Nő, 1979 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1979-07-04 / 27. szám
„VAN EGY SZŐKE ASSZONY” jeligére „Fiatal házasok vagyunk, mindeddig minden nagyon szép és jó volt közöttünk. De amióta a kislányunk megszületett, a férjem nagyon megváltozott, szerelmi téren is. Gyanakodni kezdtem, de ő csak azt mondogatta, hogy képzelődöm. Most már tudom, hogy nem képzelődtem, mert nemrég egy szerelmes levelet találtam nála. Ö még most is tagad, én azóta csak sírok, és borzasztóan tanácstalan vagyok...” Kedves asszonyom.' Nagyon sok házasságban az első válsághelyzet az első gyermek megszületésekor következik be. A férj nem talál bele mindjárt az apaszerepbe, nehezen szokja meg, hogy a felesége gondoskodásából, idejéből, érzelmeiből egyik napról a másikra kevesebb jut rá, hogy az együttélés eddig kényelmes rendjét a kisbaba jötte a feje tetejére állította. Ilyenkor egy férfit, ha nem keresi is a kalandot, könynyen elcsábíthat egy „rámenős” nő. Nyilván ez történt a férjével is. Leveléből úgy veszem ki, hogy még szülési, illetve gyermekgondozási szabadságon van, vagy egyáltalán nincs állásban. Ez feltehetően azt jelenti, hogy a háztartást és a baba körüli teendőket kizárólag ön látja el. Sírással, kétségbeeséssel, indulatokkal most nem megy semmire. Ehelyett okosan és higgadtan, fokozatosan vonja be férjét a háztartási munkákba, elsősorban a gyermeknevelésbe. Kérje a segítségét a takarításban, a bevásárlásban, várja el, hogy többet foglalkozzék a kicsivel. Tervezzen és szervezzen többször közös programot, egy-egy látogatást, vagy olykor ön hívjon egy-egy estére vendégeket. Észrevétlenül, szép szóval, de következetesen foglaljon le a családja számára minél többet férje szabadidejéből. Pillanatnyilag ne firtassa tovább, ne kérje számon ezt a nőügyet, mert a férje úgyis tagadni fog, s ezáltal csak elmélyíti a válságot, olyan helyzetet teremthet, amely még jobban belesodorhatja férjét ebbe a kalandba. Higgye el, egy házasság sorsa sokszor nem azon múlik, hogy megjelenik az a bizonyos „harmadik", hanem azon, hogy az érintett házastárs — ebben az esetben ön — mennyire tudja megőrizni a hidegvérét, a józan eszét. Mindenesetre: nagy akaraterőre, bátorságra és jó adag türelemre van most szüksége. „MINDEN MÁSKÉPPEN VAN” jeligére A fiú, akivel megismerkedtél és megtetszettetek egymásnak, eddig mindenben nagyon rendesen, korrektül viselkedett: amit ígért, megtartotta, ahogy illik, tisztességesen elkért a szüléidtől. Az is természetes, hogy míg nem ismert, esetleg más lányokkal is megpróbált kapcsolatot teremteni. Okosan, józanul nézzed a dolgokat, ne hagyd, hogy megzavarjon a szóbeszéd. Elvégre csak éppen elkezdődött valami, ami esetleg később szép barátsággá fejlődhet. Egyelőre ennyi az egész, a mérvadó az, hogy a fiú hogy fog viselkedni a jövőben veled szemben. Szeretettel üdvözöl DP Miről mesél a mese? Közvéleménykutatás a játszótéren. — Szereted a mesét? — Igéén! — És melyiket a legjobban? — Loleket és Bólékét! — Azt, ha jön a tévé-maci! — Én a marslakó Egérkét! — A Jamie-t! — És még mit? Mély csend, szinte tapintható a nagy-nagy töprengés. Beleciripel egy cérnahangocska: — Az én nagymamám mesélt egyszer egy hol volthol-nem-volt-Hófehérkét. Aztán még előkerült egy bizonytalan Piroska meg a farkas és a Csizmás kandúr. Ám ez utóbbi is a tévéből... Sajnos így van: a mai gyerekek meseigényét általában a tévé elégíti ki. De meseszomját aligha oltja, tudásszomjáról nem is beszélve. A technizált mese bármennyire is leköti a gyerek érdeklődését, tartalma pedagógiai és egyéb