Nő, 1979 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1979-05-02 / 18. szám

DÉNES ZSÓFIA

sbíhty

SMNá

Már a süveges táncra Erdély viszi el Zrínyi Ilonát, vagyis éppen Bethlen Miklós uram Apafi fejedelem képében.

Olykor szünet áll be a táncban, a mulatozók leülnek, és hallgatják a török síp szavát, amint hősi vagy panaszos dalokat zeng-búg a teremben. Ilona csak hallgatja, hallgatja, néha azt hiszi, bele kell sikoltania, máskor azután úgy megfogja szívét, hogy menten megtelik könnyel a szeme.

Mire éjszaka lesz. eltűnik szépséges Ilona a teremből, nagy csendesen, kis ajtón elvezették a palota hölgyei, rövid idő múltán eltűnik Rákóczi Ferenc is. Az ifjú férj.

De a mulatozás csak annál zajosabb lesz, három nap, három éjjel tart.

Tánc, mámor, dáridó. Mintha az egész élet csak ebből állna, és mintha ennél nem is érne többet.

Tavasz a Rákóczi-várban

Édes kedves Asszonyanyámnak igaz szívvel való, engedelmesen szolgáló gyermeke.

Remélem Istentől, hogy eme Patakról küldött levelem iá egészségben találja kegyelmedet szeretett fitestvéremmel, lánossal együtt. Kegyelmed, édes asszonyanyám, jál tévé, hogy nem jött el szépséges tengerpartjáról hitvány rossz téli úton az én lakodalmamba, ha már a szivem hites uram édesanyja, Báthori Zsófia őnogysága sem érdemesítette menyegzőnket az ö megjelenésére. Penig nem kellett volna ezért őkegyeimének átutaznia az országot, csak a közeli Munkácsról kellett volna elfáradnia.

Azért mégis igen fényes ünnepség volt a lakodalom. Kegyelmed, édes asszonyanyám, se kévánt volna gyermekének különbet.

Mindezeket azért mondom el ily későn sok szóbeszéddel édes asszonyanyámnak, mivel tudom, apámuram még mindig itt mulat országos ügyekben a Felvidéken, és úgy vélem, nem fáradozott bővebb levélírással, amiként azt soha nem is kedvelte. Magam személtében penig vagy tiz napon át időztem Munkács várában, ennélfogva késlekedtem levelem megírásával, amiért is elnézését kérem édes asszonyanyámnak. Ilyenképp mondom el csupán mai napon, hogyan folyt le akkor ez az ünnepség.

Három nap, három éjjel tartott a lakodalom. Minekutána letelt a mulatozásban töltött három nap, útra keltünk a főpap és a követ urak kíséretében

CUT]

Báthori Zsófia őnagyságához, ti sztélét - megadásra, Munkácsra. Asszonyanyám nem haragszik meg rám, ha megírom, amikor a nagyasszony színe elé járultam, hogy engedelmes módon megcsókoljam, elijedtem arcától. Olyan az, mint a decemberi szél a Karszton.

Irene sénben tavalyi esztendőben nem láttam ilyennek. Talán mivel ott keveset láttam. Az is lehet, hogy akkor nem mutatta teljes arcát. Hanem otthon, az ő földjén, palotájában, udvartartásában, ott teljes egészében igaz és őszinte volt.

Nem mulattunk sok ideig Munkács várában, amely nagy múltú, szépséges és ékes mívű fejedelmi lakóhely. Amikor így irom, nem mérem Grondnyikhoz. Mivel szívesen vegye asszonyanyám, a castello Zrinihez az egész felországban semmi, de semmi sem hasonlatos. A mi magosságos palotánk, tengerünk, nagy viz felett függő kertjeink, a tenger szagjaival, nagy járású levegőnk és napfényünk eme szigorú országban sehol nem található fel. Ha szépet mondok Munkácsra is, egészen más módin értem. De erről bőségesen legközelebb írok édes jó asszonyanyámnak, kegyes engedefmével.

