Nő, 1979 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1979-01-31 / 5. szám

De ne legyünk ennyire pesszimisták. Voltak azért csodálatos momentumai is a bratislavai világbajnokságnak. Gondoljunk csak a világbajnokság leglátványosabb mérkőzésére, az. utolsó másodpercig izgalmas, drámai találkozóra, a Csehszlovákia— Magyarország összecsapásra. Mennyi női ügyességet, leleményességet, kitartást és szívósságot láttunk az ötven perc folyamán. Egyik ámulatból a másikba estünk, hogy aztán Foltynová taktikai fegyelmezetlensége után a nagyszerű játékintelligenciával rendelkező Lelkesné az utolsó másodpercben pontot tegyen a nagy dráma végére. És kicsordultak a könnyek. Az öröm és a csalódás könnyei.

Megható jelenet volt. Am mindig szívesebben nézünk ilyesmit, mint néhány találkozón látott húsdarálást, ahol egy kis túlzással mondva — minden ütközet, ütés, lökés élő cáfolata volt a jégkorong keménységébe vetett legendának. Mert amit néhány játékos kiosztott egymásnak, a vízilabda-szurkolókat is kielégítette volna. Vagy csak mi éreztük így? Lehet benne némi túlzás, mert kívülről sokszor látszik úgy, hogy a nők keményebben, könyörtelenebbül játsszák a kézilabdát a férfiaknál. De az is lehet, hogy a nőknél sokkal szembetűnőbbek, visszatetszőbbek a szabálytalanságok, a lerántások. Náluk olyankor is felszisszen a közönség, amikor a férfiaknál még azt mondja: ez igen, ez aí igazi.

A durvaság nem csapatokra, inkább játékosokra volt jellemző a világbajnokságokon. Minden a bírókon múlik. A tavalyi férfi VB-n például nagyszerűen kezükben tartották a mérkőzéseket. A nőknél ez más. Nem szívesen büntetik az erősködő gyengébb nemet, főleg akkor nem, ha a vétkes csinos, szimpatikus és ráadásul még mosolyog is. A játékvezető is csak — férfi

De félre a tréfával. Akarjuk, hogy a lányok mosolyogjanak a pályán, hogy csinosak és nőiesek legyenek, ám azt már kevésbé, hogy a kemény játék leple alatt csípjenek, lökjenek, gáncsoljanak és üssenek, vagy netán „mérgesen“ nézzenek egymásra. Á játékvezető szeme láttára vagy a háta mögött. Tudjuk, az erőfejlesztést nem lehet művileg megállítani a női sportokban sem, és amíg fokozni lehet a fizikai képességeket, addig nehéz gátat vetni a nőket elférfiasító kemény játéknak. De ha már ez a törvényszerű rossz itt van, akkor az edzők, a játékvezetők és a nemzetközi szövetség vezetői hassanak oda, hogy a jó fizikai felépítésű női játékosok tisztán, szabályosan használják ki testi erejüket, ügyességüket, gyorsaságukat. Ügy, mint azt a háromszoros világbajnok NDK válogatottja tette. Nem utolsósorban ezért is megérdemelten nyert világbajnokságot.

Másfél év múlva lesz az olimpia. Mi reménykedünk az erőteljes, de szép és látványos női kézilabdában, sportban.

TOMI VINCE

1. Ncr, no, ezt azért nem vártuk volna

2. Mitől fél a játékvezető?

3 Sok szakember „Strebinszky-szinten" szeretné tartani a női kézilabdát: a magyar játékos nőies, mozgékony, játéka leleményes, kiszámíthatatlan és jól lő kapura is.

4. A fehér mezes NDK-beli lányokat a keménység, a gyorsaság, az energikusság jellemezte, ám mindig sportszerűen küzdöttek.

5. Szép, akrobatikus jelenetekben sem volt hiány a világbajnokságon.

6. Ilyenkor megoszlik az öröm, és a bánat.

Ulla Jacobson svéd képviselőnő és stockholmi egyetemi tanár azt javasolta: adják meg a kiskorúaknak a jogot, hogy „elváljanak" szüleiktől.

Javaslata világszerte nagy port vert fel. Erről a híressé vált javaslatról a képviselőnő nyilatkozott a Corriere della Sera című tekintélyes olasz lapnak:

— A javaslat tulajdonképpen csupán A gyermek jogai a családban című, tavaly megjelent könyvem egyik ötoldalas fejezete. Néhány oldalon leírok egy konkrét esetet, amely végigment minden bírósági fórumon, és azt javaslom: hozzanak törvényt,

amely feljogosítja a gyermekeket, hogy megszabaduljanak a szülői fennhatóság alól. Ezt nevezték el „válásnak".