szempontokból bármennyire is megfelel a kivánalmaknak — a kicsi passzivitásra kényszerül, mert közben nem lehet kérdezni, a képernyőt nem lehet megkérni, hogy „ezt a részt mondd el még egyszer". A gyerek néz és hallgat, figyel és szórakozik, de nem aktív résztvevője a történésnek. Két-három évtizeddel ezelőtt pedagógusok és pszichológusok kimondták a nagy átkot a régi klasszikus mesevilágra: el a királyfikkal, a királykisasszonyokkal, jó tündérekkel meg gonosz boszorkányokkal, szót se róluk többet, semmi közük a modern valósághoz. Üj meséket kell adni a gyerekeknek, amelyekben csak az őket környező világ tárgyai, személyei, dolgai szerepelhetnek. Nemrég azonban egy osztrák származású amerikai pszichiáter, Bruno Bettelheim professzor — szakterülete a gyermeklélektan — figyelemre méltó tanulmányban rehabilitálta a Grimm-testvéreket, Andersent, Hauffot, és letörölgette a port a hagyományos, klasszikus mesevilágról. A régi mesék — állítja a profeszszor — sokkal több és mélyebb jelentőségűek, mint a Jó és a Rossz fekete-fehér kontrasztja. Az, ami természetfeletti-irreális és fantasztikus bennük, a hallgató és az olvasó lelki világának legmélyebb rétegeire hat, és pozitívan befolyásolja az ösztönélet bennük élő legősibb elemeit, rugóit. A mesék időtlenek, semmi közük a történelmi korokhoz, mert a legegyszerűbb, legáltalánosabb, legemberibb problémákat, konfiktusokat tükrözik, elemzik és találnak rájuk megoldást. Itt van például a Piroska meg a farkas meséje. A könnyelmű kíváncsiság és az emberi hiszékenység szimbóluma Piroska. A farkas, az emberi gyengeségeket kihasználó csaló, aki végül is, úgy, mint az életben, saját mohóságának esik áldozatul. S a mese legfontosabb szimbóluma: az embernek mennyi mindenen kell keresztülmennie, saját hibáiból okulnia, amíg igazi barátot, vagy partnert — ez a vadász — talál. A lebecsült és félreismert legkisebb fiú számtalan változatú meséje a gyermekben — és Bettelheim professzor szerint sok felnőttben is — áldásosán élesztgeti és tudatra ébreszti az önbizalom fontosságát az életben. Az az ember, aki hű önmagához, nem köpönyegforgató, s nemcsak önzésből, hanem tiszta önzetlenségből is képes cselekedni, legyőzheti a sárkányt, vagy az óriást. Azaz: aki nem kapkod, a legkilátástalanabbnak tűnő helyzetből is — ha nem adja fel a küzdelmet, és ismeri a célt — megtalálja a kiutat. A tizenéves gyerekek szüleinek egyik leggyakoribb panasza: úgy megváltozott ez a gyerek, hogy nem ismerünk rá! Megértéshez segít a Csipkerózsika-szimbólum: a tizenöt éves Csipkerózsika száz esztendős álma a serdülőkorban lejátszódó belső viharok, az érzelmi érés, a gyermekkorból a felnőttkorba való átmenet „átugorhatatlan” korszaka. Igaz, hogy a mesék hősei mindig egyértelműen jók vagy rosszak, de éppen ez az egyértelműség szükséges ahhoz, hogy a hallgató, vagy olvasó egyikkel, vagy másikkal azonosuljon, mintegy átruházza a mesealakra a saját félelmeit, saját agreszszivitását, sok más negativ érzelmi állapotát. Mert — úgymond a lélekbúvár — időnként minden ember akár kicsi, akár nagy, kisemmizett, érdemtelenül félretolt Hamupipőkének érzi magát. És — különösen a gyermekkor különböző szakaszaiban nagyon fontos, hogy a kis emberpalántában rögződjék a tudat: nincsen sohasem egyedül, s ha bajba jut, bizonyos feltételek mellett, igenis számíthat segítségre, jóbarátra, mellt álló társra. És éppen ez a hit, ea a hinni tudás a legfontosabb, és í legszükségesebb is, amit az atomkoi gyermekeinek a réges-régi mesél adnak. Főleg akkor, ha anyuka és apuk! mesélik ... LÁNG ÉVy
