Nő, 1979 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1979-05-09 / 19. szám
Legyen anyag, a tartalomnak szellem. legyen tűs, és égni levegő, legyen kai, és lélegesni tenger. 0 0 0 a legyen férfi, a eleme: a nő. (Tőssér Árpád) CSEHSZLOVÁKIAI MAGYAR KÖLTÖK ES KEPZÖMOVESZEK A SZERELEMRŐL BÁB I TIB OR VE R S EI A boldogság... Lassúbb a járásom, hajamat dér' ütötte A boldogság — éneklő madár vagy színes pillangó, talán egy szál virág, egy drága könny a kedves arcán, váratlan mosoly vagy édes fuvolahang a zenekarban — egy szelíd kéz sirúogatása, költemény vagy álom, talán csak hangulat vagy múló pásztorára — talán siker vagy a bor mámora, vagy tiszta szerelem... A boldogság — ki tudja, mi? Illanó illat, valami, amiről nehéz vallani, mert tiltja tisztesség vagy álszemérem, vagy rettegő féltés tiltja balgán fecsegni róla, mert: mindig ábránd vagy buborék, lopott rövidke perc, zsákmányolt öröm. Valami nagy-nagy átok vagy boldogtalanság az ára: valahol éhség sír, vagy elhagyott és árva vénség koldul, rák vagy pestis pusztít, vagy gépfegyver kaszál és ágyú bőg a meghajszolt bakákra — egy börtön — udvaron talán egy nemzetet ítélnek épp halálra — Ó, boldogság, csenevész, sápadó virág a hatalom s erőszak árnyékában, szégyellem, lásd, a mai gondtalan napot, a mosolyt, ízes ételt, a csókot, önfeledt pillanatot; íme gyűlölettel vértez a szeretet, úgy küld a harcba, s indít eltörölni minden erőszakot. Bácskái Béla: Édesanyám főz (tusrajz) Ó, hol van a gyermek, aki éhes szeretetének indáival befonta egykor anyám szegény szívét! Akár a búzamag, megsokasodva kalászba szöktem: két fiam, lányom növekedik. Asszonyom fáradt keze gyakran ölbe hanyatlik; fogy lassan, fogyok én is, akár az őszi égen didergő hold sarlója. Vidám, kemény kis fogak sokasága rágcsál rajtunk, és ennyi, ez a boldogságunk, hogy így múlhatunk el, szitok és szemrehányás nélkül, a sóvár és irgalmatlan szeretet fogai közt. Asszonyom szemében éppolyan bánat ül, mint egykor anyám szemében, komor a nézésem, mint egykor apám tekintete, s éjszaka borzongva egymás karjába menekülünk. Friss hajnali órán, nyár közepette is megérzem az ősz fanyar illatát, és forró délben önnön árnyékomba botlik lábam, a pacsirta dalára, gyermekkacagásra szíven üt valami fájdalmas, bús Öröm. A fiaim! A lányom! Szólítanám őket, s anyám fuvolahangját hallom a szélben, lombsusogásban, egy dérütött, szomorú erdő az ő hangján beszél belőlem, s ha asszonyom szól, mintha őt ismételné ... így beszélget a fa érő gyümölcsével, a föld a füvek gyökerével tenger a gyöngykagylóval — s ez az, amit nem értek. Könny a mikroszkóp alatt (részlet) Anyám este kovászolt, s hajnalra kelve dagasztott, míg piros, szép lánggal virult a kemence. Duruzsolt a láng. Dúdolt anyám, s könyökéig lisztes lett a karja. Ó, mennyei, tiszta vidámság! Még hallom a dalt, érzem a lángos illatát s a reggeli kávé langyos ízét nyelvem alatt. Sürgött-forgott anyám, s fehér köténye átvilágolt a konyha homályán. Sürögsz-forogsz, s fehér kötényed, az étel ize, illata az otthon illatát idézi, fiaink, lányunk mosolya gyermekkoromat, de torkom, szivem elszorul olykor, megáll kezed, a fáradt, kenyeret osztó kéz ... Gond, fájdalom írja jeleit sápadt homlokokra s érzem, valami becsukódott bennünk, mint a beporzóit virágok kelyhe. Künn szél zörgeti már a fákat; mondd, mi mikor virágoztunk?
