Nő, 1979 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1979-01-17 / 3. szám

15. Az ablakon túl, noha csak egy pillanatra, újból felzúgott egy erős szélroham, s száraz, por­­hanyós hangja és sodra úgy zörejlett a sűrű bokrok és ágak közt, mintha valaki — a legtel­jesebb csönd közepén — egye­netlen adagokban, nagy ma­gasságból, száraz salakot szórt volna a csofíttá fagyott talajra. A fák az ablakok előtt, amikre a kurta szélroham hívta föl az ott levők figyelmét, olyan érzést keltettek, hogy az idő sokkal későbbre jár annál, amit az óra mutat. E percben fényesedni kezdett a felhő széle; először úgy ha­tolt, mintha egy sötét szőrbun­­dás, beláthatatlan mélyben, aho­vá a szél húzódott, egy korhadt fadarab bágyadt, anyagához képesf túlontúl levegőszerű, alig körülhatárolt, már-már hunyor­gó, sápadt fénye sejlelt föl; csakhogy ez a zavaros és tom­pa, bágyadt, vértelen derengés, mely egy pillanattal korábban még a korhadt ég fényére utalt, a következő másodpercben az éjjeli tenger habját idézte, ké­sőbb pedig az oxidált ón tom­pa csillogására emlékeztetett; aztán a szürke fény egyre átha­­tóbbá vált, mintha ragyogása tisztulni kezdett volna, s kezdett kiválni a kettős felhő peremé­nek áttetsző, lebegő, zsenge kö­zege, mely a következő másod­percben még fényesebbé vált — egy pillanatig a molyok szárnyszínét is eszébe juttatta a szemlélőnek — megvilágítva az éles, drótszerű gallyacskák sű­rű szövevényét,-mely előtte állt; ugyanakkor bújt elő az elefánt­­csont fényű újhold sarlóhegye. Soha szeme félig kinyílt, s pillantása Lojzo figyelő, mi több, lesben álló, de egyúttal esdek­lő tekintetével is találkozott. Ügy bámult öccsére, mintha az előző félóra eseményeit próbál­ta volna felidézni, kezét lassan megemelte, s apró érintésekkel kezdte bejárni arcát, ujjai azt a határozott benyomást keltve, mintha nem is igen értek volna hozzá az arcához, mintha bőre és ujjainak hegye közt elejétől végig maradt volna egy szűk, de szellős tér. A villa üreges falépcsőjén, férfihangok zűrza­varában szögletes, katonásan határozott és mindenféle össze nem illő lépések tompa dobaja hallatszott. Soha sem gyorsan pergő szavaik rendszerét, sem kérdéseik vagy válaszaik értel­mét nem tudta kiszűrni, ezért jobbjával megkapaszkodott an­nak a fotelnek jobb karjában, ahol Lucát elhagyta a lélek, fe­jét a bőrkárpitnak támasztotta, s szorongó hangon kérdezte: — Kik azok? — A doktor járt itt — felelte Lojzo. Nemsokára Murák támolygott be a hallba, elgyötörtén és sá­padtan, s talán ezért is lehe­tett olvasni az arcából ahol a napi információk kilóit érezhette az ember, amint hallása és lá­tása útjain, a legkülönbözőbb forrásokból, zajtalan robbaná­sokkal agyába hullanak, infor­mációk, jelentések és hírek ki­lóit, amiket talán képtelen is olykor rendszerezni és osztályoz­ni az új, újabb és legújabb hí­rek szakadatlan rohamai közt, s úgy hatott, mint aki állandóan kérdések és válaszok szűnni nem akaró pergőtüzében él, a tá­volsági utak tranzitsofőrjeinek egy pontra néző, távoli tekinte­tével. Nyomban Minő vonult: nézé­se már nem az a szép, mély erdő volt, ahol minden gyermek elbolyonghatott. Védekező ciniz­musa is eltűnt arcáról, egy pil­lanatig sem volt már az a ko­rábbi halandzsahős, az a lelán­­coltatása előtti Prométheusz, az a rakoncátlan olümposzi gyer­mek, szemmel láthatólag az a dölyfös bajnok sem, akivel ma­ga Zeusz is megosztotta titkait, s akinek tekintete elárulta, hogy nem bírta volna elviselni és hordozni a feszültséget Zeusztól szerzett tudása s az általa ha­landónak tekintett lények tudat­lansága között, s nem látszott olyannak, aki nektárt és ambró­­sziát merne lopni, sem olyannak, aki prométheuszi