Nő, 1979 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1979-11-14 / 46. szám

DÉNES ZSÓFIA

smínvv

Ezek után három napig tüzelt még az ellenség, de „rettenetes fúriával" •március harmincadikón tört ki. Reggel hat órától mozsarakból lőtt Munkácsra. Egymás után hetvenhét bombát, két tüzes labdát és két óriás követ vetett. Ha emberekben ehhez mérten nem is esett túl nagy kár, de azért gonosz dolog ment végbe ezen a napon. Egy bomba a középső vár kapuja elé esett, s a kapuközön kihentergett a hídállásra, ott megpottant, s az előle szaladó hajdúk közül hármat megsebesített. Egyiknek szárában tört el lába, és ez ott, fektében, meg is halt. Kettőnek csak a kezét törte el, ezek a sebek nem voltak halálosak.

Másik bomba az árokban felhányt szénára esett, ez nem pattant meg, Nádasdyné asszonyom lovásza csupa jó szándékkal, de tudatlanságból vizes bőrrel be akarta takarni, mire megpattant, és a lovászt megölte. Ugyanennek a bombának másik darabja pedig Nódasdy uram paripájával végzett.

A felsővárba esett bomba a szárazmalomba bekötözött lovak közül a fejedelemasszony két szekeres pejlovót sebezte halálra. Másik bomba a malom kerekét zúzta össze, megint másik a német bástyán egy ágyút roncsolt szét.

Várbolt is beszakadt vagy kettő, és az éléskamrában jó néhány búzás szuszék ment tönkre,

A várúrnő házainak padlásán négy bomba gyújtott kisebb tüzet, és kárt tett az odavont tarackokban. Végül estefelé, mikor már gyérült a tűz, egy bomba még az udvar szolgálólányainak háza boltozatját szakította be, de emberéletben már nem esett kár.

így végződött ez a kemény nap, hanem a megtorlás nem késett. Úgy történt, hogy március utolsó napján reggel Zsadányi Mihály hadnagy tizedmagával kiment lest állni a gyümölcsöskert alá. Az ellenség leshelyein lovas labancok észrevették őket, hátuk mögé lovagoltak, hogy a kaputól elrekesszék, azután nekik rohantak túlerőben. De a munkácsi hajdúknak se kellett több! Kitörtek a várból, és addig harcoltak, míg utolsó szálig le nem puskázták őket. Hírmondónak nem hagytak belőle! A munkácsiak közül egy fiatal hajdú, Torma uram fia esett el, kettő megsebesült. Diadallal tértek vissza a várba. ,

A fejedelemasszony megdicsérte őket:

— Jól tettétek, fiaim, hogy hazahoztátok a mieinket, és hogy becsületre tanítottátok 3 labancot!

Tehenet vonatott nyársra, és bort osztatott.

Langyosra enyhült áprilisi estén kezdődött a tüzes tánc. Az ellenfél mintha csak tréfálna, eleinte csak nagy tűzíveket vanó labdákat, süvítő lövedékeket és kisebb köveket. hányt fölfelé a várba.

Tíz órakor kezdett a dolog komolyra fordulni. Akkor lőtte a német a főtérre az első nagybombát, amelytől megvonaglott a vár. mintha sziklatalaját és magasba vont falait földrengés reszkettetné. És ezután szünet nélkül hányták Caprara ágyúi és mozsarai a nagybombákat, óriás köveket, lángszóró golyókat és más morajló, zúgó, tüzlávát okádó alkalmatosságokat a várra, egészen virradatig.

De a nagy erőlködéshez mérten emberben, jószágban, épületben, tulajdonban csak igen kevés kár esett. Egy pattantyús halt meg, két katona sebbe esett. De a pattantyús halálát is csak egy másik vitéz tudatlansága okozta. Úgy történt, hogy a palánkba esett tüzes labda elaludt, és ekkor egyik pattantyús, gondolván, hogy már üres, csövénél megfogta, meglóbálta, és valami tréfás rigmussal a katonák közé tűzbe vetette. Ott robbant fel, és egy katonát menten szétvetett.

Az áprilisi tűzostrom ilyenformán folyt továbbra is, dühödten és bőszen, mintha a poklot szabadították volna Munkácsra.

A sáncokat csak emelték tovább, még a nagy halastavat is beépítették, csak vontattak mögéjük újabb és újabb tarackokat meg ágyúkat, mintha a már felállított tűzszerszám még mindig nem volna elég a németnek. Már nem is százhúsz fontos bombákat vetettek, hanem százhetvenhárom fontosokat — nagy faragással rajtuk —, úgyhogy a rendes mozsarakban ezek már el sem férhette!?. Egy-egy félnapén egyvégben huszcnnyolc-harminc ilyen soha nem látott nagyságú bombát vetettek.