Még hadd sorolom itt fel — tudom, hogy kegyelmed figyelmébe veszi —, ifjú férjuramtól nyolcezer-kilencszáz öreg aranytallért és a Rákóczi-vagyon arany-, ezüst-szerszámait, igen szép mesterségü tárgyakat kaptam házuktól nászajándékba. Ezeket, hogy ajándékba kaptam, szám szerint felsorolásban hites uram anyja, napam őnagysága okmányba íratta. Ezek után eljövénk Munkács várából ezen szép Patakra, ahol a domboldalon dél felé, messzire el a határban, már virágban állnak a gyümölcsfák. Bárha áldott gyümölcsöt hoznának.

Letette a tollat, lehajtotta fejét. Maga elé nézett az asztalra. Mindenféléké megírt anyjának, ami csak eszébe jutott, csak azt hagyta ki a levélből, ami a legfontosabb.

Hogy boldogul-e? Szerelmes-e? Erről nem ír — nem írhat.

De elkötelezte magát ide az északi végekre, szigorú országba, vártára. És állni kell a szolgálatot.

Siralmas nékem

Idegen földön

Már megnyomorodnom;

Szívem meghervadt Nagy bánat miatt,

Nincs már hová fognom.

Laktam földemről,

Szép szerelmemről Mikor gondolkodom:

Jutván eszemben,

Ott én mint éltem,

Könnyeimet hullatom . . .

Becsukja a kézzel írt könyvet, hazulról hozottat, titkosan rejtettet. Ez nem olyan könyv, amivel büszkélkedhet. Szemforgató ájtatosok azt mondják verseiről: „fajtalanok’’. Istenem, istenem, miért volnának azok? Ilyen csúf szót ragasztanak rájuk, mikor olyan szépen, fájdalmasan szerelmesek? Virágos virágénekek. Balassi Bálint panasza, hogy nem volt soha boldog e földi életben.

Leejti öléből a könyvet, lecsúszik az a földre, otthagyja. Dehogyis veti meg, nem azért. Csak mert erősen fáj. Laktam földemről .. .

Eh, mire jó, hogy így nekiadja magát a búslakodásnak! Hamar, hamar valamit tenni kell. Ha nem akad egyéb, megnézi a kerteket. Áprifis eleje, süt a nap.

Most, hogy a virágénekeket szórakozottan tologatja a földön lába hegyével — egyszerre csak megszólal. Első fraját hívja.

— Orsika!

Az ajtó helyén függő nehéz bársonyfüggöny megmozdul. Leánykéz fogja össze. Kibukkan a szelíd arc.

— Parancsol nagyságod?

(folytatjuk)

— Ki az én legügyesebb kisfiam? Tüskésdisznóm, indiánfőnököm, urundiburundim! Kié ez a talpacska? A cicáé? No, majd megcsiklandozom, meglátjuk, ki húzza el a lábát. Jé, ez a talpacska nem is a cicáé, hanem a Gurgyókáé. — A fiatalasszony felkapta az ágyról a csiklandóson kacagó gyereket s néhányszor játékosan meglódította a levegőben. — Zsupp, zsupp, kenderzsupp, ha megázik, kidobjuk!

A szoba teljesen ép. Csak a szekrényeket rámolták ki módszeresen s az ágyakból vittek el mindent, ami textil. Csupasz szalmazsákon, egyetlen pokróc alatt alszik anya és fia.

Nem fáznak — soha még ilyen trópusi nyarat nem látott ez a vidék. Mintha leforrázták volna: a megfeketedett, görcsberándult faágakon nem rezeg egyetlen üdítő levél. De megfonnyadt, alvadtvér-színűvé rozsdásodott a parányi kert sokféle kincse is: a borsó, az eper, a paprika, a málna, a paradicsom, a sárgarépa, a kapor, a torma. A kénsav marja fel füstölögve így a földet. Tegnap fölmerészkedtek a dombra, kiásni a sárgarépát, hátha akad köztük ehető — látták, hogy a lapály, ahonnan máskor aranyszínű és kenyérszagú üzenetet küldött a nyár, fekete porrá morzsolódott pusztaság.