otthon" intézménye, mint bárhol másutt. A „pótotthon" egy olyan család, amely gondoskodik a saját szülei által elhanyagolt gyermekekről. Ha például egy tizenéves gyerek apja alkoholista, anyja elhanyagolja a háztartást és gyermekeit, a hatóságok közbeléphetnek, és olyan családi környezetbe helyezhetik a gyermeket, amely biztosítja számára a megfelelő nevelést és gondoskodást. Az ilyen intézkedésekben már benne van a magva annak, amit „a gyermekek válásának" neveztek el. Más eset is elképzelhető. Van például egy kezelhetetlen, makrancos gyerek, aki terrorizálja gyenge és fáradt szüleit, erős kézre volna szüksége. Ilyenkor is közbelépnek a hatóságok, és olyan családot keresnek, amely megfelelően neveli a gyermekeket. Egyre szélesebb körű a tolerancia, így ez az utóbbi eset az

ELVÄLT GYERMEKEK ?

— A javaslat lényege akkor is ugyanaz. On feljogosítaná a gyermekeket, hogy kiszabaduljanak szüleik fennhatósága alól, és ezzel automatikusan elismerné azt a lehetőségüket, hogy új szülőket, „fogadott szülőket" válasszanak maguknak. A szülők és a gyermekek kapcsolatának felbontása és új szülő-gyermek kapcsolatok létesítése tehát ugyanúgy menne, mint a házastársak esetében, akik elválnak és újra házasodnak?

— Igen, csakugyan így van. Egyet azonban hozzá kell fűznöm. Svédországban és egész Skandináviában sokkal népszerűbb a fosterhem, vagyis „pótelmélet birodalmában marad. A valóságban úgy végződik a dolog, hogy a fiú vagy a lány egyszerűen megszökik hazulról, barátoknál vagy ismerősöknél lakik, megszakítja minden kapcsolatát a szüleivel, és így várja ki nagykorúságát, teljes függetlenségét. Hajdanában a kalandvágyé fiúk elszöktek és hajóinasnak mentek, beutazták a világot és érett fejjel, férfiként tértek haza. Ilyen esetekben a „fogadott szülők" szerepét a felnőtt, idősebb tengerészek vállalták. Manapság főleg a lányok szöknek meg otthonról, de ők nem nevelőszülőt keresnek és találnak. A szülök és gyermekek

kapcsolatának teljes megromlásában többnyire nyilvánvaló és súlyos okok játszanak szerepet: családját bántalmazó alkoholista apa, bűnözés, a családot elhanyagoló anya. De az is előfordul, hogy a szülők és a gyermekek azért idegenednek el egymástól, mert egészen másképpen gondolkodnak, más a felfogásuk az életről, a politikáról, a vallásról, az erkölcsről.

Szeretném világosan leszögezni, hogy nem áll szándékomban „szétbomlasztani" a tipikus családot. Egyszerűen azt szeretném, ha a gyermekeknek — ezen a kiskorúakat értem — ugyanolyan jogokat adnának, mint a felnőtteknek.

— De nem gyakorolhatják jogaikat a gyermekek szüleik útján?

— Nem mindig. És ami sokkal fontosabb, éppen azokban az esetekben nem, amikor a sorsuk forog kockán. Nézzük például az elvált szülők gyermekeinek ügyét. A bíróság megpróbálja összebékíteni a szülőket, vagy legalább arra rávenni, hogy ha elválnak is, ne neveljék egymás ellen a gyermekeket. De őket nem kérdezik meg, melyik szülőnél szeretnének maradni.

— ön pusztán jogi szempontból mérlegeli ezeket a dolgokat, de gondolt-e arra, hogy egy ilyen törvény segítségével a gyermekek könnyen megszabadulhatnak a szülői fennhatóság alól?

— Minden törvény esetében fennáll a kockázat, hogy visszaélnek vele. Az én javaslatom feltételez bizonyos társadalmi kezdeményezéseket, amelyek a hatóságok közbelépését vonják maguk után. Elsősorban azért harcolok, hogy a gyermekek, legalábbis bizonyos kortól megkapják mindazokat a jogokat, amelyekkel a felnőttek rendelkeznek. Például, hogy a törvény védje őket a sértés, bántalmazás, rágalmazás ellen. A szülői jogokat is más szemmel kell nézni. Komoly jogi probléma ez, amellyel az egész világnak szembe kell néznie.

Jacobson képviselőnő javaslatából valószínű soha nem lesz törvény, legalábbis a józan emberi megfontolás ezt sugallja. Igaz, hogy a gyermekeket védeni kell az erőszaktól, az erkölcsi elferdüléstől, viszont a társadalom feladata lenne a gyermek védelmén túl a szülők nevelése, formálása is. Erről a svéd képviselőnő mintha megfeledkezne, s ez érthető. Olyan társadalomban él, ahol az okozatot akarják megszüntetni, az okokat nem. Ehhez mélyebb társadalmi átalakulásra, változásra van szükség.