Nő, 1979 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1979-05-23 / 21. szám
„BOLDOGSÁG" jeligére Valószínűleg olyan átmeneti, kezdeti zavarról van szó, amit könnyen le lehet küzdeni, ha szakszerű tanácsot kap. Véleményem szerint egyelőre nem kell orvoshoz lordulnia, de feltétlenül keresse lel a házasság előtti, illetve házassági tanácsadót, ahol a legilletékesebbel, a szexuológussal, esetleg pszichológussal beszélheti meg problémáját. Ezt azonban haladéktalanul tegye meg, mert ez a pillanatnyilag jelentéktelen Zavar olyan pszichikai gátlásként rögződhet, amit később eléggé hosszadalmas kezeléssel lehetne csak leloldani. „FAJ, HOGY ÍGY TÖRTÉNT" jeligére Önök nyugodtan és gondtalanul házasodtak össze, mert hiszen megoldott volt a fiatal házasok legnagyobb gondja, a lakás. Most mindketten nagyon szenvednek, főleg lérje, hogy kiűzték az otthonából, ahol leinőtt, a családi házból, amelynek felépítésében az ő két keze munkája is éppen úgy benne van, mint a testvéréé. Azt kérdezi, mi tévők legyenek, maradjanak vagy hagyják ott a falujukat, ahol mindketten felnőttek, költözzenek más vidékre és kezdjenek idegenben új életet? Kedves liatalasszony! Még csak a fájdalmat érzik, hogy elvesztették azt az alapot, amelyen családi fészküket szépen, nyugodalmasan fölépíthették volna, úgy mint ahogyan eltervezték, és el is kezdték. Érthető, hogy pillanatnyilag sokkal sötétebbnek látja helyzetüket, mint amilyen a valóságban. A tényekkel viszont akár maradnak, akár a máshol való letelepedést választják: mindenképpen szembe kell nézniük. A történtek után hozzá kell látniuk, hogy a saját erejükből, a család segítsége nélkül alapozzák meg az életüket. Ügy, mint sok más Hatol házaspár. Fiatalok, még nincsenek harmincévesek sem, a férjének kitűnő szakmája van, önnek szakérettségije, amivel nem lesz nehéz állást találnia a szülési szabadság letelte után. Mindketten egészségesek, dolgosak, szeretik egymást, van életcéljuk: felnevelni gyermekeiket - ez az igazi, biztos alap, amire további életüket építhetik, s nem az anyagiak (az önök esetében a kényelmes összkomfortos lakás), amit a szülők nyújtanak és amit, mintsem egy esetben, így az önök esetében is, kényük-kedvük szerint visszavehetnek bármikor. A falujukból, úgy gondolom, fölösleges elmenniük, az újrakezdés ezernyi gondja-baja, de mindennapi gyarapodó eredményei is majd segítenek lelejteni mostani bánatukat és valljuk be: azt az ellenszenvet is, amit most a nagyszülők, a házban maradt testvér iránt éreznek. Szeretettel üdvözli Mi is voltunk Egyszer valahol minden elkezdődött. Hol is? Kezdhetnénk talán elődeinkkel, déd- és nagyszüleinkkel, szüléinkkel — de kezdjük inkább önmagunkkal. Mielőtt a világra jöttünk, az anyatest biztonságos, tápláló, meleg fészkében értünk az ehhez szükséges idő alatt kész emberpalántává. Testünket, mely felépítésében a szüléinkét formázza, a természet megajándékozta, felruházta azzal a képességgel, hogy felfogja s érzékenyen reagáljon, ösztönös nyíltsággal válaszoljon a külvilág ingereire. Óráról órára, napról napra fejlődnek, finomodnak érzékszerveink, hogy ha eljön majd az ideje, érzékelni tudják és befogadják az egész környező világot, bőrünk a miriádnyi idegvégződés révén jólesőn elfogadja és kellemesnek találja az emberek érintését. A természet megszabta a menünket is. Hogy mindezek a természet adta készségek, képességek miképpen bontakoznak ki tovább, mivé lesznek és majdan milyen lehetőségeket nyitnak meg előttünk, azoktól függ, akik születésünk pillanatától, a kezdet kezdetétől körülvesznek bennünket. A megszületés pillanatában beléptünk a többiek — az emberek világába. És a „többiek“ közül a legeslegközelebbiek, a szüléink fészket építenek, otthont, amelyben még sokáig folytatódik az érzés folyamata, ahol oly sok mindent kell megtanulnunk. az utódoknak, az