Nő, 1979 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1979-06-13 / 24. szám
4 Gyermekjogok Kiáltványa 3. pont: A gyermeknek születésétől joga van névre és állampolgárságra. A KAKUKKFÜ-DOMB SZÁRNYASZEGETT MADARAI Három évvel ezelőtt, éppen nyár derekán játszódott le a közel-keleti konfliktus, pontosabban Izrael 1948-ban kezdődő terjeszkedő agresszív politikájának következményeképpen az e térségben elkövetett legnagyobb népirtás. A világ szeme nyolc hétig a Bejruttól északra fekvő Tall Zaatron függött, a rádió, a televízió, a sajtó közölt híreket, olykor helyzetjelentést e szerencsétlen tízezrek sorsáról — pusztulásáról. A Tall Zaatar, a Kakukkfű-domb — nem volt város, sem erődítmény vagy katonai támaszpont. 1950-ben berendezett, szögesdróttal körülvett menekülttábor volt. amelyben több mint 30 000 ember élt, akiket egy izraeli „megtorló“ akció során űztek el dél-libanoni falvakból. Zömében palesztinok és civilek — öregek, asszonyok, gyerekek, s csak pár ezernyi érett korban levő férfi. A huszonöt esztendő — negyedszázad! — alatt, alkalmazkodva a mostoha körülményekhez, kialakult a mindennapi élet rendje. Eltemették halottaikat, nevelték gyermekeiket, az anyák áldásukat adták a fiatalokra, akiknek gyermekeik születtek. Gyermekek — akiknek hivatalosan nincs nevük és nincs állampolgárságuk .. . Tall Zaatar a tömegmészárlás után úgy festett, mintha földrengés pusztította volna el. A túlélőket (több mint kétezren életük végéig nyomorékok maradnak) más menekülttáborokba szállították. A Tall Zaatar-i gyermekeket azonban — az árvákat a legkisebbektől a serdülőkig — a Palesztin Felszabadulási Szervezet és a Palesztin Nők Uniója közös erőfeszítésével nem engedték szétszéledni. A két szervezet mindent megtett értük, ami emberileg lehetséges volt: megszervezte számukra Beirut városközpontja és a repülőtér között egy megszökött libanoni milliomos házát, berendezte, felszerelte. Az akciót anyagilag a Nemzetközi Demokratikus Nőszövetség és az UNESCO is támogatta. Hogy élnek ebben a nagy házban a Kakukkfűdomb árvái? Minden szobában hat-nyolc különböző korú gyermek lakik, és a „pótmamával“ egy-egy „családot" képeznek. A „pótmamák“ szintén a mészárlást túlélő. a saját hozzátartozóikat elvesztett nők. De mivel kevés a „pótmama“, több kívülálló palesztin és libanoni nő vállalkozott rá önként, hogy rendszeresen látogatja a gyermekeket, s azok, akiknek erre lehetőségük van, kis védenceiket sokszor akár egy hétre is magukkal viszik saját családjuk körébe. A Tall Zaatar-i árvák nevelési programját különös gonddal állították össze, hogy változatos napi elfoglaltságokkal fokozatosan, lassacskán enyhítsék az átélt borzalmak megrázkódtatását. Az iskolaköteles gyerekek a palesztin menekültek legközelebbi táborába, Shatilába járnak iskolába, azért ide, hogy ne érezzék magukat kívülállóknak, hogy erősödjék bennük a saját népükhöz tartozás érzésetudata. Mert egyszer minden Tall Zaatar-i gyermeknek meg kell találnia a helyét az életben — a palesztin nép szolgálatában. Otthon, a szép nagy házban szabad idejükben sokat rajzolnak, népi táncokat tanulnak, sportolnak, kézimunkáznak, barkácsolnak. Csak az éjszakák, az álmaik még mindig, három év után is telve vannak félelemmel, szorongással, meneküléssel, szemük láttára agyonvert szüleik, testvéreik és a saját sikolyaikkal. És a rajzaik! Rakéták, bombázók, robbanások, géppuskák, páncélos harckocsik, tűz, vér, rombolás. És halottak, halottak a virágok között, sátrak között, utcákon és házakban. S ami talán még ennél is megrázóbb: rajzaikban megjelenik, formát és színt kap az is, amit sohasem láttak, amijük sohasem volt: az elvesztett haza, a Palesztinái táj olajfákkal, s a tájban palesztin városok és falvak. Libanonban ma összesen 29 menekülttáborban élnek a földjükről, az otthonukból, a hazájukból elűzött palesztinok. Felnőtt egy „menekült — nemzedék“, és már lassan cseperedik az utánuk következő. Illetőség és állampolgárság