Nő, 1979 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1979-06-27 / 26. szám
Kedves K. Jánosné! Ne haragudjon, hogy tanácskérő levelét szó szerint idézem. Azt írja: — „Van egy régi barátnőm. Illetve inkább csak volt, mert az utóbbi években egyre jobban emelkedik közöttünk a válaszfal. Gyakran úgy tűnik, már csak azért járunk össze, mert egyikünk sem akarja, hogy éppen ő szakítsa meg a több évtizedes baráti kapcsolatot. Azonban ezek az együtt töltött órák már rég nem hasonlítanak az egykori őszinte baráti légkörben eltöltött időkhöz. Ezt nemcsak én és a férjem érezzük így, hanem a barátnőmék is. Régen elszakadt már közöttünk a közvetlen beszédfonál, amely mellett valamikor szinte megállt az idő. Együtt bánkódtunk, aggódtunk, ha valamelyikünket baj érte, ha a gyerek megbetegedett a családban. Akkor soha el nem hallgattunk olyan dolgokat, amik „csak a családra” tartoztak. Közösen beszéltük meg, ha bosszúság ért, és alig vártuk, hogy elpanaszolhassuk egymásnak bajainkat. Az őszinte együttérzés és a biztató szó után megkönnyebbülve tértünk haza. Egymás véleményét tiszteletben tartottuk. És ez felbecsülhetetlen erkölcsi érték volt, ami egyúttal biztonságot is adott., Így jobb volt élni, vagy akár rágódni, bosszankodni. De hol vannak má ezek az idők? ... A szakadás nem egyszerre, hanem apránként jelentkezett, és egyre nőtt. Elismerem, nemcsak a barátnőmék, bizonyára mi is megváltoztunk az évtizedek alatt, és egyre szilárdabb bennem a meggyőződés, hogy már nem tudunk egymásnak úgy örülni, mint valaha. Hogy már csak formálisak ezek a „baráti látogatások”. Látszólag igyekszünk a „régiek” maradni, ami mármár az alakoskodáshoz vezet. Megváltoztunk. Nem vagyunk huszonévesek, amikor még el akartunk érni valamit. Valamit, ami többé, értékesebbé teszi az embert. Felneveltük a gyerekeket, és ma már szinte természetesnek vesszük, hogy egyre könnyebben, jobban élünk. Nem kuporgatunk, megvesszük, ami kell, mert az anyagi jólétünk ezt megengedi. Nem akarom azt mondani, hogy az elszigetelődést, a közömbösséget, a kényelmet, a felfuvalkodottságot, az irigységet, és nem utolsósorban a rongyrázást csak az anyagi jólét hozta magával. De jó része van ennek is abban, hogy mi egyre távolodunk egymástól. A szakadás akkor kezdődött, amikor a barátnőm szégyellni kezdte, hogy a nagymamánál 1 üdülő gyerekei a hazatérés után tájszólással beszéltek. Amikor a lányának megtiltotta, hogy azzal az osztálytársával barátkozzék, akinek csak szövőnő az anyukája, és nem hogy emeletes házuk, még autójuk sincs. Amikor a fia felvette a telefonkagylót, és fülünk hallatára letagadta, hogy otthon van mérnök-apja, amikor sürgős ügyben a gyárba kérték. Amikor közös társaságban elhallgatta — mert szégyellte — a származását. Sokáig sorolhatnám, de minek? A tényeken úgysem változtathatunk. Arra kérek tanácsot, megszakitsam-e a barátságot, vagy várjak, amíg az idő eldönti, mit tegyek"? Kedves K.-né! Azt hiszem, nem szorul tanácsra, mert amíg ezt a levelet megírta, el is döntötte, hogy mit kell tennie. Hiszen kimondta „ez már nem barátság, hanem alakoskodás”. Maga pedig nem tud alakoskodni! Es ne is tegye, mert akkor meghazudtolja önmagát! Ez pedig sokkal roszszobb érzés, mint egy kispolgárrá vált „barátnő” társaságában ülni. Üdvözli Van-e fontosabb az iskolánál ? Ha a klasszikusok klasszikusát, az „aranykor“ véleményét akarjuk idézni, akkor gyermekeink szavát kell idézgetnünk. Velünk élő, tiszta múltunk szavát, boldog aranykorunk bennük rezgő világát. Ezt teszem most is: titkot bogozok. — Anyu a testvérkémet is hívjuk Ilonának I — Miért? — Mert az óvónéni is Ilonka és ő olyan szép, rózsaszín. Valamennyien tudjuk, akik a gyermekek szavát értjük, hogy ez a rózsaszín jóval gazdagabb jelző, mint a mi felnőtt szótárunkban, mert a gyermek képi gondolkodásában a rózsaszín rózsát is jelent, sziromsimogatást, természetességet, jóságot, szomorúságűzést, védelmet... Az óvodáskor (mert e kort neveztük el aranykornak) az őszinte véleményezés kora. Az ilyen korú embernek még nincs másmilyen (feltételes) szándéka, mint hogy véleményét megfogalmazza. És az embermodell annyira értékes, hogy szívesen vennénk hatását a felnőtt társadalom életében is. A pedagógus, 3- az óvónő, ha ilyen dicséretet kap, .