Közben pedig már sikerült a német pattantyúsoknak, hogy a fejedelemcsszcny palotája padlását eltalálják lövéseikkel, de eltalálták a kisasszony palotája boltozatát is, az szörnyű robajjal beszakadt. Szerencsére Juliánba nem volt honn, anyjánál tartózkodott, úgyhogy nem érte semmi, éppen csak sck mindene elpusztult. Zrínyi Ilona hálópalotája felett a padláson pedig ismételten ütött kr«éüz, sőt egy alkalommal a tüzes labda felgyújtotta ott a szarufákat, és az egész tetőzet lángba borult. De sikerült nékik csakhamar a pádon készenlétben tartott vizes bivalybőrckkel és kádakban tárolt vízzel a lángokat eloltaniuk.

Nemcsak a fejedelemasszony és gyermekei életét fenyegették ily módon, hanem minden várbeliét 15. Nemegyszer találtak el öregasszonyt, gyermeket, ház körüli munkát végző fehérnépet, fiatal nőcselédet. Ezzel nemcsak azokat akarták halálra sebezni, ciciket eltaláltak, hanem azokat is szivükben, akik a várvédők között az ártatlanokhoz tartoznak.

A vár egyik íródeákja azonban így szögezte le a várőrség vélekedését ezekben a napokban:

Több ízben küldött a német trombitásokat a vár alá, és mivel azt hitte, hegy gonosz mesterkedésétől mi már erősen megijedtünk, felszólította a védőket megadásra. Remélte, ha nem egyebet, legalább az őrsöket elszakíthatja mitőlünk ... Hiába.! Valamenynyien, akik (elesküdtünk a mi vórasszonyunk zászlajára, becsülettel álltuk helyünket, és mindeddigieknél keményebb tüzelés volt a mi egyetlen válaszunk.

Huszonhatodikén azután különös dolgot figyeltek meg a várbeliek.

Kora reggel kezdődött, amikor a kelő nap lenn a síkon, cserjések és víztükrök felett még lassan bontakozó köddel, levegőben úszó hamvassággal taláfkozik. A messzelótó tisztán megmutatta: Szerednye felöl egy regiment lovas német és egy regiment német gyalog bukkont fel az országúton, mögöttük pedig vay háromszáz társzekér. Ugyanokkor lenn a vár lábánál a városban szokatlan mozgolódás keletkezett

— Mi lehet ez? — mormolta Radios várkapitány, és asszonya felé fordult, ki mellette állt Zrínyi Ilona átadta neki a messzelátót.

— Még nem tudhatjuk szándékát — felelte töprengve Ilona —, de a társzekerek, ha jól látom, üresek. Ezek nem hoznak .. ., ezek majd visznek. De mit? — simított végig homlokán. — Hót majd meglátjuk. Türelmünk, az van.

Későbbi órában három trombitást küldött ki a német a várkapu elé, hegy valamit tudtul adjon, de a várőrség nem ismert tréfát, nem bízott az már semmiféle német üzenetben, és puskatűzzel elzavarta őket.

Mintha csak sértésnek vették volna, rögtön bombákkal válaszoltak, és hányták a tüzes labdát meg a bombát másnap reggelig. Pokoltánc volt ez újra, mégpedig dühödten haragos, csak éppen nevezetes kárt nem tett. Boltozatot szakított be, ágyúkereket vetett széjjel, de egy hajdú sebesülésén kívül más baj nem történt.

Április huszonnyolcadikón azonban . . .

— Ezt a napot jól följegyeztük — írta a várasszony íródeákja. — Könyörület esett rajtuk, mivel úgy történt, hogy a vérünket szomjúhozó felfuvalkodott kevély ellenségeinktől reménységünkön kívül megszabadulnánk. Éjjel-nappal kétszázig való nagy bombák és sokféle tüzes szerszámoknak és köveknek hányása négy ágyúból is hol az palánkhoz, hol penig a vár bástyáihoz való szüntelen lövése után — az ellenség ma éjjel meggyújtá saját sáncait és derék batériáit, sua cum ccnfusione (az ő megzavarodásával) a vár alól elmene, csak a lovasát hagyta itt a szokott strázsálóhelyén. A stricto obsidio (a tűzostrom) kezdődött március 12-én usque ad április 28-ig. tészen ez hat hetet és öt napot. Az ostrom alatt hat embert ölt meg bomba, ellenkezésben puskától öt ember esett el, egy leánykát ölt meg az áqyúgolyóbis, ez összesen tizenkettő. Sebben körülbelül ugyanannyi halt meg. Őbenne sokkal nagyobb kárt tevénk, de hány embert vesztettek, ki nem számíthatjuk.

A napsugaras, kora reggelen kiadta Zrínyi Ilona a parancsot:

— No, vitézek, jó híveim, lássunk csak hozzá a tisztogatáshoz!

Ki is vonult nyomban a várőrség a ’-énét elhagyott sáncaihoz, és azok lebontásán dolgozott déli harangszóig.

Amialatt pedig odakünn szorgalmasan folyt az ellenfél sáncai lehordása, a városból minduntalan német szekerek és lovascsapatok vonultak ki, csak úgy ellenkezés nélkül, mint akinek nincs már parancsa fegyverre.

