Nő, 1979 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1979-01-17 / 3. szám

15.

Az ablakon túl, noha csak egy pillanatra, újból felzúgott egy erős szélroham, s száraz, porhanyós hangja és sodra úgy zörejlett a sűrű bokrok és ágak közt, mintha valaki — a legteljesebb csönd közepén — egyenetlen adagokban, nagy magasságból, száraz salakot szórt volna a csofíttá fagyott talajra. A fák az ablakok előtt, amikre a kurta szélroham hívta föl az ott levők figyelmét, olyan érzést keltettek, hogy az idő sokkal későbbre jár annál, amit az óra mutat.

E percben fényesedni kezdett a felhő széle; először úgy hatolt, mintha egy sötét szőrbundás, beláthatatlan mélyben, ahová a szél húzódott, egy korhadt fadarab bágyadt, anyagához képesf túlontúl levegőszerű, alig körülhatárolt, már-már hunyorgó, sápadt fénye sejlelt föl; csakhogy ez a zavaros és tompa, bágyadt, vértelen derengés, mely egy pillanattal korábban még a korhadt ég fényére utalt, a következő másodpercben az éjjeli tenger habját idézte, később pedig az oxidált ón tompa csillogására emlékeztetett; aztán a szürke fény egyre áthatóbbá vált, mintha ragyogása tisztulni kezdett volna, s kezdett kiválni a kettős felhő peremének áttetsző, lebegő, zsenge közege, mely a következő másodpercben még fényesebbé vált — egy pillanatig a molyok szárnyszínét is eszébe juttatta a szemlélőnek — megvilágítva az éles, drótszerű gallyacskák sűrű szövevényét,-mely előtte állt; ugyanakkor bújt elő az elefántcsont fényű újhold sarlóhegye.

Soha szeme félig kinyílt, s pillantása Lojzo figyelő, mi több, lesben álló, de egyúttal esdeklő tekintetével is találkozott. Ügy bámult öccsére, mintha az előző félóra eseményeit próbálta volna felidézni, kezét lassan megemelte, s apró érintésekkel kezdte bejárni arcát, ujjai azt a határozott benyomást keltve, mintha nem is igen értek volna hozzá az arcához, mintha bőre és ujjainak hegye közt elejétől végig maradt volna egy szűk, de szellős tér. A villa üreges falépcsőjén, férfihangok zűrzavarában szögletes, katonásan határozott és mindenféle össze nem illő lépések tompa dobaja hallatszott. Soha sem gyorsan pergő szavaik rendszerét, sem kérdéseik vagy válaszaik értelmét nem tudta kiszűrni, ezért

jobbjával megkapaszkodott annak a fotelnek jobb karjában, ahol Lucát elhagyta a lélek, fejét a bőrkárpitnak támasztotta, s szorongó hangon kérdezte:

— Kik azok?

— A doktor járt itt — felelte

Lojzo.

Nemsokára Murák támolygott be a hallba, elgyötörtén és sápadtan, s talán ezért is lehetett olvasni az arcából ahol a napi információk kilóit érezhette az ember, amint hallása és látása útjain, a legkülönbözőbb forrásokból, zajtalan robbanásokkal agyába hullanak, információk, jelentések és hírek kilóit, amiket talán képtelen is olykor rendszerezni és osztályozni az új, újabb és legújabb hírek szakadatlan rohamai közt, s úgy hatott, mint aki állandóan kérdések és válaszok szűnni nem akaró pergőtüzében él, a távolsági utak tranzitsofőrjeinek egy pontra néző, távoli tekintetével.

Nyomban Minő vonult: nézése már nem az a szép, mély erdő volt, ahol minden gyermek elbolyonghatott. Védekező cinizmusa is eltűnt arcáról, egy pillanatig sem volt már az a korábbi halandzsahős, az a leláncoltatása előtti Prométheusz, az a rakoncátlan olümposzi gyermek, szemmel láthatólag az a dölyfös bajnok sem, akivel maga Zeusz is megosztotta titkait, s akinek tekintete elárulta, hogy nem bírta volna elviselni és hordozni a feszültséget Zeusztól szerzett tudása s az általa halandónak tekintett lények tudatlansága között, s nem látszott olyannak, aki nektárt és ambrósziát merne lopni, sem olyannak, aki prométheuszi kínokat vágyik kiérdemelni.

