Nő, 1979 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1979-08-01 / 31. szám
Foto: Z. MINÁCOVÁ atombombázás naplója. Irta Sidzuma Sigemacu Furuicsi városában, a menedékül bérelt ház szobájában, Hirosima prefektúra Ásza járásában, 1945. szeptember havában. AUGUSZTUS 6. SZÉP IDŐ. Tegnapig a megszokott hang minden reggel bemondta a rádióban: „A Kii-csatornától százhúsz kilométerre délre, a tenger fölött, nyolc B—29-esből álló repülőraj tort észak felé." Ma reggel azt mondták be: „Egy B—29-es tart észak felé”, de nem nagyon figyeltünk oda, mert hoszszú idő óta, minden áldott nap, éjjel-nappal ilyen adásokat hallgattunk. Annyira hozzászoktunk a légiriadókhoz, hogy alig valamivel zavar tak jobban, mint régen a delet jelző sziréna. A munkahelyemre igyekeztem, és mint rendesen, a Jokogava állomásra mentem, ott akartam felszállni a kabei vonatra. A vonat éppen indulóordítottam, egy másik férfi is felkiáltott a fülem tövénél. — Eresszenek — a feje hozzápréselődött az enyémhez. Mindenki kiabált vagy nyögött körülöttem, nagynehezen leráztam azokat, akik rajtam feküdtek és felálltam. Minden erőmet összeszedve jutottam csak ki, másokat félrelökve az útból, míg végül, hátulról löködve, valami kemény dolognak ütköztem. Amikor rájöttem, hogy a peron széle, könyökömmel félrelöktem a többieket az útból, és felkapaszkodtam rá. Itt mór több volt a kiáltozás, mint a nyögés. Lehunytam a szemem, testem beékelődött a sodródó tömegbe, léptem egyet, aztán újra egyet és megint, míg végül ismét valami keménynek ütköztem. Felnéztem, és láttam, hogy egy oszlop; kétségbeesetten belekapaszkodtam. Szorosan körülfontam karjaimmal, de így is irgalmatlanul téptek és ütöttek. Jobbra löktek, majd a következő pillanatban ismét balra taszigáltak, sokszor IBUSZE MASZUDZSI A fekete eső (részletek) félben volt. Egy ismerős arcú vasutas állt a korlátnál, de a peronon nem voltak utasok. Ahogy felugrottam az egyik kocsiba, valaki megszólított: — Jó reggelt, Sidzuma úr! — A Takahasi Fésűsfonó tulajdonosnője állt mellettem. — Sidzuma úr — kezdte, és ujjaival hátrasimított egy tincset. — Tulajdonképpen nem helyes, hogy éppen itt kérem meg, de szükségünk volna a pecsétjére és azokra a papírokra, amiket a múltkor írt nekünk, úgyhogy .. . Az indulóban levő villanyvonat bal oldalától háromméternyire vakító tűzgolyó villant fel, és rögtön utána mély sötétségbe zuhantam. Ügy éreztem, fekete fátylat borítottak rám, amelyet azonban a következő pillanatban kiáltások, fájdalmas üvöltések hasítottak szét:- Húzzanak ki! Eresszenek! Szitkok röpködtek, és leírhatatlan hangzavar támadt. Az utasok kitódultak a vonatból. Leszorítottak a peronról, és az ellenkező oldalon a sínekre löktek; valami puhára estem, ami asszonyi testnek tűnt, 'rám viszont egy másik súlyos test zuhant. Jobbra és balra is emberek hullottak egymásra. - Jaj, hagyjanak! — Amikor felhajszál híjjón elsodortak az oszloptól. Ilyenkor mindig összepréselődött a karom, testem és állam az oszlopnak dörzsölődött, a vállam úgy fájt, mintha le akarna szakadni. Tudtam, hogy elegendő, ha elengedem magam, és hagyom, hadd sodorjon a tömeg, mégis, valahányszor elkapott a hullám, kétségbeesetten az oszlopba kapaszkodtam, nehogy elsöpörjenek. Az volt az első benyomásom, hogy a B-29-es mérgező bombát dobott le, amely vakságot okoz, és a vonat volt a közvetlen célpont. Végre minden lecsillapodott körülöttem. Lassan és félénken megpróbáltam kinyitni a szememet. Úgy tűnt, a látóteremet könnyű, barna köd homályosítja, és fehér, krétaszerű por hull az égből. Egy lelket sem láttam a peronon. Egy pillanattal azelőtt iszonyú hangzavar, most meg még vasutast se láttam az állomásépületben. Nyilván elég sokáig kapaszkodtam becsukott szemmel az oszlopon. Tucatnyi villanyvezeték lógott szabadon az oszlop körül. Arra gondoltam, hogy szörnyen veszélyesek. Sok deszkadarab hevert szanaszét, felemeltem egyet, és néhány drótot összeérintettem, de semmi sem utalt rövidzárlatra. Mégis, a drótokat igyekeztem kikerülni, a deszkadarabbal toltam félre őket, és a régi vasúti talpfákból készült kerítésen át kijutottam az állomásról. Döbbenten