¥ a legnagyobb kitüntetésnél nagyobb ^ értéket birtokol, mert pontos, tórgyi-■ lagos mérce találta őt fontosnak, ~ hasznosnak . . . rózsaszínnek, u- Nem 'a rózsaszínű emberekről kívánok írni. A pedagógusok nevelte társadalomban a kis és nagy iskolások világában, a felnőttek iskoláskori emlékeiben keresem a témát. A bizalomgerjesztő példák helyett inkább az elrettentőkben tallózom. „ . . . A tanítónéni mindig másnap jön rá, hogy rosszul számította ki a táblán a példát. ..“ - mesélte egy elemista. Tudom túlozott, mert az elemista számtani követelmények között oz a bizonyos tanítónéni azért biztosan ér el találatot, sőt azt is előlegezem, hogy nagyobb százalékban oldja meg jól, mint rosszul a példákat, de ez kevés, s a gyermek véleménye megriaszt. Mindig megsajnálom azokat a gátlásos embereket, akiknél valamelyik évfolyamban (hogy melyikben az szinte mindegy) „elrontották" viszonyukat a matematikához és iskoláskoruk végéig magolva és megúszva vészelik át ezt a tantárgyat. (Más tantárgyat is vehettünk volna példának, de éppen a lépcsőzetességében fejezetekre bonthatatlan matematikában érzem legmarkánsabban a probléma vetületét a tanulóban.) A pedagógiai gyakorlat ezt a görcsöt (a morbus matematikus) feloldja, újra átláthatóvá teszi számára a tantárgy logikai szerkezetét, a többi tantárgyban is javulást ér el. „ ... Nyelvtanból csak azt tudom, amit kilencedikben tanultam..." - mondjo egy érettségiző. „...A verstan oz olyasmi, amit talán csak az ért, aki a tankönyvet irta ..." — szólta el magát szűkebb asztaltársaságban egy irodalom és nyelv szakos pedagógus. Valamennyi idézetet elemezhetnénk, kereshetnénk mögöttük az élményt, kimutathatnánk ezen élmények torzító hatásait és végül a minőség kérdésénél kötnénk ki. Figyelem az iskolákat — nemzetiségi ember es szülő lévén elsősorban a nemzetiségi iskolákat. Gyermekeim füzetei, gondolkodása és ha lehetőség nyílik reá, ismerőseim iskolai és szülői tapasztalatai segítségével. Tudom, hogy nemzetiségi iskoláink színvonala — ezt tudományos felmérések bizonyítják — semmivel sem marad el országunk többi iskolája mögött. Azt is tudom, hogy iskolarendszerünk rugalmasan fejlődik, egyre összetettebb követelményeknek kell megfelelnie. Mégis úgy érzem, hogy a minőség növelésének sok a kihasználatlan lehetősége. Hiszen az autentikus (!) idézeteim is ilyen kihasználatlan lehetőségeket illusztrálnak. Ebben viszont veszélyt érzek és tapasztalok. Nem csupán amiatt, hogy ezek és a hozzájuk hasonló idézetek jobbon terjednek, mint oz említett tudományos felmérés eredményei, és meggondolatlan ítéletekre (előítéletekre) adnak, adhatnak álokokat. Csorbítva így egy olyan egyensúlyon, mely o későbbiekben már visszaigazíthatatlan, a károsodás (lelki és társadalmi) tartás marad, hanem azért is, mert az iskoláink a holnap társadalmának megalapozói, a minőség figyelése, vigyózása o legelső kötelességünk. A minőség fejlődésének csak forradalma lehet. Minden megtorpanás ellenforradalom, a minőség ellenforradalma. Mint fogyasztók, vásárlók érzékenyen reagálunk egyes árucikkek rossz minőségére, készítőiket elítéljük, s a vád az időnkkel pontosabban a jövőnkkel való hazardírozás! A költő, Jevtusenko még a sárcipő és a ház szintjén sem érzi emberhez méltónak a „közepes vacak átlagot", mert nemcsak a selejt, a középszerűség is bűnnek minősül a szocialista lírikus mércéjével. Tudjuk-e ítéletünket az olcsó áruk birodalmából a mindennél drágábbra, a jövő társadalmának előkészítőjére fordítani? Élhetünk-e azzal a felelőtlen kényelemmel, hogy ne fordítsuk? A huszadik században, a szocializmusban van-e, iehet-e fontosabb az iskolánál? A jövőt, a szocializmus erősödő és szélesedő társadalmát tökéletetebbnek tudjuk mai viszonyainknál. Ez a társadalom az egyetlen, amely azért született, hogy állandóan az elképzelt tökéletes irányába változzon. Az eszköz, az iskola, melynek küldetése, hogy a mával szemben a holnapot építő, gondolkodó, küzdő embert teremtse meg. Iskoláink tehát semmiképpen sem engedhetik meg maguknak, hogy a minőség forradalmának bármilyen forrása kihasználatlan maradjon. Ezt a célt minden áron szolgálniok: hivatásuk! GÁGYOR PÉTER