Nő, 1979 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1979-10-24 / 43. szám
DENES ZSÓFIA smünr i XM1VA 29. Mert ha csak pénze van a magyar vitéznek — olvasta el szorgosan újból Ilona Miklós bán hadfelszerelési javatlósait —, ast csakhamar elissza, majd pedig, ha mezítelen és koplal, nekiront a szegény parasztembernek, annak javait fosztja és dúlja. Tehát élelemről és ruházatról, még egy nagyon fontos feltételről: tiszta vízről, lőszerről, porról, golyóbisról, ágyúkról, mindennemű szükséges hadifegyverekről, végül, de nem utolsósorban, borról, meg serről is a várparancsnoknak kell gondoskodnia. Zrínyi Ilona mindenről gondoskodott. A raktárakba bekerültek a dolmányok, ködmönök és menték, süvegek, nadrágok, csizmák és bocskorok. De éppígy a fegyvertárba a lovasok sisakjai, mellvasai, pallosai, pisztolyai és karabinjai. A gyalogvitézek muskotályai, sisakjai, kopjái. Élésben fontos a kenyér, a hús és a bor. így tároltak a vár éléskamráiban nagy mennyiségű lisztet, füstölt és besózott halat, a pincékben sok-sok hordószómra bort. A nagy Rákóczi-uradalmak gazdagsága még ezekben a nehéz időkben is megengedte az előrelátást-Az istállókban élő állatok hatalmas tartalékjait állítatta bé. Lovakat, juhokot, kecskéket és disznókat. A csűrökbe az ellátásukhoz szükséges élelmet hordotta bé. Üj sütőházakat építtetett, a régiek mellé új konyhákat és kimérőhelyekel. Gondoskodott nagy varró-, foltozó- és csizmadiaműhelyekről, ácsok, kovácsok, molnárok, nyergesek, borbélyok, fegyverkészítők és -javítók, egész sereg másféle műves munkaalkalmatosságairól, gabona-, és lőpormalmokról, gyógyfüvekről, kenőcsökről, és liktárokról. Tábori új szekereket készíttetett nagy számmal, és melléjük állíttatta a furmányosszekereket élelemszállítás' ra. Mindenekfelett azonban arra volt a városszonynok gondja, hogy a Munkács várát övező háromszoros fal erős legyen, és hogy a Latorca folyóból vizet vezettesen abba a mély árokba, mely a várat övezte. Ezt az árkot pedig kiszélesíttette, és partjait fűzfa fonatokkal megerősíttette. Szerencsére az őszi hónapok még alkalmasok voltak a felkészülő munkára. December negyedikén tudta meg Ilona, hogy Thököly él és kiszabadult. Most már csak az volt legnagyobb igyekezete, hogy urához levelet juttasson Nándorfehérvárra. De vajon ki vállalja a kockázatos utat? Caprara tábornok — azzá nevezte ki a császár — előcsapatai már meglehetősen szoros gyűrűben zárták körül Munkácsot, fegyveres őrsei pedig főleg a járható utakat állták el körös-körül. Maradnak a bátorszívűeknek az úttalan utak, marad a földeken való átvágás, hóval és fagygöröngyökkel, éjjeli lopakodásban, éles északi széllel, szembesüvitő viharokkal, jégkérges patakok átgázolásával s a fejük körül süvítő golyóbisokkal az ellenséges lesekről. Ki vállalja, hogy elmegy a kurucvezérhez az ellenség gyűrűjén át - ki vállalja? A fejedelemasszony szorongva néz széjjel. Főemberei, Thököly egykori híres hívei közül egyetlenegy sem vállalkozik rá. Végül is a szolgarend palotaszárnyóból ketten vállalkoznak, hogy a fejedelemasszony futárai legyenek: egy Kulin nevű fiatal ruszin szolga és egy Munkács-övezeti jobbágyparaszt. Ha Ilona úgy akarja, ők indulnak! Hogy akarja-é? Fejedelmi módon megjutalmazza őket. De ezenfelül is: megköszöni nékik egyszer, tízszer, százszor, és családjukról bőkezűen gondoskodik. A kuruc fejedelem a kora délutáni sötétedésben egyedül ült török díványos, kávézóasztalkás szobájában; bort hozatott, melyből most csak keveset ivott, pipára gyújtott, és füstfelhőbe burkolta közömbössé merevített arcát. Otthonára gondolt. Szilveszternap délutánja ... Ha Ilonánál otthon volna, bizony ott ünnepelne. Arca ezekben a gyötrődő hónapokban lesoványodott, álla előreugrott, arccsontja pedig kiállt. Derekát, lábát fájlalja: annyiszor verte eső, onnyiszor fázott át azon a nyomorult szekéren, melyen ide hurcolták — nem csoda, ha az ő edzett és ellenálló teste most mégis megadta a viszontagságok árát. Azt hitte, az a jobbágyszekér Váradtól Fehérvárig kirázza a