nélkül. LÄNG ÉVA ehet, hogy nagyképünek tűnik a címben jelzett egy nap, amolyan újságírói túlzásnak. Mégsem tehetek mást, úgy érzem, megbízhatóbban hagyhatom emlékezetemre, ha egyetlen napba sűrítve őrzöm az idei találkozást Valentyina Nyikolajeva Tyereskovával. Nőszövetségünk kongresszusán két napon keresztül láthattam. De ebből a két napból csak annyit sorolhatok a megőrzött egyetlenhez, amennyit reá figyelhettem. Tanácskozásunkat méltató szavaira, el-el fáradó kezére, ahogyan a fogyni nem akaró mandátumokra irta a nevét. Emlékül a kongresszusi küldötteknek. Az igazi találkozásra tulajdonképpen Bratislavában került sor, a kongresszus után. A repülőtéri fogadtatás, az út végig a városon, majd az ünnepi ebéd, amelyet tiszteletére rendezett a Szlovákiai Nöszövetség KB elnöksége, talán nem volt olyan „országra szóló", mint először, 1963-ban, amikor itt járt. Viszont melegségben, bensőséges emlékidéző pillanataiban gazdagabb volt, amennyivel időben távolodva egy-egy eseménytől az ember egyre jobban becsüli emlékeit, s e találkozások által is épülő önmagát. Azt, hogy történelmi esemény, életre szóló élmény, emlékezetes találkozás - vele kapcsolatban - már többször leírhattam. Ott lehettem akkor is, 1963-ban, fogadásakor. Nem sokkal azután, hogy űrhajója szerencsésen földet ért, érkezett fővárosunkba. Végigkísérhettem útján: A Slavínra fel, majd a cérnagyárba, ahol az üzem dolgozóival találkozott. Jártam Jaroszlavban, abban a gyárban, ahol egykor ö dolgozott. Hallgattam beszédét Moszkvában, ö fogadott bennünket a Csillagvárosban, s mi fogadtuk őt nyolc évvel ezelőtt Prágában. Vajon mit mondhat újat, mást, mint eddig? Hogy milyen űrhajóból nézve a Föld? Azóta százszor is idézték szavait. Ismeri hazánkat, emlékszik a válságos időszak utáni küzdelmeinkre. Tud eredményeinkről, figyeli nőszövetségünket. Erről a mi legilletékesebbjeink beszéltek neki. De ö még mindig az első és egyetlen nő, akit a tudomány a férfiak úttörő feladatához emelt. Az egyetlen női űrhajós. A békéről szólott most. Úgy, ahogyan csak ö beszélhetett. Vagy a szavak nyernek különös jelentőséget, ha ő mondja ki? . . . Hogy a moszkvai ligetekben a május virágba borította a bokrokat, a fákat. A béke első napja ilyen virágosán köszöntött arra az országra, amely a legnagyobb áldozatokat hozta érte. És ezekben a virágos ligetekben találkoztak a veterán harcosok a mai fiatalokkal. Azokkal, akik már csak történelemkönyvből ismerik a fasizmust, a háborút. Az emlékezők feladata, hogy emlékeztessenek. És a fiataloké, hogy dolgozzanak a békéért. Kommunista szombatokon, Vietnamnak készített termékekkel éppúgy mint baráti kapcsolataink, összefogásunk megszilárdításával és a tudomány erejével. A délutáni nagygyűlésen velem együtt ott voltak azok a cérnagyári munkásnők is, akiknek a szocialista brigádja több mint tizenöt éve vendégül látta Valentyinát. Ismét elhozták krónikájukat, benne az akkori felvételeket. Egy fiatalasszony arra a felvételre kért autogramot, amin pionírként nyújtja át Valentyinának a virágokat. Este volt még néhány óra, amikor a közelében lehettem. Firtató női szemmel fürkésztem én is, mert tetszett elegáns selyemruhája, divatos tűsarkú cipője. Halk, meleg mosolya, csendes figyelme, amivel vendéglátói felé fordult. Ott ült, dúdolt, koccintott. Nem látszott rajta, hogy fárasztja a feléje áradó érdeklődés, a figyelem, a sok kiváncsi, szerető tekintet. Pedig bizonyára irigyelt bennünket, hogy ha tőle elköszönünk, mi nemsokára hazaérünk a gyermekeinkhez, a családunkhoz, hiszen őt is várja a kislánya, a férje. De ő, mint a Föld légköréből űrhajója, úgy lépett ki az ismeretlenségből tizenhat évvel ezelőtt. Azóta másképpen fordulnak feléje a szemek, másképpen figyelik szavait. Kisajátítottuk öt, példává emeltük. Mert szükség van rá, amig elmaradottság, háború, elnyomás van a világon. Ha eljön közénk, ha mi kerülhetünk a közelébe - újra leirom életre szóló élmény. H. MÉSZÁROS ERZSÉBET