láttam, hogy az állomás környékén csaknem mindegyik ház romokban hever, körös-körül hullámzó cseréptenger. Néhány háznyira az állomástól egy eladósorban levő lány — csak a felsőteste látszott ki a törmelék közül — tetőcserepeket hajigáit, ahogy a keze bírta, és közben éles hangon visítozott. Talán azt akarta kiabálni, hogy „Segítség!" — de a hang nem állt össze értelmes szóvá. — Hej, lányom, jöjjön ki onnan! — mondta egy arra haladó, európai arcú öregember. — Ha úgy dobálja a cserepeket, nem tudok közelebb menni. — Megpróbált közelebb jutni a lányhoz. De az öregúr gyorsan távozott, mert a lány feléje kezdte dobálni a cserepeket. Valószínűleg a dereka valami gerenda, vagy egyéb alá szorult; furcsa volt, hogy bár erősen be volt ágyazva a cserepek közé, felsőtestével szabadon tudott mozogni. Jó messzire dobta a cserepeket, össze is tördelte, hogy könnyebben dobálhassa ... AUGUSZTUS 7. SZÉP IDŐ. Bementem a mosdóba, ittam egy kis vizet, és egy nedves törülközővel ledörzsöltem a testem. Megégett bal orcámat nem tudtam letörölni, mert még mindig sebkötöző pólya volt rajta. Úgy éreztem a pólya erősen beleragadt a sebbe. Eddig békén hagytam, mert azóta, hogy megsebesültem, a legcsekélyebb fájdalmat sem éreztem, de most elhatároztam, hogy kezelni fogom, és egyszersmind az izzadságot is letörlöm. Megfogtam az elsősegélyzacskómat, és a tükör elé álltam. Letéptem a kötést rögzítő sebtapaszt, és óvatosan eltávolítottam a pólyát. Megperzselődött szempilláim felkunkorodtok, mint a gyapjúszálak, ha elégetjük. Az egész balarcom vörösesfekete színű volt, a megégett bőr összezsugorodott a húson, és csíkos volt tőle az arcom. A bal orrlyukam mellett valami fertőzést kaphattam, úgy látszott, hogy a megszáradt var alól friss genny folyik. Bal orcámat fordítottam a tükör felé. Lehetséges, hogy ez az én arcom? — tűnődtem. Ahogy erre gondoltam, hevesen dobogni kezdett a szívem, és egyre idegesebb lett az az arc, amit a tükör tárt elém. Az összepöndörödött bőrdarab egyik végét két körmöm közé fogtam, és gyengén meghúztam. Fájt egy kicsit, de legalább azt jelentette, hogy ez az én arcom. Ezen tűnődve, egymás után tépdestem le a bőrdarabokat. Mintha különös öröm lenne ez a tépkedés, olyan volt, mint amikor meglazult fogát mozgatja az ember, ami fáj ugyan, de élvezi is azt a fájdalmat. A felkunkorodott bőrt mind letéptem. Végül az orrlyukam mellett megfogtam a varrt, és letéptem. Először csak a teteje lazult meg, aztán hirtelen lejött az egész, és folyékony, sárga genny csöppent a csuklómra. Nem tudnám megmondani, rosszabb lett-e, vagy javult a fertőzés. Mindenesetre az érintett helyet letisztítottam, sebhintőport szórtam a fertőzött részre, aztán az egész bal arcomat betekertem gézzel, és ragtapasszal odaerősítettem a kötést. Ezt a hintőport magam készítettem, elsősorban póréhagyma leveléből. Régen, még amikor vidéken laktam, egy ácstól kaptam meg a receptjét, azt mondta, hogy vágásokra és fertőzésekre különösen hatásos. Délre járt az idő. Elindultam haza, ideiglenes otthonomba, ebédelni, de ahogy felfelé kapaszkodtam az emelkedőn, olyan erős fájdalom hasított a lábamba, hogy csak nagyon óvatosan tudtam lépkedni, iszonyú erőfeszítések árán. Az út egyik sarkánál megálltam pihenni, felnéztem, és láttam, hogy az emelkedőről Sigeko, a feleségem néz le rám. — Szegény lábad, úgy látszik, sok bajt okoz — mondta. — Hozzak egy botot vagy valami mást? Elment, és egy bambuszlándzsával tért vissza, olyannal, amilyennel a kézitusát szokták gyakorolni. A házigazda felesége készítette neki, nemrégen, mondta a feleségem. Rátámaszkodtam a dárdára, a másik karommal pedig Sigeko vállába kapaszkodtam, úgy mentünk fel a dombra — úgy éreztem magam, mint egy levert parasztfelkelés részese. Ekkor vettem először észre, hogy Sigeko haja is megperzselődött. Megkérdeztem, mikor történhetett. Azt felelte, hogy valószínűleg a hatodikai légitámadáskor. Ebédre szárított rizst ettünk a tartalékunkból, repceolajban kisütött, erjesztett babpástétommal, és sózott cseresznyevirágból teát ittunk hozzá folyadéknak. Ennyi jutott, de akkoriban bőséges étkezésnek éreztük.
