját szüleik iránt. Mert míg ők élettársat, új családot nyernek, a szülők a legtöbb esetben érzelmileg kissé kifosztva érzik magukat.

Igaza van Lev Tolsztojnak, mikor azt mondja, hogy a boldog családok nagyjából egyformák, de minden boldogtalan család a maga módján boldogtalan. Orvoslásra egyetlen érvényes recept van: az állhatatos, sokszor áldozatos szeretet. A szeretet a legnehezebb helyzetekben is megtalálja a megfelelő hangot, a megfelelő utat.

A nagyszülők néha az unokáikban lelik meg életük felbillent érzelmi egyensúlyát. Magukra maradt, harmonikusan élő házaspárok ismét fokozottabb érdeklődéssel fordulnak egymás felé. Ha pedig egyikük él már csak, keres magának valamilyen kedvtelést. Az efféle kapaszkodóknak kimeríthetetlenül gazdag a változata. A családi kör peremén élőknek rá kell találniuk a magukéra.

• x •

Jutka a fővárosban tanul, néha ellátogat hozzám, ő mesélte:

— Most, a nyári vakációban elhatároztam, ha törik, ha szakad, meglátogatom nagyit. Szégyen és gyalázat, de előzőleg két teljes évig nem

Kassáról (KoSice). Most olyan nagy a távolság, és valahogy nem jött ki a lépés. Mikor látogatóban járt nálunk, én itt tömtem a fejemet a bölcsességgel, a téli szünetben sítúra, aztán egy szemeszter Berlinben, nyáron építőtábor, majd egy olcsó utazás a tengerhez... Aztán nagyi töltötte a másik karácsonyt a nagynénéméknél . . . Mit részletezzem, mindig közbejött valami.

Végre a nyáron értesítettem, hogy megfúvathatja a rézharsonákat, mert érkezem. Fel is szálltam a buszra. Megvallom, a kíváncsiság is igen hajlott, mert olyan fura dolgokat beszéltek a családban nagyiról.

Már többször hallottam olyan megjegyzéseket, hogy a nagyi körül, vagyis inkább a nagyival nincs rendben 'valami. Ugyanis a hatvanadik születésnapjára nagyobb összeget kapott a két lányától egy olaszországi útra, amelyre még fiatal korában vágyott. ö azonban vett magának egy zongorát. Ezen aztán felbolydult az egész család. „Elment az esze a mamának.“ „Ez már az öregkori hanyatlás jele." „Legalább egy zongoraművésznő is lesz a családban" — gúnyolták. Őszintén szólva magam is különösnek találtam, hogy a nagyi hatvanöt évesen adja a felét a zongoratanulásra, de — gondoltam — jogában áll, hogy azzal foglalkozzék, amihez kedve van. Meg is védtem, mikor a „hóbortja“ szóba jött, de a család letorkolt, hogy én mindig ellenzéki vagyok, még a józan ésszel szemben is. Mikor azonban kezembe került a nagyi egyik levele, melyben a maga- szerényen dicsekvő módján azt írta, hogy zongoratanárnője roppant elégedett vele, mert két év alatt annyit vett át, mint más négy év alatt, eltökéltem, hogy személyesen győződöm meg a dologról. Hiába mondta a családom, hogy a zongoratanárnő lelkiismeretlen perszóna, aki a nagyitól csak a pénzt akarja kicsalni. Ők nem hajlandók meghallgatni a koncertet.

Délután megérkeztem hozzá, igencsak kitett magáért, finom falatokkal várt. Egy szó szemrehányást sem kaptam, mégis úgy éreztem, mentegetődzéssel tartozom. Aztán magamról beszéltem, s kimondhatatlanul jólesett, mert a nagyi odaadó figyelemmel, remekül tud hallgatni. Észre sem vettem, beesteledett. Hiába vártam, hogy a zongorához ül, és bemutatja tudományát. Gondoltam, attól tart, csupán a kötelező udvariasságból hallgatnám meg. vagy éppenséggel kimenekülnék a szobából. Nem tudom. Végül is megkértem, zongorázzon valamit a kedvemért. „Szeretném, ha játszanál nekem valamit. Amit a legjobban szeretsz" — biztattam. Fürkészve nézett rám, hogy komolyan beszélek-e, de aztán nem kérette magát, leült, keresgélt a kották között, majd leütötte a billentyűket, megszólaltak az első akkordok. Eltartott néhány pillanatig, míg ráismertem a Keresztapa című film esküvői dalára. Meg-megakadt, melléütött, keresgélt, újból kezdte. A fülbemászó melódia sajnos élvezhetetlennek bizonyult a nagyi előadásában. Miért nem olyasmit vett elő, ami jobban megy neki? Vagy talán ezt tudja a legjobban? Kínos volt arra gondolnom, mit is mondok, ha befejezi. Ültem, félig a háta mögött, és örültem, hogy nem

