Nő, 1979 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1979-05-09 / 19. szám
„NEM TUDOM MIT TEGYEK” jeligére A nagymamának igazán joga van ahhoz, hogy véleményt mondjon. Csak azt nem értem, hogy ez miért baj, és ha baj, akkor miért a te fejed fáj tőle? Egyébként sajnos én sem tudom, hogy mit tegyél... „SZERETEK EGY SZŐKE FIÚT!” jeligére „Már másfél éve tetszik nekem egy fiú, de minden erőfeszítésem hiábavaló, hogy baráti kapcsolatba kerüljek vele. Néha úgy érzem, közelebb kerültünk, de másnap már csak köszönünk egymásnak. Kétszer nagyon kellemes délutánt töltöttünk együtt, egyszer meglepett három szál világgal. Megköszöntem, de ezzel be is fejeződött. Lehet, hogy bennem van a hiba? Lehet, hogy azt tartja: ö már kezdeményezett, s most nekem kellene folytatnom? Ha néha ránézek, úgy érzem, várja, hogy szóljak valamit.. Kedves kislány! Véleményem szerint ez a fiú eléggé értésedre adta, hogy szeretne közeledni hozzád. Ha ezekután tanácstalan vagy, elképzelheted, hogy ö mennyire az: el nem utasítottad egyszer sem a közeledését, de nem is adtad világosan a tudtára, hogy szívesen vennéd, örülnél a folytatásnak. írod, hogy meglehetősen tartózkodó vagy. Ez nem baj, a tartózkodó lányok mindig vonzóbbak, érdekesebbek, mint a kihívók, feltünösködök, csak hát ezt sem szabad túlzásba vinni. Meg kell tanulnod szót váltani a fiúkkal — kommunikálni, divatos szakkifejezéssel élve — úgy. hogy közlendőd pontos és félreérthetetlen legyen. Es alapvető dolgokat szavak nélkül is lehet közölni. Például egy kedves, nyílt mosollyal, nemcsak a szádon, hanem a szemedben is, s ezután máris könnyebb megszólalni, kérdezni vagy közölni valamit olyasmivel kapcsolatban, amiről már beszélgettetek. Véleményem szerint reménykedhetsz a barátság kialakulásában, persze neked is kell érte tenned valamit. Remélem, hamarosan sikerül! „G. T.” jeligére „Tizenhét éves elmúltam — írod — és már hét hónapja járok egy fiúval, másfél éve ismerjük egymást. Nagyon csinos, nagyon rendes, nagyon jól szót értünk, csak egy baj van: nagyon féltékeny vagyok rá .. A féltékenység nemcsak rossz, hanem veszedelmes is, ha túl erős, s ha valakiben állandósul. Nein egy családi tragédiát okozott már, $ nem egy embert tett már lelkibeteggé, ha teljesen hatalmába kerítette. Jó, hogy idejében észrevetted ezt a rossz tulajdonságodat — így könnyebben féken tudod tartani. Ha erős féltékenységet érzel, ne arra gondolj, hogy van-e vagy nincs-e valakije, hanem arra, hogy van rá elég okod megbízni benne. Másik kérdésed: jól teszi-e édesapád, hogy egyelőre nem enged el „muriba’’. „Apám amúgy is nagyon rossz hozzám, már két éve egy jó szót nem hallottam tőle...” — panaszolod. Szerintem jól teszi édesapád, hogy egy kicsit hátraköti a sarkadat. S az is meggyőződésem, hogy nem „csak úgy” haragszik rád, hanem mert alapos oka van rá. Leveledből ítélve feltehetően túl könnyelmű vagy, s eddig úgy látszik csak a szórakozáson jár az eszed, még az iskolát is otthagytad! Láthatod jól, hogy a felnőttek élete igazán nemcsak szórakozásból, táncból áll. Tizenhét éves elmúltál — ideje elgondolkodnod, hogyan is fogod élni az életedet! Könnyű lenne őzt mondani, csak rojtunk, háziasszonyokon múlik. Hiszen csaknem teljesen „női szakasznak" tartott munka a főzés. Tehát mi döntjük el, határozzuk meg, hogyan táplálkozik a családunk. De mégsem ilyen egyszerű ! Vegyük csak a konyhát. Mennyit töprengünk magunkban, amíg ki mertük mondani: kicsi az új lakásokban a konyha. Hogy hová kerüljön a két és fél, hóromszobás lakásokban az ebédlőasztal. Legyen — ne legyen étkezősarok? Odáig már eljutottunk, hogy beszélünk róla. Mi ez bennünk még mindig, miért a kényelmetlenség érzése, a bizonytalanság, ha erről, a legtermészetesebb igényeinkről, dolgainkról van szó? A megtorpanás hétköznap és vasárnap, a konyha és a szoba között, hová terítsünk? Milyen abrosszal? Losonczy Ágnes életmódot, étkezési szokásainkat társadalmi fejlődésünk mozgásában vizsgáló könyve megértéssel emlékeztet bennünket azokra az időkre, amikor a munkásember legnagyobb óhaja volt „egyszer jóllakni". József Attila első verse is így kezdődik „De szeretnék gazdag lenni egyszer libasültet enni". Móricztól Illyés Gyuláig, Sellyéi Józseftől Szabó Béláig mindennapi témánk, ólmunk o kenyér és tej. Minden családban akad még emlékező, aki a türelmetlenkedő fiatalok jókedvének perceiben újro meg újra elsóhajtja a „bezzeg akkor!"