Nő, 1979 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1979-11-28 / 48. szám
Kedves férfiolvasónk! Azért szóiítom így, mert sem címet, sem jeligét nem írt, de remélem a i-álasz nem kerüli el a figyelmét. Olyan problémáról ír, amilyennel az ember a magakorabeli nőtlen férfiak körében többször is találkozik. Azt írja: ...... harmincnyolc éves legény vagyok, s bár már többször lett volna alkalmam megnősülni, édesanyám ellenzi. nem akar menyecskét a házhoz.“ Családjukról bővebben nem ír, azért feltételezem, hogy ön az egyedüli férfi a háznál. És a probléma gyökére éppen ebben keresendő. Általában az anyák nehezebben yiselik, ha a fiuk megnősül, mint amikor a lányuk férjhez megy. Egy kicsit, ha nem is vallják be, féltékenyek a másik nőre, akinek a fiú szeretetéböl, figyelmességéből esetleg majd több jut, mint nekik. Különösen akkor, ha fiát harmincnyolc éves koráig neveli, gondozza és irányítja is, mint az ön édesanyja. Hogy most valaki kivegye a gyeplőt a kezéből? Azt már nem! Ebbe ö nem megy bele! Mégis azt tanácsoljuk, (és az orvos is ezt ajánlja önnek), vegye kezébe sorsa további irányítását. Ha úgy érzi. hogy megtalálta azt a nőt, akivel életét szívesen összekötné, ne hagyja magát édesanyjától érzelmileg zsarolni. Közölje vele elhatározását. és alapítsa meg saját családját még annak az árán is. hogy ezért édesanyja ideigóráig neheztelni fog. Majd megbékél, ha látni fogja, hogy fia' és családja magatartása ellenére is tiszteli, becsüli, és biztosítani kívánja nyugodt öregségét. örülnék, ha levelével ismét felkeresne, amelyben, arról értesít, hogy megtalálta jövendőbelijét, s nemsokára megtartják az esküvőt! „Fekete kisfiú“ jeligére Kedves fiatalasszony! Ügy látszik, amikor hazaengedték a kórházból, nem világosították fel a házaséletre vonatkozóan. Házaséletet élni a terhesség utolsó két hónapjában nem ajánlatos, sőt veszélyes is lehet. Megértem, hogy még az orvossal is nehezen beszél legintimebb dolgaikról, de egészsége, házaséletük harmóniája érdekében haladéktalanul meg kell tennie. Hasonló panaszokkal sokan keresik fel a tanácsadót. Hogy könnyebb legyen, azt tanácsolom, a férjével együtt menjenek el a rendelésre, azt hiszem elsősorban neki vanszüksége az orvos tanácsaira. Szeretettel üdvözli Családi fotókör pályázatunkra érkezett Baranyi Lajos farkasdi (Vicáiig) olvasónk feli-étele, amelyet unokaöccséről. Kubányi Marékről készített. GRENOEL ÁGOTA Változatok egy témára Hajnalodon már, amikor lányunk mocorogni kezdett. Lerúgta magáról a takarót, hánykolódott, egyre sűrűbben szipogott, aztán kiszaladt belőle az éles sikoly: „Mama, mamácskám, fáj a hasam!" Föltérdelt, kiságya rácsaiba kapaszkodott: „kijövök, a nagy ágyra megyek" — zokogta. Magunkhoz vettük, takargattuk, babusgattuk, teával kínálgattuk, simogattuk a hasát, mindhiába. Fájdalmas-kérő, a zokogástól eltorzult arca azt könyörögte: segítsetek! A kórház ügyeletes orvosa szemrehányóan nézett ránk. Aludt, a portás csöngette föl. Egyre türelmetlenebb lett: a gyerek kitekeredett a kezéből, nem nyitotta nagyra a szálát, összezárt ajakkal sirt. Öltöztetésekor hüppögéssé szelídült