Nő, 1979 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1979-05-30 / 22. szám
de hiába, nem tudok parancsolni magamnak. Édesanyám azt állítja, hogy biztosan az iskolai izgulásomat csillapítom vele. De akkor miért nem hagyom abba a szünetben sem? Talán gyengék az idegeim és nyugtatókat kellene szednem? Esetleg vitaminhiány? Vagy kizárólag megszokás? Kérem segítsenek, hogy abba tudjam hagyni..." Senki sem rágja a körmét azért, mert „izük", A gyerek, a serdülő vagy a felnőtt ezzel a pótcselekvéssel akar öntudatlanul valamit leplezni, levezetni, feloldani. Ez a valami többnyire lélelem, szorongás, nagyfokú tanácstalanság, bizonytalanság, (jaj, mondjam vagy ne mondjam, sikerül-e vagy nem, mi lesz, ha mégis sikerül, mi lesz, ha mégsem, jön, nem jön, elmegy, nem megy, tegyem, ne tegyem). Ezek a felfokozott érzelmek, indulatok olyan belső feszültséget okoznak, ami már-már elviselhetetlen, s ilyenkor kell, muszáj valamit csinálni. így hát édesanyádnak valószínűleg igaza van, hogy te a körömrágással az iskolai feszültséget oldod lel. Sőt több mint valószínű, természetednek egyik alapvonása, hogy „izgulós" vagy, s magán a puszta megszokáson kívül ez is oka, hogy az iskolai szünidőkben nem tudod abbahagyni. Tény és való, hogy a körömrágás a legerősebb, a nagyon nehezen leküzdhető rossz szokások közé tartozik. A leszokás biztató módja, ha elsősorban nem „kifelé", azaz a körmeidre, hanem „beleié“ ügyelsz: ha megkérdezed magodtól, hogy most tulajdonképpen miért is izgulsz, miért is vagy ideges, mi az, ami annyira bánt, amitől éppen félsz? S Így a magadra parancsolás, az önfegyelem tartalma is megváltozik: ahelyett, hogy azt szuggerálnád magadnak „ne rágd a körmöd", az önszuggesztió az lesz, hogy „ne izgulj, ne idegeskedj"I Egy másik szempont, amit a te korodban már igazán ligyelembe kell venned az, hogy így mennyire elcsúfítod a kezed. A kéz éppen úgy magára vonja az emberek tekintetét, akár az arcod, a hajad, márpedig a lerágott körmök ápolatlanság, piszok, mosdatlanság benyomását keltik. És igy a korodbeli lányok mellett számodra bizony nagy hátrányt jelent. Holmi nyugtatok szedésére ne is gondolj, erre nincs szükséged, nem is segítenének - viszont annál jobban segít az önfegyelem, az önuralom, hogy ne légy annyira „izgulós“! S. V.-nek Sajnos, egyetlen kérdésére sem tudunk válaszolni, sőt csak a levele alapján a szemorvos sem. Ugyanis többfajta kancsalság van, mindegyik más gyógymódot igényel és a kezelés hossza a baj jellegétől, előrehaladottságától függően egyénenként változó, beleértve az operációit is. A gyógymód, illetve a kezelés az esetek túlnyomó többségében elsősorban a tompalátást akadályozza meg, illetve gyógyítja, s csak másodsorban veheti ligyelembe az esztétikai szempontokat. Egyébként, ha on/osa szemüveget irt elő, feltétlenül hordja, akár szereti akár nem, s főleg kár lenne emiatt a társaságtól visszahúzódnia. Érdekes jelenség, hogy a környezet, a barátok, a partner sokkal hamarabb szokja meg a szemüvegünket, mint a — saját hiúságunk! Szeretettel üdvözli HOGY A GYÖNGY NE SZAKADJON EL PROLÓGUS: Mind egyszerre akart kiszállni. Ott tolongtak egymás hegyén-hátán. Volt, akinek elfutotta szemét a könny, amikor meglátta apját, anyját, testvérét — családját; volt aki zavartan, kamaszosan vigyorgott. Egy fekete hajú kislány szótlanul elvette a bőröndjét és elindult a kapu