-t, amikor kenyérhez csak hagymát haraptak, s aratóknak őrzött étel volt a szalonna, füstölt hús, tavalyi kakas, rosszul tojó tyúk. Ez a szokásainkban élő ételféltés, evésszeretet az oka, hogy még most, több mint horminc évet bőségesen megrakott asztal mellett töltve sem bírunk jóllakni. Egyetlen más országban sem láttam még hét végén az asszonyokat olyan tömött szatyrokat cipelni hazafelé, mint nálunk. Ahol az ünnep ennyire evést jelentene, mint nálunk. Ahol a vasárnap húslevessel, rántott hússal, paprikás csirkével, töltött káposztával lenne egyenlő. Még büszkék is vagyunk ró, mert mi aztán tudunk főzni, őzt érdemes megenni! A terített asztal varázserejében hiszünk, abban bízunk, hogy összetart házasságot, családot. Főfő alkalmunk az evés, ahol találkozunk, ami mellett elintézzük, megbeszéljük dolgainkat, amivel barátokat szerzünk, kapcsolatokat ápolunk. Pedig a család összetartása a „családi vacsorák", vasárnapi ebédek segítségével egyre nehezebben sikerül. Mindenkinek más a programja, időbeosztása, érdeklődése, mindenki mást szeretne. De hát mit lehetne tenni? Jó lenne összecsomagolni néha a sült húst, a hidegkonyha receptjeiből készített salátákat s kimenni erdőbe, fürdőbe, elmenni egy-egy kirándulásra ... De utána jó, ha a húsleves, a paprikás vagy a töltött káposzta várja az embert - a családot! Mi érne fel a családi asztal vonzásával, mivel lehetne — ha nem is helyettesíteni — kiegyenlíteni a család tudatában, értékrendjében a szerepét, a jelentőségét? Színházlátogatások? Az említett kirándulások? Lehetne például az étkezősorokéhoz hasonló vonzása az olvasó- vagy beszélgetősaroknak is. Ahogy leültek valamikor együtt fonni, tollat fosztani, összeülhetnének ma is barátnők, ismerősök beszélgetni, kézimunkázni — olvasni. De barátaink vendéglátásával is zavarban vagyunk. A látogatókat, vendégeket is traktáljuk étellel, itallal, egészen a gyomorrontásig. Mert telik rá: konyak, cseresznye, vörös bor, fehér bor, itthontermett, tuzexbanvett, sonka, kolbász, kávé és sütemény a „szerény vendéglátás". kellékei. Nem lehetne - úgyis divat a népi hagyomány! — a tökmagból, pattogatott kukoricából, gyümölcsből új divatot csinálni? Vagy valami másból . . . hogy a vendéglátás szivélyességét ne azon mérjük, hol mivel kínálnak! Egy egészséges, természetes határt, módot ebben is ki kéne alakítanunk, hogy a helyükre kerüljenek a dolgok. A dolgozó háziasszony erejének is van határa. Akár ünnepi ebédet főz. akár vendégváró falatokat készít. Szép és jó, hogy hagyományainkat, nagyanyáink főztjének izét továbbra is őrizzük, nemzedékről nemzedékre örökítjük. De azért nem árt, ha a hidegkonyha készítményei, a zsiradék nélkül készülő húsok, a főzelékfélék kerülnek elsősorban az asztalunkra, sőt - az egyre csökkenő fizikoi megterhelés ellensúlyozására egyre fontosabb, hogy ezek kerüljenek. Miért vonakodunk mégis? Ha állandóbb, gazdagabb lesz a választék zöldségből, húsból, gyümölcsből, ha hét végén is nyitva tartanak majd az üzletek, nem tömjük meg szekérderéknyi élelmiszerrel táskánkat minden pénteken. És ha több lesz o háziasszonyok ideje, ha nem azt vesznek majd, amit kapnak, hanem amit elterveznek (mélyhűtött cukorborsó, zöldbab, kelbimbó, gyalult tök kaporral, újkrumpli hámozvo, gomba és sóska, parajkrém és kelkáposzta stb.), ha többféle túró, sajt, öntett, pástétom lesz a pultokon, akkor átgondoltabb, okosabb lesz bizonyára az étrendünk is. Sok múlik rajtunk, háziasszonyokon' még ezeknek a feltételeknek a sürge tésén túl is az otthon hongulata, az asztal, a tévé vagy a könyv mellett. Nemzedékek szokásainak összehangolása. Mert sokszor éppen a nagymama, az anyós ragaszkodik az „én így szoktam", „nálunk ez így szokás" szentírássó emelt érvével ahhoz, hogy a főtt tészta, füstölt hús, vastagon rántott főzelék, mikor és milyen formában kerüljön az asztalra. Más kérdés, hogy a fiatalasszony miben engedjen a réginek és miben ragaszkodjon következetesen a saját elképzeléséhez, az új szokás bevezetéséhez. Az ésszerű, az okos középutat megtalálni hogyan lehet, hogyan kell? Egységes receptet erre nem adhat senki kívülálló. Mindenki másképpen csinálja — ahogyan például a töltött káposztát vogy a franciasalátát. Saját ízlése, a család szokásai szerint. Viszont legalább a most családot alapítóknak, a kezdő háziasszonyoknak arra kellene törekedniük, hogy ne az asztal legyen az első és egyetlen, ahol a család találkozik, ami szülőt, gyereket, házasságot összetart. H. MÉSZÁROS ERZSÉBET