kínokat vágyik kiérdemelni. Minő oldalán Dana is belé­pett: arca olyan volt, mint a ve­rejtékkel átivódott szarvasbőr kesztyű, s jobbján imbolygóit a halk Lina, kissé annak a meg­­vásárolhatatlan tanúnak tekin­tetével, aki csak az imént fejez­te be vallomását. Mind a négyen megteleped­tek szótlanul egy-egy fotelban, a tökéletes, telített és egyre sű­rűsödő kripta-csöndben, a csönd­ben, ebben az óriás, láthatatlan és határtalan testben, mely úgy hat az ember hallóidegeire, mintha bármely pillanatban szi­lárddá tudna válni, hogy áttet­sző, de üvegszerűen áthatolha­tatlan szilárd halmazállapotába, s tárgy diadalmas és darabos merevségébe tudna foglalni min­den embert. így telepedtek le mind a négyen, mintegy zuhan­va, belezuhanva a fejedelmi csönd sok ezer méteres öblébe, múlt és jövő híján, a csöndbe, mely most olyan, mintha azt akarná bizonyítani, hogy a légy csak légyhez illő képet kaphat a tárgyról. Úgy ültek ott, mint akiket kezd gyorsan körülnőni JÄN JOHANIDES A BerÉTKÖNYVI BhLMDhJb N06 az a burokszerű csönd, mely mindig úgy hat, mint egy sajá­tos tér, mely nagyítja, őrzi és tartósítja ugyan az ember tet­teit, de a hangokat és zörejeket nem fogja föl, s nem továbbít­ja. Egyikük sem törte meg a hallgatást. Cigarettáztak, hul­latták a hamut a súlyos hamu­tartóba, rakták lábukat hol így, hol úgy, s bámulták — Lina ki­vételével — csak az asztal köze­pét, mintha egy döntő vagy for­dulatot hozó színpadi jelenetet figyeltek volna. Mind hasonlítot­tak egymásra, minden arc az átélt és átszenvedett sértés meg fájdalom keverékét hordta ma­gán, mint a fogászok pácien­seinek arca, noha próbálták volna csillapítani, s hozzá vala­mi szorításért, mely arra készte­ti őket, hogy itt ücsörögjenek együtt és hallgassanak. Arcuk minden másodperccel feszülteb­bé vált, s szemünkben valami szélsőséges határozottság a leg­teljesebb és legtisztább határo­zatlanság, illetve előírásos csüg­­getegség jeleivel váltakozott, te­kintetük pillanatról pillanatra in­gerültebb és háborgóbb lett, szemük olyan volt, mintha ál landóan küzdöttek volna nedve­­ző könnymirigyeik automatizmu­sa ellen, mintha már elég bát­rak lettek volna elhitetni ma­gukkal, hogy már leírták a ha­lottat, az elcipelt, eltávolított és felöltöztetett halottat, noha köz­ben úgy látszott, hogy mégis csak sóvárogtak akár egy for­mális részvét után is. Lehet, hogy éppen ezért váltak egyre dühösebbekké, nyakereik perc­ről percre láthatóbban kiduz­zadtak, lélegzetvételük szapo­rább lett, mintha torkukat kiál­tások feszegették volna. ütött az óra. Dana egy bo­csánatkérő pillantással kimenta haliból. Léptei szerint a halott­hoz indult. Murák törte meg a csöndet, s haja tövéig elpirult, olyan arccal, mint akit egy vál­lalat igazgatótanácsában szem­rehányás ért, s most védenie kell magát és munkatársait. Ahogy beszélt, az a lehető leg­természetesebben és legkíméle­tesebben hangzott, de volt ben­ne egy árnyalat, amit nem le­hetett volna nevén nevezni, sem elkeresztelni, rendszerbe sorolni, körvonalazni vagy definiálni: egy árnyalat, amellyel valószí­nűleg mindig is kisiklott a csa­ládi beszélgetések vágányáról, egy árnyalat, mely nem fejezett ki semmi határozott érzést, s melyet az ember első hallásra talán csak valami más, valami nem az ő lelkére szabott érzés jeleként tudott volna fölfogni, mert hangja színében a döbbe­net nyomatéka is benne volt: — Nézzétek: számotokra már világosak a dolgok . . . Először is ezt jegyeztem volna meg. — Murák az ott ülőkhöz fordult, anélkül hogy pillantását rájuk emelte volna. — Végül is ab­ban, hogy ki mit fog csinálni, már megállapodtunk. — Töp­rengő arccal mélyet szippantott cigarettájából, s elhallgatott, láthatólag