Minő oldalán Dana is belépett: arca olyan volt, mint a verejtékkel átivódott szarvasbőr kesztyű, s jobbján imbolygóit a halk Lina, kissé annak a megvásárolhatatlan tanúnak tekintetével, aki csak az imént fejezte be vallomását.

Mind a négyen megtelepedtek szótlanul egy-egy fotelban, a tökéletes, telített és egyre sűrűsödő kripta-csöndben, a csöndben, ebben az óriás, láthatatlan és határtalan testben, mely úgy hat az ember hallóidegeire, mintha bármely pillanatban szilárddá tudna válni, hogy áttetsző, de üvegszerűen áthatolhatatlan szilárd halmazállapotába, s tárgy diadalmas és darabos merevségébe tudna foglalni minden embert. így telepedtek le mind a négyen, mintegy zuhanva, belezuhanva a fejedelmi csönd sok ezer méteres öblébe, múlt és jövő híján, a csöndbe, mely most olyan, mintha azt akarná bizonyítani, hogy a légy csak légyhez illő képet kaphat a tárgyról. Úgy ültek ott, mint akiket kezd gyorsan körülnőni

JÄN JOHANIDES

A BerÉTKÖNYVI BhLMDhJb

N06

az a burokszerű csönd, mely mindig úgy hat, mint egy sajátos tér, mely nagyítja, őrzi és tartósítja ugyan az ember tetteit, de a hangokat és zörejeket nem fogja föl, s nem továbbítja. Egyikük sem törte meg a hallgatást. Cigarettáztak, hullatták a hamut a súlyos hamutartóba, rakták lábukat hol így, hol úgy, s bámulták — Lina kivételével — csak az asztal közepét, mintha egy döntő vagy fordulatot hozó színpadi jelenetet figyeltek volna. Mind hasonlítottak egymásra, minden arc az átélt és átszenvedett sértés meg fájdalom keverékét hordta magán, mint a fogászok pácienseinek arca, noha próbálták volna csillapítani, s hozzá valami szorításért, mely arra készteti őket, hogy itt ücsörögjenek együtt és hallgassanak. Arcuk minden másodperccel feszültebbé vált, s szemünkben valami szélsőséges határozottság a legteljesebb és legtisztább határozatlanság, illetve előírásos csüggetegség jeleivel váltakozott, tekintetük pillanatról pillanatra ingerültebb és háborgóbb lett, szemük olyan volt, mintha ál landóan küzdöttek volna nedvező könnymirigyeik automatizmusa ellen, mintha már elég bátrak lettek volna elhitetni magukkal, hogy már leírták a halottat, az elcipelt, eltávolított és felöltöztetett halottat, noha közben úgy látszott, hogy mégis csak sóvárogtak akár egy formális részvét után is. Lehet, hogy éppen ezért váltak egyre dühösebbekké, nyakereik percről percre láthatóbban kiduzzadtak, lélegzetvételük szaporább lett, mintha torkukat kiáltások feszegették volna.

ütött az óra. Dana egy bocsánatkérő pillantással kimenta haliból. Léptei szerint a halotthoz indult. Murák törte meg a csöndet, s haja tövéig elpirult, olyan arccal, mint akit egy vállalat igazgatótanácsában szemrehányás ért, s most védenie kell magát és munkatársait. Ahogy beszélt, az a lehető legtermészetesebben és legkíméletesebben hangzott, de volt benne egy árnyalat, amit nem lehetett volna nevén nevezni, sem elkeresztelni, rendszerbe sorolni, körvonalazni vagy definiálni: egy árnyalat, amellyel valószínűleg mindig is kisiklott a családi beszélgetések vágányáról, egy árnyalat, mely nem fejezett ki semmi határozott érzést, s melyet az ember első hallásra talán csak valami más, valami nem az ő lelkére szabott érzés jeleként tudott volna fölfogni, mert hangja színében a döbbenet nyomatéka is benne volt: — Nézzétek: számotokra már világosak a dolgok . . . Először is ezt jegyeztem volna meg. — Murák az ott ülőkhöz fordult, anélkül hogy pillantását rájuk emelte volna. — Végül is abban, hogy ki mit fog csinálni, már megállapodtunk. — Töprengő arccal mélyet szippantott cigarettájából, s elhallgatott, láthatólag azért, hogy a gondolatait összeszedje, s visszaszorítsa könnyeinek hirtelen támadt rohamát, amely szemének feszült, de a következő másodpercben már tovább beszélt, azzal a konok szenvedéllyel, amelyből a profi fölényének akaration és alig észrevehető jele sem hiányzott, azé az emberé, aki a hiba legpirinyóbb esélyét sem engedheti meg magának. — Ami történi, rettenetes . . . De mit tehetünk?