felé. — Jutka! — állította meg valaki. Tétován megfordult. — Csókolom, Kati néni — köszönt, csak szemével kérdezett. — Anyu elutazott, apád nem tudott eljönni. Hozzánk jössz. — Jutka engedelmesen bólint. Fáradtan int viháncoló barátnőjének, aki hol apja, hol anyja karjába kapaszkodva csivitel. — Azt hiszem, beteg vagyok — mondja öreges-szórakozottan. És elindult a néni után. Nem haza. Ha én hazamegyek, a szüleim nincsenek otthon. Beléptek a házba, a hálószobában minden fel van fordítva. Minden a szekrényen és a földön, az ágy alatt. Bemegyek az édesapám szobájába. Leülök és szomorkodom. •» Minden ember életében van egy olyan nap, amikor ráeszmél, hogy milyen boldog családi környezet veszi körül. Gyakran elfelejti, hogy ez mind csak az ö munkájának az eredménye. Szerintem, hogy boldog családban élhessünk, szükséges a szülök és gyerekek között valami különleges bizalom, ami elősegíti a megértést. A szülőknek mindig meg kell gondolniuk, hogy milyen módszert használhatnak a gyerekek nevelésében, és el kell dönteniük, hogy melyik az az út, amelyen eredményeket érhetnek el. A gyermekeknek azonban nem kell visszaélniük szüleik jóságával, szeretetével. Ha én egyszer családot fogok nevelni, biztosan példának veszem a szüleim nevelését, mert tudom, hogy ha a gyermekeim is ilyen környezetben nőnek fel. mint én, boldog családanya leszek. A család egy olyan közösség, melyben mindenki egyformán tiszteli a másikat. A mi családunkban olyan hibák vannak, amilyeneknek nem szabadna előfordulnia. Nagyon sok a veszekedés. Szinte minden nap összeveszünk a testvéremmel vagy szüleimmel, mintha állandóan földrengés lenne. Ha a testvéremmel őszintén akarok beszélgetni, azt mondja, bolond vagyok. Ha a családtagok tekintettel lennének egymásra, megváltozna a helyzet. De erre kevesen gondolnak. Aránylag népes család vagyunk, mégis gyakran vagyok egyedül. Szüleim több műszakban dolgoznak. Két bátyám van, de köztünk nagy a korkülönbség, ezért nem vagyunk bizalmas viszonyban. Elképzeléseimet, vágyaimat nincs kivel megbeszélnem, ezért naplót írok már hét éve. Szüleim mindent megadnak, amire szükségem van, de nem lehet mindent megbeszélni velük. Az egyedüllétet már megszoktam, de szeretnék egy jó, igaz barátot. Család? Talán a legszebb szavak egyike. Legalábbis számomra. Nálunk nincs rendszeres veszekedés, mint másoknál. De veszekedés az van. Leginkább miközöttünk, testvérek között tör ki a perpatvar. Hárman voltunk testvérek. Azért voltunk, mert a nővérem külföldre ment férjhez, a bátyám katona. És ennek ellenére, hogy egyszerre egyedül maradtam, jól érzem magam otthon. Anyukám nem dolgozik, háztartásbeli, igy eleget foglalkozhat ideiem. Nem, nem kényeztet el, ezt sem a szüleim, sem én nem szeretnénk. Apukám este jön haza, vele kevesebbet beszélek. Ő inkább viccel velem. Így is jó. Bár talán jobb lenne, ha néhanéha komolyabban beszélnénk. Azt is szeretem a szüléimben, hogy nem fognak szigorúan. Most, még gyerekfejjel nem tudom eldönteni, hogy a későbbiek folyamán jó lesz-e ez nekem, vagy megbánom, hogy elengedtek bárhová. Igaz, én nem is mennék „bárhová”. Jólesik, hogy nem néznek rám gyanakodva, amikor azt mondom, hogy lányokkal megyek a városba. Érzem, hogy bíznak bennem, és tudom, hogy magammal tolnék ki, ha kijátszanám a jóhiszeműségüket. Én még egy: nem vernek ... A családban nem nagyon nagy az összetartás. Apu állandóan titkolózik előlem, mintha még csak tízéves volnék. Ha hazajön, mindig mérges, mert a munkahelyén felidegesítik, és mindig rajtam tölti ki a bosszúját. Anyu nem ilyen. Nem veszekszik rám oktatlanul és nem titkolódzik. Mindig megértjük egymást. Mindent megenged, de feltételekkel, habár néha megszegem. Anyu mindig megt>éd apu szigorától. Ha majd egyszer szülő leszek, gyermekeimhez megértőbb és igazságosabb leszek, mint az én szüleim hozzám. