Nő, 1979 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1979-05-16 / 20. szám
kamrák zsidó hazugságok, mert Auschwitzban ezekben csupán a tetveket gázosították, fertőtlenítették a ruhákat. Hatmillió halott? Zsidó kitalálmány. Az újságíró által a bűnösségét bizonyító dokumentumok láttán a vállát vonogatta. S arra a kérdésre, hogy valóban nem bánt-e meg semmit?, a válasz: Nem értem önt. Mit kellene megbánnom? . . . mert a szomszédos Ausztriában meggyalázzák a zsidó temetőket, a bevert kirakatok és ablakok mellé ocsmány feliratok kerülnek a falra és fekete inges süvölvények masíroznak Bécs belvárosában és fasiszta röplapokat osztogatnak és az SS veteránok zavartalanul rendezhetik emlékgyűléseiket. . .. mert az Egyesült Államok déli államaiban, főleg Kaliforniában a hírhedt Ku-Klux-Klan torzszülötteként horogkeresztes rohamosztagok alakulnak — és senki sem tesz ellenük semmit. Annyi mértét sorolhatnánk még föl. És úgy, mint még ma is annyi ezren és millióan, a magam mértjeit is fölsorolhatnám. Például azt a napot, amikor a házunkból elvitték az Eckstein családot, Gerda és Egon a legjobb barátom volt. Arra nem emlékszem, milyen nap volt, tavasz, vagy ősz, este vagy reggel, de arra az ólmos, ragadós szürke tehetetlenségre még ma is egészen pontosan emlékszem, amelyben anyámmal fuldokoltunk akkor. Jól emlékszünk-e? Világosan és érthetően? Eléggé intőn és óvón a jövő generációk számára? Néha úgy érzem, hogy jobban és többet kéne meríteni emlékeinkből, jobban kéne élnünk a tudás, az értelem, az érzelem, a szó, az írás, a kép, a véső, a film erejével. Ügy, ahogy Larissza Sepityko, a fiatal orosz rendező mutatja meg a filmjeiben a háborúnak, a fasizmusnak az iszonyú pszichológiai fullánkját, mellyel az emberi lélek, szellem, tudat mélységeiben rombol, azt, hogy mivé lehet az egyes ember, mivé a tömeg ... Filmekkel, mint Ozerov Felszabadítása és mint az amerikai Holocaustsorozat kellene felidézni a múltat — mindenütt, ahol szándékosan bagatellizálni igyekeznek az igazságot. Olyan tévéműsorok kellenének, mint a lengyel televízió Tanúk című rendszeres adása. Üjból és újból ki kellene adni a koncentrációs táborokról a fényképalbumokat, a terezíni gyermekmártírok rajzait — és a nyugatnémet és az amerikai fiatalok kezébe adni. Rózsakertet ültetni az élet nevében Oradourban és Coventryban mint Lidicében. Dokumentumokat, dokumentumokat, dokumentumokat — az igazságot és csak a színtiszta igazságot tárni a világ, a háború utáni nemzedékek elé. Követnünk kell emlékeink, kollektív emlékeink parancsát — nem felejteni, ha élni akarunk. Fotó: KÖNÖZSI Mi így látjuk Tisztelt Szerkesztőség, a Nő c. hetilapban indított „Mi igy látjuk” című vitához az alábbiakban szólok hozzá: Az idősebb generációhoz tartozom. Szeretném az első munkahelyemről, a jelenlegi vállalatomnál szerzett első és azt követő benyomásaimat vázolni. A Járási Építkezési Vállalatnak megalakulása óta — megszakítás nélkül vagyok a dolgozója. Részemre az a kezdeti 10 év volt a legszebb élmény, a lekedvesebb, amikor a semmiből napról-napra bővülve, gyorapodva, erősödve egy — a felettes hatóságoktól is elismert — jól menő, jól gazdálkodó vállalattá fejlődtünk ki. Nagyon örülök annak, hogy a 10 év egy kis összefogó láncszeme voltam én is. Abban a tudatban dolgoztunk, hogy ezt a vállalatot nekünk, alapító tagoknak úgy kell szolgálni és előbbre vinni, hogy majd az utánunk következő generációnak már ne legyenek nehézségei, hanem a megerősödött és befutott vállalatot vigyék tovább. Vállalatunk megalapításakor egy jól összekovácsolódott muhkacsoport jött össze, aminek eredményeképpen tudásunk legjavát és szívünket adtuk ahhoz, hogy vállalatunk ne csak mennyiségi, hanem minőségi munkával szolgálja a közt. Mind a munkásgárda, mind az értelmiségiek régi komáromi „öreg" ismerősökből tevődött össze. Közöttünk soha nem akadt egy sem, aki a másikat megbántotta volna, vagy irigykedett volna azért, hogy a másik magasabb beosztást érdemelt ki, több fizetést kapott. Viszont azt is meg kell mondani, hogy a vállalat vezetősége arra nagyon vigyázott, hogy a fizetések körül igazságos mércével mérjen, azaz nem volt „sógor-komaság". Egymás családi ünnepeit — főleg a névnapokat a legöszintébb barátság szellemében ünnepeltük meg és nem a munkaidő után. Sajnos, a régi gárdának már se híre, se hamva. 