a fájdalom. A másik kórházig megnyugodott, de a fehér köpenyek, a keményített „egyenpizsama" láttán újra legörbült a szája, menedéket kérőn bújt ölembe, sírt föl újra, megérezve a bait, a hirtelen rázuhanó szerencsétlenséget, tán a sok-rácsos-ágyas magányt is. Ez sejlik föl bennem mindannyiszor, amikor a keserű pirulákat tömjük konokul, a rosszat eleve elutasító szájába. Ezt érthette meg az orvosnő, aki mit sem, törődött makacs ellenszegülésével, kitartó ordításával, azzal, hogy fél ötre iár az idő, mosolyogva biztatta a gyereket: „Mondjál szépen á-t“, s küldte haza, ahol mindenki lesi-érti panaszszavát. Lányunk nem bírta a bölcsődét, más megoldást kellett keresnünk. A munkanapok nagyobb részét otthon töltötte anyámmal, a hét bizonyos napjaira bátyámék vállalták. Délutánonként szívesen jött velem oda, két unokatestvérével jókat játszottak. Az első reggelen bizalmatlanul fordult hozzám: „Mama, jössz játszani Dalmához, Diához?" — „Persze — hadartam —, de nem maradhatok sokáig, munkába kell mennem, délben jön érted Nagymi, vele mész haza, nagy csuklóssal.“ A kapuig nyugodtan, vidáman lépegetett, buzgón szedte a lábát, játszani megy, a mamával, nincs baj. A liftben alkudozni kezdett: „Ne menj munkába, mama, nem kell játszani, csak hazamenni.“ A „házi ruhát“ elutasította, az erélyes-kérő szóra eltörött a mécses. Valamelyest megvigasztalódott, amikor megígérték neki, hogy az ablakból integethet. Az elválás így is zokogásba fulladt (de nehéz néha egy kilincs). A lakótelepen hosszan visszhangzott: „nehem mehegy ehel a mamaaa“. A nyár a nyugalom jegyében telt. Otthon volt. Biztonságban. De azóta is, ha unokatestvéreihez invitálom, mindig megkérdi (délután is): „ugye nem mész munkába, mama?" Apám akkor már nagyon beteg volt. A születésnapját készültünk ünnepelni. Éjszaka gyakran ébredtem a gondolatra: hát én mit adok neki? Tízéves voltam, öten egy fizetésből — zsebpénzre nem jutott. Akkor nagyon kellett volna. A tanulókönyvemben megjelent a beírás: nem figyel az órán. Valami ritmus motoszkált a fejemben — tatatatatátá-tatatatatátá, ehhez kerestem a szöveget ,a rímet. S megírtam első „versemet“. Délután fölsorakoztunk. Apánk a szürke heverőn pihent. Zavartan tette maga mellé könyvét, szemüvegét. A sor végére álltam. A körmöm rágtam, rázott a hideg, elöntött a verejték. „No, te jössz“ — tértem magamhoz. „Születésnapodra ...“ — daráltam vagy motyogtam. Apám magához vont. Senki se látta, csak én éreztem, hogy nyakamat csiklandozzák könnyei. Akisgyerek sír, mert valamije fáj, mert fél, mert figyelemre, szereletre, egy kis kényeztetésre vágyik, mert kér, óhajt, akar, védelmet, biztonságot keres. Mire felnő, a fájdalom könnyeit szégyellni kezdi, csak a dühé, az akaraté marad, a zsaroló. Nagyritkán megcsillannak az örömkönnyek, amikor a legkisebbet, a vakarcsot orvossá, mérnökké, tanárrá avatják, kitüntetik: féltés könnyei, amikor a gyermek elmegy a szülői háztól. De ezek már szemérmes könynyek, éjszakaiak, párnába, sötétbe, magunkba fojtottak. Akkor már nincs anyaöl — ringató, nyugtató, csupán a furcsa felnőtt-magány, a gyerekdédelgetni vágyó. V