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy engem állandóan vernek, szobafogságban vagyok vagy hasonló, de a kisebb testvéreimmel szemben sokkal elnézőbbek. Ha nekem van igazam, akkor is rám veszekszenek. A kistestvéremet nagyon elkényeztetik. Már hétéves, de éppen úgy kell még most is rá vigyázni, mintha csak három-négyéves lenne. A többi hétéves együtt játszik, csak nekem kell rá vigyázni. És ha i'alamit nem csinálok úgy, ahogy ö akarja, akkor rögtön megmondja és máris repülnek a pofonok. Anyukám akkor is kibírhatatlan, ha evésről van szó. Mindig a dupláját tálalja fel annak, amennyit és meg bírok enni. Meghagyni persze nem lehet, de ha megpróbálom néha, akkor belém tömi. Megismerkedtem egy fiúval és hazakisért. Anyámnak és apámnak is nagyon megtetszett. Ki is csak akkor engedtek, ha ö velem jött. Hiába mondtam nekik, hogy én őt nem szeretem. Mikor anyám meglátott más fiúkkal, megvert. Én a családomban jól érzem magam. Szüleimmel megértjük egymást. Mégis most csak anyámról szeretnék írni. Szerintem a legmegértöbb anya a inlágon. Minden gondommal nyíltan fordulhatok hozzá. Nem szakít félbe, nem int le, nem mosolyodik el gúnyosan. Figyelmesen meghallgat, sőt még tanácsot is ad. Levelezek egy fiúval. Jólesik, hogy amikor leitetet kapok tőle, nem bontják fel és nem olvassák el. Tudják, hogy ez szükségtelen, mert nincs titkom előttük. A család szerintem hasonlít egy gyöngysorhoz, melyet ha elszakítunk, fájdalmat okozhat a kisebb gyöngyöknek, melyek a gyerekek. Ez legtöbbször a két legnagyobb gyöngy miatt szokott történni. A családfő, vagyis az apa és a mama nézeteltérései miatt. Az én életemben már a gyöngy egyszer megszakadt. Nem érzek nagy fájdalmat, mivel nem ismertem jól apukámat. Hároméves koromban elváltak. Ha két ember családot akar alapítani, gondolja ezt igazán. Sok gyerek családra vágyik. Mert a gyermekotthonban nem kapja azt meg, amit megkapna az igazi szülőtől. Azt a szeretetet, azt a megértést. Ezek a gyerekek csak két ember meggondolatlansága miatt szerencsétlenek. A családhoz tartoznak a nagyszülők. Sok esetben a nagymama és a nagypapa közelebb áll az unokájához. A gyerekek őszintébbek hozzájuk. Velem szemben a nagyszülők egy kissé hidegek. Érzem, hogy kiközösítenek, mert nem vagyok az édes unokájuk. Csak egy példa: a két testvéremnek a betétkönyvbe negyvenötezer koronát tettek. És nekem sajnos nincs. Nagymamámat és nagypapámat anyukámnak a testvére helyettesíti. Ha én is családot fogok alapítani, igyekezni fogok, hogy a gyöngysor ne szakadjon el, hiszen ezzel másoknak fájdalmat okoznék. A családom összetartó lesz. A kassai (Kosice) Kuzmány utcai Magyar Tannyelvű Alapiskola diákjainak vallomásai arról, mit jelent számukra a család, otthon vannak-e a négy fal között, érzik-e, hogy valakihez, egy közösséghez tartoznak, vagy csupán guruló gyöngyszemei egy szakadozó, összekuszált gyöngysornak. összeállította: GRENDEL ÁGOTA