lelkét. Heteken át... Vajon az ifjúságát hullajtottá el? Bizony azt, .azt rázta ki a szekér csontjaiból, és hitéből, északi szélben, ólmos esőben, tél előtti fagyban. Megtépett ember lett. Lesz-e ebből föltámadása? Hogyan és miként lészen? Csak Ilona volna mellette. Ilona. Látja maga előtt lángoló nagy szemét, vékony ujjú kezét, érett-szép aszszonyszáját, állón a gödröcskével. Szavát szeretné venni. Nem hallja. — Hej! — szólal meg hangosan, hogy a szolgálatára adott rác a pitvarban meghallja. — Hallod-e Jován, fázom! Kialudt a tűz. Izzó parazsat hozzál a cserepulyába, és töltesd föl egészen kovácsszénnel. Gyertyát is gyújtsál. Setét van. Jován készséggel ugrik, parancsa van már a töröktől, hogy új gazdája rendelkezhet vele. A rézmedencébe hordott izzó parázzsal újrafűti a szobát, meg is világítja, és dolga végeztével visszahúzódik a pitvarba. De kis idő múltán újra benyit. Magyarul jelenti, a határvidéki nyelvet rácok módjára ejti: — Nadságos fejedelem úr, futtarok gyittek, futtarok kette. Munkácsbull Thököly kezével, könyökével segíti magát talpra a díványról. — Futárok? — kérdezi lélegzet nélkül. Jován bólint. Thököly maga rántja fel az ajtót. A munkácsi jobbágy és a ruszin szolga lekapta téli fövegét. — Alázatosan jelentem — mondja rekedten a magyar parasztlegény —, a nagyságos fejedelemasszony levelét elhoztuk. Thököly szemében könny serked. — Áldassatok, fiaim ... Veszi a levelet, ö maga írta, nem deák. A fekete Zrínyi-pecsétes hártyapapir reszket a fejedelem kezében. Keze akkor kezdett reszketni, amikor elöntötte az öröm, hogy Ilona jól ismert írása sötétlik a papíron. De amikor kulcsszavakban olvashatta: Ilona szerelmes virrasztásán túl mit kell az ő asszonyának tudtul adnia — akkor már fejedelemsége híreitől borzongott Thököly. és szeme elhomályosult, miközben végigfutott a sorokon. Most tudta csak meg, hogy összes várai elvesztek, hívei átpártoltak, minden javadalma szabad prédára jutott. Semmi sem maradt meg, csak Munkács, ahol Ilona az úr. De ez a váruk felkészült mindenre, és sziklaSzilárdan áll. Hirtelen felforró indulattal aggodalom és izgalom dúlja fel bensejét. Szeretne kitörni szobájából, lóra kapni, elszáguldani, hívei közé eljutni, beszélni, beszélni, mindarról, aminek híre csak most jutott el hozzá. Ilonának egymagában kell felkészülnie a várostromra! Ö nem lehet ott. De hiszen ebből a szobából ki sem mozdulhat! A török tábor őrizete alatt itt kell moccanás nélkül élnie, mert ha már meg is adnak neki minden tiszteletet, de a szabadságát a szerdár még nem ismerte el. Csoda, hogy a levél eljutott hozzá. Hogy Ilona futárjai itt ülnek szobájában. Dehogyis engedné el őket magától, beszélteti őket, meséljenek el mindent Munkácsról. Reggelig ott maradtak. Reggel azután, amikor aludni küldi őket, ő maga lefekvés előtt beírja naplójába, hogy a sok aggasztó hír utón: ... annyival nagyobb vigasztalást vettem, hogy feleségemet jó egészségben és reménységben hagyták .. . Jó reménységben! Van még, van még — remény... Mikor is járt ő utoljára Ilonánál? Szeptember végén. Azon a napon és éjszakán, amikor hajnalban Váradra ment. Akkor volt közöttük arról szó, hogy a kis Rákóczi vele megy Váradra. Talán ha vele ment volna, másként esett volna minden. De megtörténhetett volna áz is, hogy a fiút vele együtt elfogják... s Ilonára mérni ezt a csapást - az ura elfogatásán kívül fiáért is... Nem! Borzalmas lett volna! Az ellenfél egyelőre még nem támadja Munkácsot. De az előkészület munkái mind lázasabban folynak a várban. Ilona palotáját is megerősítik az ácsok. A fejedelemasszonnyal egy fedél alatt nemcsak gyermekei laknak kíséretükkel, de oda menekült Thököly Imre nénje is. Gróf Nádasdy Istvánné, férjével, s az ugyancsak oltalmat kereső gróf Semseyné. Zrínyi Ilona nem tartózkodik az ő körükben, arra nem ér ró. Egész napon át a vár védelmi pontjait, raktárait, konyháit és pincéit látogatja. Mindenütt szükség van az ő jelenlétére, egy-egy útmutató, rendelkező, buzdító vagy elismerő szava mindenütt elkél, miközben hívei