embergyerekek gyereknek a világból, nagyon sok mindent éppen a családi fészekben. Hiszen amikor megszületik, tehetetlen és léte teljes mértékben a „többiek“, a „nagyok“ gondozásától függ, és egyszer felnőtté kell válnia, érett, önálló emberré, képesnek kell lennie a saját élete fölött rendelkezni, azt irányítani, jó szülővé kell válnia. Álljunk meg egy pillanatra a gyermek személyiségfejlődésének legfontosabb mérföldköveinél: Meg kell tanulnia az anyanyelvét, mert ezen keresztül ismerkedik meg a világgal és megtanul kölcsönös kapcsolatokat teremteni úgy mint fiú, vagy úgy mint lány — a többi emberrel. A beszéd, a nyelv, a megértés és a megértetés alapvető eszköze, s az, hogy ezt az eszközt hogyan tanuljuk meg használni, sokszor azt is eldönteni, hogyan fogjuk később érzékelni és megérteni környező világunkat és hogyan fogunk másokat megérteni és hogyan magunkat megértetni, elfogadtatni másokkal. Az, hogy szüléink milyen alapokon fejlesztik tovább velünk született megismerő képességünket, elsődlegesen és igen jelentős mértékben meghatározza későbbi kapcsolatunkat a világgal, mint egésszel, és ily módon megszabja azt is, milyen lesz életszemléletünk, alapállásunk, kifejlődik-e bennünk egy bizonyos biztonságérzet vagy örökös bizonytalanság fog gyötörni, bizakodó várakozással tekintünk-e a holnapok elé, vagy mindig és mindenütt csapdát sejtve, mindig bizalmatlanul, feszülten, „ugrásra készen“; tudunk-e majd hinni képességeinkben, erőnkben vagy a tehetetlenség érzése dominál majd bennünk, s hogy a dolgokhoz, az emberekhez, az élethez, a világhoz optimista vagy pesszimista lesz a viszonyunk, alkotó módon vagy mindig védekező állásba helyezkedve I nézünk szembe majd mindennel és mindenkivel. S mivel emberek vagyunk és emberek között élünk, a család egyik legfontosabb feladata, hogy az utódokat itt, ebben a körben tanítsa meg jó emberi kapcsolatokat teremteni, de a kapcsolatteremtésen túlmenően ezeket továbbfejleszteni és meg is tartani. Ez alapvető feltétele az egyén be- I illeszkedésének a közösségekbe, a társadalomba. A fiúnak itt kell megtanulnia férfinak lenni, hogy egyszer ő is apa lehessen, és a lánynak itt kell nővé érnie, hogy egyszer tiszta, igaz öröme legyen tudatosan vállalt anyaságából. A család veti meg, akarva-akaratlanul, az utódok későbbi szexuális életének alapját is. Ám arra is szükségünk van, hogy megtanuljuk az összekúszálódott, nehéz helyzeteket, konfliktusokat megoldani. Megkeresni és megtalálni a konstruktív kiindulópontokat és a megoldás alkotó, pozitív módját. El kell sajátítanunk azt a képességet, mely lehetővé teszi számunkra, hogy tudjunk adni és tudjunk elfogadni, s hogy ne féljünk érzelmileg teljes életet élni, örülni az örömnek és elviselni az elkerülhetetlen fájdalmakat, szenvedéseket. Ám semmilyen ilyen szenvedést nem szabad elkerülhetetlennek tartanunk, öncélú minden szenvedés, amit az elferdült, elsekélyesedett, felületes vagy éppen hiányzó emberi kapcsolatok, a meg nem értés vagy a kölcsönösség hiánya okoznak. Ez ellen a pszichikai nélkülözés, „lelki nyomorúság“ ellen védekezni kell, annál is inkább, mivel ezeket a szülőktől könnyen megtanulják a gyermekek. Induljunk ki tehát magunkból, a saját gyermekkorunkból, amelyre már csak homályosan, vagy csupán részleteiben emlékezünk. Amennyire csak tőlünk telik, idézzük föl életünknek e szakaszát, válasszuk ki, s porolgassuk le azokat az emlékképeket, amelyeket át szeretnénk adni gyermekeinknek, és próbáljuk meg közösen megmenteni a feledéstől egyéni régmúltunk elveszettnek hitt elménykincseit. A következőkben megkíséreljük felderíteni azokat az ütközőpontokat, amelyek emberi kapcsolatainkban, a családon belül is a leggyakrabban okoznak fájdalmat, s szólunk arról is, hogyan védekezhetünk ellenük és arról is, hogyan „gyógyíthatjuk“ fájdalmas lelki sérüléseinket.