Délután a Latorcán túli sáncokig nyemujt a várőrség, és azokat gondosan felégette, miközben a füzesben strázsóló néhány német lovast puskatűzzel elkergette.

De azt is jól látták fenn a várban, hogy alant a cserjésben, nagyobb távolságra vagy kétszáz labanc lovas még ott strázsól. Nosza, rámentek estefelé vagy negyven lóval erre a. gárdára is, é; az ötszörös túlerővel megverekedtek. Estére nem volt több labanc a cserjésben sem, ki a földön feküdt, ki megszaladt.

Április utolsó napja ugyancsak örvendő izgalomban telt. A hajdúk még egyre a sáncokat takarították, de benn, Munkács városában nagy sürgés, mozgolódás indult meg. Fel is jött egy városi ember a várba a fejedelemasszonyhoz, azzal a hírrel, hogy Thököly uram őkegyelme a Tiszántúlon a közelben jár, török hadak vannak vele, s a németség egy részével megütközött, keményen rájuk koppintott, el is szélesztette őket.

Másik embernék is sikerült feljutnia a várba, az meg azt adta tudtul, hogy a maradék németség készül, hogy hamarosan eltakarodik a vórosbul. Úgy hírlik — mondotta —, hogy holnap reggel. . . Dehogyis reggel történt, mert még aznap este. csak a besötétedést várták, akkor kivonultak és felgyújtották a várost. Elpusztult az egész kis város, üszők, hamu és pernye maradt a labanc megszállás után. No, lesz itt a fejedelemasszonynak dolga, amíg újból talpra segíti, fedél alá juttatja a sokat szenvedett munkácsi népet!

Úgy történt azután, hogy miután látták fenn a várban: a német sereg egy része Szatmár felé, délnek vette útját, másik része pedig — az, amelyik a mozsaraikat és ágyúkat kísérte — északnyugati irányba, Kassa felé igyekszik, déli harangszóra az egész hadinép díszben, élén a főtisztekkel, kivonult a várudvarra.

A fejedelemasszony maga palotásai kíséretében lelovagolt a városba, hogy meglássa, kinek hol, miben kell első megsegítést nyújtania. A kiégett templomokat és romosán meredő tornyokat és malmokat is alaposan megnézte, és a maga mellé rendelt mesterembereknek mindenről halk szavú parancsot adott.

A kisúr ezalatt a várőrség élén levágtatott a szabad mezőre, és megtekintette a németek ostromláncait, ahol serényen folyt a hajdúcsapat és a városi lakosság bontámunkálata.

Vágtában kerülte meg a várat, és a huszárvár kapuja előtt megállt. Fejét magasba emelte. Komoly gyermekarca lángban égett, szeme sötétkéken csillogott. Úgy ült lován a gyermek, mint győzelem napján egy várparancsnok, vagy még inkább, úgy mint egy uralkodó fejedelem. Egy helyt állva engedte, hogy mindenki előzze őt, és a helyőrségbeli lovasok és gyalogosok a térségben előtte felsorakozzanak. Amint helyére került mindenki, a fejedelemfi az arcélre lovagolt, és ekkor tiszteletére a helyőrség háromszoros díszsortüzet adott.

Páncél alatt szív

Munkácsvár lábánál nagy rét terült el, az ostrom alatt ezt a kaszálót sűrűn entözé vér, és buckái között nemegyszer hullák és sebesültek hevertek.

A fejedelemasszony kertészei a hatalmas kaszálót most átvizsgálták, akár a kerti gyepet, ápolás alá vették, és az udvari szolganéppel nagy asztalokat állítottak ott fel. Szélére zászlódíszes, vrrágfüzéres sátrakat vontak, hogy akiket o májusi nap heve elbágyaszt, azoknak legyen hol hűsölniük, és árnyékban pihenniük.

Maga a fejedelemasszony az egyik sátor hűs árnyékában téríttetett magánok kis asztalt, hogy néhány hívével ó ett ünnepeljen. A vén, torzonborz kapitányok és cserzett bőrű hadnagyok közé az asztalfőre pedig a fiát ültette. hogy az képviselje őt, a várparancsnokot. Mintha a tízéves gyermek az ilyen hivatalra rászületett volna . . . Soha egy pillanatra nem fogta el zavar, mikor mit mondjon.

Zrínyi Ilona sátrát közel állíttatta ahhoz az asztalhoz, hova fiát ültette. Tisztán hallhatta tehát az érett eszű fiúcska helyes felfogású szavait. Anyai szívén büszkeség nyilallott át és kifejezhetetlen sejtelem, hogy kisfia igazságot tevő szava voltaképpen elvetett mag, mely ki tudja, mikor, mely órában, de egy napon szárba szökken.

Nyers beszédek, rögtönzött, egyszerű felköszöntök hangzottak el a vitézek ajkán: de ezek csordultig megteltek szeretettel, és értelmük csak egy volt: elismételték a hűségesküt, a kirántott szablyával mondott szovakat.

(folytatjuk)