Nő, 1979 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1979-08-01 / 31. szám
Május 9-én végétért a második világháború. Csak a tengerabrosz szélén, a Felkelő Nap szigetországában nem fejeződött be a háború, álltak csatasorban a hadigépek és szenteltek fel a halálnak új kamikadzekat. A szamurájkötelesség — a mindhalálig vívott harc ősi elve — nem vett tudomást Európa és Amerika békét zengő harangjairól. De nem vett tudomást, nem akart tudomást venni arról sem, hogy az archaikus harci erkölcsök és a modern, a tudományokra is építő haditechnika versenyfutásában melyiké a győzelem esélye. Holott tudniuk kellett volna — a japán tudósokat már csak egy lépés választotta el a maghasadás rejtélyének felfedésétől. S akkor új, pusztító fényben ragyogott volna fel a régi szamurájerkölcs ... De így... az Egyesült Államok új elnökének, Trumannak elnöksége első huszonnégy napjában arról kellett döntenie, hogyan kényszerítse a tovább harcoló fasiszta Japánt is a teljes, feltétlen kapitulációra. A bomba készen volt, döntöttek a bevetéséről. Következett a célpont kiválasztása. A szakértők négy várost terjesztettek elő. A négy város Kokura, Hirosima, Kyoto és Niigata volt. „Lélektani szempontból’’ Kyoto lett volna a legalkalmasabb, mert „itt a legműveltebb a lakosság, tehát a leginkább képes arra, hogy a bomba jelentőségét felmérje" és elterjesztenék rettenetes hatásának a hírét, aminek, úgymond, a japán kormány nem állhatna ellent. Azonban Kyoto ellen szólt az a tény, hogy japán egyik legősibb városa, tele pótolhatatlan műemlékekkel, azonkívül az egyik legnagyobb vallási és egyáltalán a legjelentősebb kulturális központ a távolkeleti szigetországban. Hirosima mellett viszont két nyomosabb érv szólt: „mérete és elhelyezkedése folytán a bomba a város nagyrészét elpusztítaná”. És ami talán a leginkább nyomott a latban: területén nem tartózkodtak a szövetségesek hadifoglyai, míg a többi három városban, illetve közvetlen közelükben voltak hadifogolytáboroké Ekkor pecsételődött meg Nagaszaki sorsa is, mert ekkor döntötték el azt is, hogy a második célpont lesz, Kyoto helyett. r S mivel szövetségesekről lévén szó, Truman elnök Nagy-Britannia miniszterelnökével, Churchill-lel is találkozott az atombomba bevetésének ügyében. A brit miniszterelnök áldását adta rá, s azt mondta, hogy ez a „szabadító csoda” minden bizonnyal fölöslegessé teszi a Japán ellen tervezett inváziót, és hogy szinte természetfölötti ereje lehetővé teszi a japánoknak, hogy becsületük megőrzése mellett tegyék le a fegyvert, és felszabadítja őket a mindhalálig vívott harc .szamurájkötelessége alól ... És ki tudná ma már, hogy e szavak mögött Churchill jellemző iróniája vagy a brit konzervatívizmus tiszteletadása rejlett-e? A szövetségesek még egy utolsó lehetőséget nyújtottak Japánnak utolsó felhívásukkal a kapitulációra: „Felhívjuk a japán kormányt, hogy jelentse ki valamennyi japán haderő feltétel nélküli kapitulációját. Az alternatíva Japán számára az azonnali és totális pusztulás.” Néhány órával e felhívás után a japán miniszterelnök sajtóértekezleten nyilatkozott: „... nem tartjuk nagy jelentőségűnek a felhívást... nem veszünk róla tudomást...” És ezzel atomhalálra ítéltetett összesen 91 000 ember. Minden esztendőben visszanézünk Hirosimára és Nagaszakira, minden esztendőben felidézzük az első gombafelhő kísérteiét. Minden évben távolibbnak, „történelmibb”-nek tűnik — mert minden évben újabb, más, még pusztítóbb látomásokat idéz fel a haditechnika fejlődése. És az ember szépbe szőtt hite, reménysége történelmen túllépve várja, hogy a leszerelés, a béke kiterjessze szárnyát Földünk felett. A romokon felépült az új Hirosima is. Lakosai nem felejtenek. A háború, a pusztítás gyűlölete a béke harcosaivá kovácsolta őket. Megépítették az emlékműveket, amelyek örök mementóként emlékeztetnek. A város szívében, a Béke-parkban helyezték el a legszebbet, amelynek tervezője, Kenzo Tange a „Cenotaph” nevet adta. Rajta felirat: Nyugodjatok békében, a tévedés nem ismétlődhet meg! A fasiszta háború, a pusztítás nem szabad, hogy megismétlődjön. Hirosima nem történelem, hanem emlékezet. Élő lelkiismeret.