azért, hogy a gon­dolatait összeszedje, s vissza­szorítsa könnyeinek hirtelen tá­madt rohamát, amely szemének feszült, de a következő másod­percben már tovább beszélt, az­zal a konok szenvedéllyel, amely­ből a profi fölényének akarat­ion és alig észrevehető jele sem hiányzott, azé az emberé, aki a hiba legpirinyóbb esélyét sem engedheti meg magának. — Ami történi, rettenetes . . . De mit tehetünk? (folytatjuk) OLVASÖMOZGALMUNK Szívesen nyújtották a könyvért a kezüket. Egymás után alakultak a nőszervezetek mellett az olvasó­körök. Mindjárt az első évben több mint kétezer magyar nemzetiségű nőszövetségi tag kapcsolódott be az olvasómozgalomba. Várták, kérték az olvasni­valót. A lelkesedést átmenetileg lelohasztotta, hogy a kezdeti időszakban kevés volt a könyv. Az elkép­zelést, hogy minden olvasóköri tagnak megrendeli a kötelező és ajánlott műveket az alapszervezet, nem tudták megvalósítani. És időbe telt, amíg egy­­egy példány körbejárt. Elmúlt a tél, s tavasztól őszig melyik falusi asszonynak van ideje terjedel­mesebb regény olvasására! Most, 1979 küszöbén úgy tűnik, hogy a kötelező és választható könyvekből már hozzávetőlegesen biztosítani lehet az olvasókörök igényeit. A követ-SZABÓ MAGDA ШШ Gedeon napja (részlet) Az órákon akart figyelni, csak nem tudott, azon töprengett, írjon-e Abigélnek, vagy tételez­ze fel, hogy eljut hozzá a hadnagy látogatásának a híre még idejében. Már fogalmazta, mi legyen a cédulán, amit majd bedob az Abigél korsójába, mikor rájött, nem volna értelme. A Matulában Kalmár útján ebédig minden felnőtt értesülhe­tett róla, ki kereste őt és miért, mert étkezés közben a nevelők asztalától éppúgy minden szem az ő arcát kereste időnként, mint ahogy az osztá­lyaik mellett ebédelő diakonisszák is rá-rápillan­­tottak, komolyan, aggodalmasan. A megbüntetet­tek között ki kellett állnia aznap az intézet elé, az igazgató közölte, súlyos szabálytalanságon, tilalmas tárgyak rejtegetésén érték, állt, hallgatta némán, indulat nélkül, mintha nem is öt korhol­nák. Az ötödikeseknek, akik akkor tudták meg, mi történt előző nap a betegszobában, csak ebéd után tudta elmagyarázni, hogy adta az aprósá­gokat Tormának, hogy kapták őket rajta, az osztály fele magánkívül volt a részvéttől és a szomorúságtól, hogy oda a sok gyönyörű holmi, a másik fele még jobban lehordta Ginát, mint az igazgató, mit veszélyeztette mindannyiuk örö­mét és titkos szórakozását ilyen hülyeséggel, hogy Tormának ajándékoz mindent, és még­hozzá behurcolja a kincseket az egyáltalán nem biztos betegszobába Mikor eljött a séta ideje, egyedül maradt a nappaliban a leckéje mellett. Csend volt a Ma­tulában, áldott, békés csend. Olvasta a lecke szövegét, de nem értette, apjára gondolt, meg­próbálta kitalálni, mit kíván most tőle a távol­ból, mert hogy ő jár az eszében, azt úgy érezte, mint a radiátorokból felé sugárzó meleget. „Légy erős — érezte a kislány az Isten tudja, honnan, talán már a határokon túlról érkező üzenetet —, légy erős, te legdrágábbam a világon. Légy erős, hogy én is olyan erős tudjak lenni, amilyennek lennem kell. Légy erős, ne a makacsságra, ne a tiltakozásra, ne a fantasztikus tervekre, hanem az okos tanácsra és az önuralomra légy erős, gyermek, hogy segíteni tudjanak rajtad, akikre bíztalak. Ha sírsz, ha a csapás alatt, ami ért, elporlasz, mint a gyöngy, akkor hiába szerettük egymást? Ne búsulj! Edd meg a vacsorádat! Légy bátor! Légy vidám! Talán még látjuk egymást, ne veszélyeztesd azt a találkozást, és nekem is adj erőt azzal a reménnyel, hogy bízhatom ben­ned.” Kis Mariék azzal a Hírrel jöttek meg a sétából, hogy a Hajda úr cukrászdája melletti divatbolt-

Next

/
Oldalképek
Tartalom