Nő, 1979 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1979-06-06 / 23. szám
KANYADI SÁNDOR VERSEI Öreg iskola ünnepére ó akinek háza s hazája valahol a befagyott óceán izland s kanada közti jégmezője Fölött egy szinte állni látszó idegen felségjelű repülőgép ] át szva magyarul aki megért s megértet egy népet megéltet bennünk is vásnak a lépcsők s újulnak a falak amíg bennünk is öregednek — halljuk a csengőt újulnak a falak s benne a tengert és minden rodostóban halálunkig halljuk a csengőt zágont nyelvünk magányos márvány-tenger partján millióm rodostóban zágont dúlások üszkös falak karantén könyvtelenné árvított bibliotékák isten- s embercsapása mi minden volt s mi jöhet még ünnep előtt ünnep után addig vagyunk-leszünk amíg a lépcsők bennünk is vásnak-vénülnek Kányádi Sándor ötvenéves. Költészetét, pályáját avatottabbak méltatják ebből az alkalomból. Köszöntésekor mi önző örömmel azt vesszük számba, mit jelent nekünk, hogy mindig itt van a közelünkben, bennünket figyelőn és segítőn. Hogy jelen van az életünkben, gondjainkban, munkánkban és törekvéseinkben. Bármikor jön, úgy fogadjuk mint családtagot. Otthonosan ül le közénk, hogy véleményt mondjon, kérdezzen. Ha elmegy, velünk marad verskötete, mesélő hangja a Napsugár lemezen, összetartozásunk, önbecsülésünk erősödik ilyenkor. Úgy érezzük, Kolozsvár csak egy karnyújtásnyira van tőlünk. Bármikor fölkereshetjük, s ha kell, újra betoppan. Verssel, derűvel, gonddal-gondolattal. Mert szükségünk van rá és mert szeretjük. Lobogott a tavasz. A gyönyörű életen kívül lehetetlen volt mást elképzelni. Pezsdült a víz, árnyék rebbent, pamutlabdacsokat hajtottak az égen a tavaszi szelek dél felé. A horizont is kitágult, felgyorsult a vér zubogása is. Évezredek elraktározott tavaszélményei, rég elfelejtett rítusok hagyománya ébredt halvány sejtésként a fényes illatokra. Mégis! Volt valami, vagy történt valami, ami akkor szíven ütve érthetetlen volt számunkra. Mintha a fájdalom született volna meg a fényben, hihetetlenül a tavaszból, a legcsodálatosabb gyermeki ébredésből, mely csordultig volt örömmel, az első szerelmek legeslegelső szűzi boldogságával, nagy rohanásokkal a mocorgó, erdő övezte, nagy folyó felé. Mindezek élménye egy egész hosszú télen ott toporzékolt kis testünkben, hogy a rohanásunk végén aztán bukdácsolva torpanjunk meg a látványra. A Nagy Folyó portján egy öregembert láttunk ülni egy fatuskón. Sírt. Tulajdonképpen a hangos sírása torpantott meg bennünket még a bokrok között. Ruhózatc tiszta, de szokatlan volt, mert egyetlen gombot sem láttunk rajta. Körülötte titokzatos párát lebegtetett a rézsútoson eső napfény és a nagy folyó. A sarjadzó bokrok mögé bújtunk. Elfúló lihegésünk döbbenetével figyeltük. Gyermeki fantáziánk szívdobogásunk lüktetésére ugrált a valóság és a valótlanság határán. Az öreg nem úgy sírt, mint a gyerekek szoktak. A sírása is túlvilági volt. Hol magasan sivított, hol mélyen, mint valami félelmetes monoton dallam helyváltoztatása: minden visszahúzó földi erő ellenére magasra csapó, az eget ostromló. A magasság és a végtelen univerzum magával ragadó hatására újra, makacsul a földre csapó, a bokrok, a partok és szigetek közt kereső, reszkető hangfoszlánnyá változott. Félelmünkben szorosabbra bújtunk. Felriasztott tavaszi legyek zümmögtek, hallottuk a Nagy Folyó szüntelen mormolását, egy kis erdei pocok mocorgását; távoli hajókürtöt, és a saját szívdobogósunkat o torkunkban. Rég nem hittük a meséket már, mégis az ősz öreg lényének és helyzetének földöntúli hatása alá kerültünk. Aztán az öregember szakálla rebbent először, mint riadt tavaszi madár hófehér rebbenése. Kiaszott teste megfeszült, minden erejét beleadva lendítette a dobóhálót nehéz ólmaival a vízbe. A háló fele fennakadt a partot szegélyező gazon. Édesapám mesélt utoljára a félelmetes, ólomsúlyú halászkészségről, mely ha beleakadt a halászba, magával rántja azt a mélybe, s Mohácson fog hagymát árulni a víz alól. Az öreg ember minden erejét beleadta húzta a hálót. Keserves nyögése és a lassan csobogó víz volt a természetellenes zaj, mely kihallatszott a tavaszi zsongásból. A víztől csillogó apró fonal-négyszögek közt egy kis keszeg vergődött, s az öreg újra kezdte a siratóéneket. Talán még megrázóbban és szívszaggatóbban. Az öreg Duna hangzóit véltük szálldosni fejünk felett, s hunyorgató tekintettel lestünk fel a tejszürke tavaszi égre. Ö lassan, nagyon nehezen lehajolt, s reszkető kézzel visszaengedte a halat a vízbe. Mi, csodára vártunk ebben a percben. Vártuk, az iskolában tanult mese nyomán az aranyhal igazságtevését. Benne volt ebben a pillanatban a titokzatosan osonó folyó, a tavasz, a folyó felett lassan tovarepülő madár, a meleg csend, a tavaszi virágok, rohanásunk emléke, bódító érzelmeink, megérzéseink, dobhártyánkon zakatoló döbbenetünk és tétovaságunk, az áprilisi fény-árny játék, a festett angyalok, s a csoda nem következett be. Eltelt néhány izgalmas tavasz azóta. Csak most értem meg az öreg halászt és kozmikus bánatát. Nem halott életpórjót siratta akkor. Talán ő volt a Nagy Folyó szelleme. Mostanság a képes magazinok messziről jött túristákat csalogatnak a nagy folyó partjára. Sokan próbálkoznak azon a helyen, ahol az öreg halász állt. Hatalmas horgokat, fineszes csalétkeket dobnak a folyó gyomrába. Mindhiába. Pár óra elteltével idegesen vágják magukat autóikba, és elhajtanak. A következő generáció teljesen elfelejti az aranyhal és az öreg halász történetét. A kisfiú a parti nádasból figyeli az időt. Kakukkfüves májusokban szaladgál, s nosztalgiával emlékezik egy gyermekkori képre. Aztán sokáig, elszomorodva nézi a nagy nemzetközi folyót, mely tele van olajjal, nagyon mély szennyeződéssel, s egyre több „aranyhal-tetemmel", melyet a rendszertelenül rendszeresen duzzasztott áradás vet ki o letarolt parmenti nádasok éles lándzsáira.