30 év alatt lemorzsolódtunk. Vállalatunk összetétele fokozatosan kicserélődött és a régi, meghitt baráti munkaközösség már csak emlék. Hogy miért, hogy az új kollégák-e, vagy mi régiek vagyunk ebben hibásak? Nehéz volna kibogozni a valóságot, tény, hogy nekünk öregeknek a fiatalok munkája nem elég rugalmas. Viszont az is igaz, hogy minket a munka gyors ütemére szüléink a „munkát, kenyeret” jelszó mellett neveltek és oktattak arra, hogy nekünk sokkal többet és jobbat kell felmutatnunk, mint a kiváltságosoknak, ha azt akarjuk, hogy munkánkra felfigyeljenek és lépést tudjunk tartani kenyéradóink igényeivel. Talán ezért van az, hogy nem tudjuk mindig elég tárgyilagosan bírálni azoknak a fiataloknak a munkáját, akiket mellénk állítottak. Az is lehet, hogy a sok előnyös szociális gondoskodás elkényelmesitette őket. Az ö jogaik a munkába lépésük első pillanatától fogva biztosítottak. Az 1950-es évek tele voltak építő- és mezőgazdasági brigádokkal. Voltak olyan hetek, hogy nap mint nap brigádmunkán voltunk, de nem napi nyolc órát dolgoztunk, hanem reggeltől késő estig — sokszor 30 fokos melegben. Szívesen jártunk, mert tudtuk, hogy a II. világháború okozta sebeket még nagyon sokáig nekünk kell gyógyítani, hogy minden sima kerékvágásba kerüljön. Nem panaszkodtunk, hanem örültünk, hogy a sötét búvóhelyek helyett napfényben dolgozhatunk. Tudtuk azt is, hogy a segítségre hazánknak szüksége van. A mostani brigádok vállalatunkban már sokkal nehezebben rendeződnek, mint a háborút követő években voltak. Elpuhultunk az életszínvonal és más sokoldalú szociális gondoskodás mellett? S ha mégis nagy nehezen összejön egy kis csoport, összetételének kor átlagában bizony inkább emelkedő tendenciát mutat, az öregek felé hajlik. Az üzemi Szocialista Ifjúsági Szövetségnek itt sokat lehetne és kellene tennie. Meggyőző oktató-nevelő munkával maguknak is kellene brigádokat szervezni akkor és ott, amikor arra és ahol a legnagyobb szükség van. Művelődés politikai előadásokat, szavalóversenyeket és színielöadásokat kellene rendezniük, mint annak idején azt mi alapitó tagok tettük. A Munkás Otthon nagyterme bizony sokszor szűknek bizonyult. Nem sajnáltuk a szabad időnket és a fáradságot a cél érdekében. A Magyar Területi Színháznak vállalatunk adta néhai Király Dezsőt és Lőrincz Margitot. Együtt alapítottuk meg az üzemi színjátszó kört. Nagy sikerrel szerepeltünk nemcsak városunkban és járásunk nagyobb helyein, hanem a járáson kívül is. Sajnos, azt is meg kell mondani, hogy a női egyenjogúsággal is bajok vannak. Nem a párt-és kormányszervek részéről, hanem az egyes vállalatok és munkahelyek felelős tényezői részéről. Jogaink és kötelességeink egyenlők, sőt tőlünk nőktől még sokkal többet és jobb munkát várnak el vezetőink, mint a férfiaktól. Azonban a fizetés és bérezés terén már nem olyan bőkezűek. Nem tartják be a vezetők a párt- és kormányrendeleteit, hogy „egyenlő munkáért egyenlő bért.” Ugyanazért a munkáért, amit mindkét nemnél egyformán kellene fizetni, a férfi többet kap. A főiskolát végzettek fizetésénél is sok javítani való van, emiatt nagyon sok jó műszaki dolgozónk mondott búcsút vállalatunknak és kereste meg más vállalatnál a számítását. Állítom, hogy sok veszekedés, irigység, személyeskedés adódik a kollégák között éppen ilyen- és hasonló dolgozó miatt. Harminc év elteltével is — sajnos — még azt kell állítanom, hogy nem mindig lehet „alulról felfelé bírálni" ellentétben a párt- és kormány irányelveivel. A járási nemzeti tanács népi ellenőrző bizottságának megbízásából a vállalatunknál a népi ellenőrző bizottságnak megválasztott tagja vagyok, tehát funkciómnál fogva is őrködnöm kell a vállalat tiszta gazdasági menetén és a szocialista vagyon megőrzésén. Sajnos, azóta sok — rejtett — haragosom van vállalatunknál még az „illetékesek" köréből is azon szemlélet végett, hogy nem kell a szennyest kiteregetni. Tisztelettel: PETÖCZ KALMANNÉ, a Járási Építkezési Vállalat árosztályának vezetője Komárom (Komárno) Kérjük olvasóinkat, írják meg véleményüket, mi a jó, mi a rossz abban a munkaközösségben, ahol dolgoznak. Milyennek képzelik a jó munkatársi kapcsolatokat? Hogyan segíthetnek a szocialista brigádok beilleszkedni fiatal új munkatársaiknak a munkahelyi közösségbe? Mi volt a döntő élményük első munkahelyükön? Levelükben tüntessék lel címüket. Írásukat honoráljuk. A borítékra Írják rá vitánk címét ,,Mi igy látjuk". CE s Foto: Schreiber