dolgoznak. Ahol ott terem, ott a szorgos kezek egy pillanatra abbahagyják a munkát, az arcok felderülnek, kivétel nélkül mindenki megsimogatja. őt tekintetével. Szép is, jó is, egyszerű is, így látják azok az egyszerű emberek, akikkel beszélget. De bátor is, okos is, nagy akarat lakozik benne, bármi tanácsot ad nékik. Bíznak benne, mert sokszor volt már támaszuk. Szeretik mint az anyjukat, és hogy baja ne essék, féltik, mert ő Zrínyi Ilona, asszonyban ritka emberséges ember, és azok közül, akiket ők ismernek, az egyetlen nagyúr, aki belopódzott szívükbe. Azt is megjegyzik jól mind ezek a jobbágyok, hogy amint közöttük jár, nem kíséri őt gróf vagy országbíró vagy más nagyúr, aki kívül leereszkedik, és bévül pöffeszkedik. Meg is verekszik itt majd mindenki a drága fejedelemasszonyért — szívészakadtáig, lélegzetálltáig, érette és Munkácsért, ami egy! Amikor eltávozik, utána néznek, fénylik a szemük, és mosolyognak, a munka pedig ilyenkor teljesebben, szaporábban megy. Telik-múlik még a január eleje is a nagy esemény nélkül. Csupán a kegyelmes urunktól érkezik újabb levél Nándorfehérvárról, és kegyelmes aszszonyunk hírül adja a várnépnek az ő üzenetét: a török pártján mindig ki kell tartanunk, mivelhogy onnét segítség érkezik. Márpedig úgy lészen, írja az úr: Thököly Imrét küldendik majd szép, nqrjy hadsereggel Munkács alá, hogy elverje onnét az ellenséget. Eh, amit a török ígér, ki hisz már abban! De azért csínján csak! Egyelőre nem lehet arról szó, hogy bármi ellenkezőt csináljunk vagy mutassunk. Ha Capraráékat verjük, ezzel magunkon segítünk, de egyben udvarolunk a töröknek, és ilyenformán örömest megtesszük ... Végre január derekán történik is már valami. Kisebb összerúgás a vadkertben. Munkács alatt — írja megmaradt ostromnaplójában a fejedelemasszony egyik deákja. — Hát lett is akkor, legelső napon, egy kis pezsdítő gyakorlat, egy kis harc jobbra és balra a vár árkáig, amint Munkácsról is, Capraráék hadiállásából is ágyútűzzel és apró, de sűrű puskagolyóbisokkal kísértek. „Semmi az egész - kiált fel a napló-. író deák. — Tőlünk egy sem esett el, tőlük három német, és sok sebesültet cipeltek a mezőről magukkal.“ No lám csak - állapítják meg a várbeliek türelmetlenségükben örömmel —, csakhogy munkába kezdtünk az ellenféllel! Másnap azonban leáll az ágyútűz, mert amint a várból megfigyelhető, az ellenfél a Latorcán túli parton, a gyümölcsöskert irányában földmunkába kezdett: magas sáncot emel. Világos, hogy ennek célja a várbeliek elrekesztése a víztől, öt álló napig dolgozik a sáncon. A várbeliek fitymálják. — Ezzel akar elijeszteni? Korábbon keljen... Eligazítjuk mi a dogunkat! A sáncépítés utolsó napján a fejedelemasszony stafétát küld kulcsos levéllel Thököly Imrének. Emeletnyi sánc? Körülzárás? Lesekről süvítő tüzelés? Nincs olyan kockázatos világ, hogy a várbeliek közül valaki ne vállalkoznék a hírvívésre. Tudják ók jól. Amíg a híradás zavartalan, nem rekedhetnek el a világtól. Hanem mintha a német megneszelt volna valamit. Elkésve, de mégis. Most nagy sietséggel épp a kapuval szemben emel magas sáncot, és oda béveszi magát egy zászlóalj gyalog. Pontosan úgy, hogy szemmel tarthassák a kaput, ne lehessen azon ki-be járni. Adta beste lelke! Mire való a várárok? Mire való az éjszaka? Mire való az cstromlotthoz illő furfang és a bátorság? De hót akik kigondolták azt az akadályozó sáncot, nem is magyarok azok - és nem is védik azok házukat és hazájukat! Bizony, azok csak zsoldosok, vagy hitehagyott, honáruló labancok! Történik, hogy a Latorcán túl levő parton, ahol a körülzórásig malom állt, nagy ormótlan kasokat állít fel az ellenség, és benne fegyveres strázsát éjjelre és nappalra. Vízre akartok járni, nyomorult várbeliek? Abból nem isztok! Majd megtanuljátok, milyen fontos hadialkalmatosság a víz — ha egyszer egy csepp friss vizet nem kaptok!- Megállj német! — rázza az öklét a várbeli. — Fizetsz te még ezért! Meg azután tudjad, ettül sem ijedünk meg! így hát február negyedikén, nagy hóban, fagyban, szélben, kirontanak