(folytatjuk)

OLVASÖMOZGALMUNK

Szívesen nyújtották a könyvért a kezüket. Egymás után alakultak a nőszervezetek mellett az olvasókörök. Mindjárt az első évben több mint kétezer magyar nemzetiségű nőszövetségi tag kapcsolódott be az olvasómozgalomba. Várták, kérték az olvasnivalót. A lelkesedést átmenetileg lelohasztotta, hogy a kezdeti időszakban kevés volt a könyv. Az elképzelést, hogy minden olvasóköri tagnak megrendeli a kötelező és ajánlott műveket az alapszervezet, nem tudták megvalósítani. És időbe telt, amíg egyegy példány körbejárt. Elmúlt a tél, s tavasztól őszig melyik falusi asszonynak van ideje terjedelmesebb regény olvasására!

Most, 1979 küszöbén úgy tűnik, hogy a kötelező és választható könyvekből már hozzávetőlegesen biztosítani lehet az olvasókörök igényeit. A követ-SZABÓ MAGDA

ШШ

Gedeon napja

(részlet)

Az órákon akart figyelni, csak nem tudott, azon töprengett, írjon-e Abigélnek, vagy tételezze fel, hogy eljut hozzá a hadnagy látogatásának a híre még idejében. Már fogalmazta, mi legyen a cédulán, amit majd bedob az Abigél korsójába, mikor rájött, nem volna értelme. A Matulában Kalmár útján ebédig minden felnőtt értesülhetett róla, ki kereste őt és miért, mert étkezés közben a nevelők asztalától éppúgy minden szem az ő arcát kereste időnként, mint ahogy az osztályaik mellett ebédelő diakonisszák is rá-rápillantottak, komolyan, aggodalmasan. A megbüntetettek között ki kellett állnia aznap az intézet elé, az igazgató közölte, súlyos szabálytalanságon, tilalmas tárgyak rejtegetésén érték, állt, hallgatta némán, indulat nélkül, mintha nem is öt korholnák. Az ötödikeseknek, akik akkor tudták meg, mi történt előző nap a betegszobában, csak ebéd után tudta elmagyarázni, hogy adta az apróságokat Tormának, hogy kapták őket rajta, az osztály fele magánkívül volt a részvéttől és a szomorúságtól, hogy oda a sok gyönyörű holmi, a másik fele még jobban lehordta Ginát, mint az igazgató, mit veszélyeztette mindannyiuk örömét és titkos szórakozását ilyen hülyeséggel, hogy Tormának ajándékoz mindent, és méghozzá behurcolja a kincseket az egyáltalán nem biztos betegszobába

Mikor eljött a séta ideje, egyedül maradt a nappaliban a leckéje mellett. Csend volt a Matulában, áldott, békés csend. Olvasta a lecke szövegét, de nem értette, apjára gondolt, megpróbálta kitalálni, mit kíván most tőle a távolból, mert hogy ő jár az eszében, azt úgy érezte, mint a radiátorokból felé sugárzó meleget. „Légy erős — érezte a kislány az Isten tudja, honnan, talán már a határokon túlról érkező üzenetet —, légy erős, te legdrágábbam a világon. Légy erős, hogy én is olyan erős tudjak lenni, amilyennek lennem kell. Légy erős, ne a makacsságra, ne a tiltakozásra, ne a fantasztikus tervekre, hanem az okos tanácsra és az önuralomra légy erős, gyermek, hogy segíteni tudjanak rajtad, akikre bíztalak. Ha sírsz, ha a csapás alatt, ami ért, elporlasz, mint a gyöngy, akkor hiába szerettük egymást? Ne búsulj! Edd meg a vacsorádat! Légy bátor! Légy vidám! Talán még látjuk egymást, ne veszélyeztesd azt a találkozást, és nekem is adj erőt azzal a reménnyel, hogy bízhatom benned.”

Kis Mariék azzal a Hírrel jöttek meg a sétából, hogy a Hajda úr cukrászdája melletti divatbolt-