hátát láttam, az évek és a munka alatt meggörnyedt hátát, őszülő, még mindig sűrű haját. S a kezét. A kerti munkától merevvé vált, megvastagodott ujjakat. Milyen szánalmasan vergődtek a billentyűkön... De valamikor milyen ügyesen kötötték be véresre horzsolt, fájó térdemet. Hány vajas kenyeret kentek nekem ... Láttam, amint a kést fogták, és szeletelik a még meleg túrós rétest. Sorra megelevenedett az öreg, „ügyetlen“ kéz ezernyi mozdulata, amelyek gyermekkori emlékeimben raktározódtak el. Stoppolta a harisnyáimat, merte a levest, megigazította a paplanomat, öntözte a virágokat, kapálta az epret, boszorkányos táncra késztette a kötőtűket, begyújtott a kályhában ... A nagyi egész tevékeny élete lepergett előttem, és nem éreztem kegyes hazugságnak, mikor a dal befejeztével átöleltem, s arcához szorít- j va arcomat megindultan mondtam: „Brávó. nagyi, ez igazán szép volt!“ Rámnézett, és kellett, hogy arcomon lássa, hangomon megérezze az őszinteséget. „Tűrhetőnek találtad?“ kérdezte jókedvűen, „örülök. Nem szoktam másra erőltetni a játékomat, legszívesebben akkor verem a billentyűket, ha magam vagyok. Nem is hiszed, milyen boldog órákat töltök a zongora mellett. Még az előírt unalmas gyakorlatokat is szívesen végzem.“

Szép napokat szereztünk egymásnak. ö talált valakit, akivel megoszthatta új szenvedélyének örömeit. Én pedig megtaláltam és élveztem gyermekkorom meghitt melegét. Ismét olyan közel kerültünk egymáshoz, mint mikor még az ő karjai jelentették nekem a legbiztosabb menedéket. Rájöttem, hogy azóta is hiányzik. Ha hazaszaladok, megcsókolom apát, anyát, megfricskázom az öcsémet, csak keresném a nagyit, hogy összevillanjon a szemünk. Kár, hogy olyan messze van. A családoknak együtt kellene maradniok, nem? Persze, tudom. a lakásunk négyünknek is elég szűk, a nagyi nem játszhatna ott kedvére. A körülmények másban is korlátoznák.

Ha végzek, úgy hiszem, sikerül Kassán elhelyezkednem, ő sem lesz egyedül.

Tudom, hogy öregszik, lehet, hogy beteges lesz, de nem kerül nyugdíjasotthonba, azt nem tudnám elviselni.

Jutka hangjában olyan őszinte indulatot éreztem, hogy a nagyi sorsa felől nyugodt lehetek. Remélem Jutka kitartó lesz, elhatározása nem bizonyul szalmalángnak.

A zongorán nyert unoka nem tipikus eset, egy azok közül, amikor másodfokon találnak egymásra a generációk, s a családot összefűző, olykor meg-meglazult vagy szakadozó szálat szorosabbra fonják, megerősítik. Ezek a kapcsolatok roppant erőforrást jelenthetnek napi gondjaink és nagyobb problémáink megoldásában.

Az összetartozás, az egymásért élés, egymással törődés, az egyes sejtek egészsége, ereje a társadalomban is érezteti hatását.

A nemzedékek összetartozása, az életerős fiatalok szerető gondoskodást kifejező odahajolása szüleikhez, nagyszülei khez már csak ezért sem elha-Lalálkoztunk-----Amióta___£lfe.9HP.?tÜnk___láthatja az arcomat. Én is csak a___nvaenlható.

I 10