A tornác lépcsőjén reggeliznek. Vízben főtt krumpli, egy pohár langyos tea. A szomszéd háznak nincsen teteje — nádasház volt — csak a vastag tömésfalak állnak, fejükön fekete koszorúval. A gyerek nem tudja megszokni. — Ilyen melegben nem is kell tető — magyarázza könnyedén az aszszony. — Mire ősz lesz és esni kezd az eső, így: ssss, ssss és fújni kezd a szél a hegyekből, hjuu, hjuuu, akkorra raknak rá új tetőt, ilyen szép piros cserepekből, mint a miénk.

— Anyu, most nyár van?

— Nyár van, tengelicém. Te már tanultad az óvodában, hogy négy évszak van: tavasz, nyár, ősz, tél. És tizenkét hónap. Gyere, szépen mondd utánam: Január elöljár. A nyomán február. Március szántóvető. Április nevettető. Május szépen zöldellő. Június nevelő. Július érlelő. Augusztus csépelő. Szeptember gyümölcshozó. Október borozó. November télelő. December pihenő . .. Most augusztus van.

— Mit csépel az augusztus?

— Gabonát, kisfiam. Abból lesz a kenyér...

A gyerek félretolta a krumplit.

— Adjál kenyeret.

— Hogy kell mondani?

A gyerek engedelmesen darálta:

— Anyu, kérek szépen kenyeret, köszönöm szépen, szívesen.

— Nincsen, kisbogaram.

— De van! — makacskodott a gyerek. — Ott van a kredencben. Mutasd meg, hogy nincs.

ölébe húzta a gyerek durcás fejét.

— Azt nem szabad megenni, kis receficém, mert az a katonabácsiknak kell. Nemsokára itt lesznek a katona bácsik is nagyon mérgesek lesznek, ha nem adunk nekik kenyeret. Talán még bántják is anyukát, azt akarod, hogy bántsák anyukát? Ugye, nem? Lehet, hogy már ma ideérnek. Tegnap ugrottak ki a repülőgépből, te is láttad azokat a kis fehér gömböket a levegőben, azok voltak a pilóták. Egy ilyen pilótának mindene van, a legmodernebb műszerekkel és fegyverekkel van felszerelve ... csak tudod, mije nincs egy ilyen katona bácsinak? Kenyere. És útközben nem talál gyümölcsöt, dinnyét, barackot, semmit és nem tud lőni fácánt, mert azok is megdöglöttek ebben a szárazságban, és nem tud fogni a flyóban halat, mert azok is felfordultak mind. Pedig sokat kell ám gyalogolnia, mire ideér és már nagyonnagyon éhes lesz S mennyire fog örülni, ha anyuka ad neki egy kis kenyeret. Igaz?

Az asszony elhallgatott, mert kásás lepedék tapadt a hangszálaira. A gyerek kíváncsian nézte.

— Most a páskomkutat meséld el, anyu.

— Melyiket? — kérdezte szórakozottan.

— Amikor a csöcsöskorsót beleejtetted a páskomkútba.

Az asszony nem felelt. Aztán nehézkesen felállt.

— Eredj homokozni, kisfiam.

A reggeli maradékát, még a krumlihéjat is visszavitte a domboldalra fúrt pincébe. Aggályosán ügyelt, hogy egyetlen falat ennivaló ne legyen a házban, azon az egy kerek cipón kívül, amelynek máris hiányzott a serclije. A hűvös, dohszagú pincében a hátsó téglafaltól elgörditett egy üres szapulót. Akkora nyílás tűnt elő, hogy éppen be tudott rajta bújni. A pincének ezt a meghoszszabbítását még a háború kitörésekor határozta el az anyósa, hetven éve minden előrelátásával: ide rejtették az élelmiszert. Nem álcázták semmivel, csak ezzel az üres szapulóval. Minél hanyagabbuf takarunk valamit — mondta az anyósa —, annál kevésbé gyanús. Ha a padláson, a tűzfalon lenne ez a nyílás. elég volna nekidönteni egy feleslegessé vált kiskertajtót, rajta néhány száradó ronggyal. A rekvirálók még az udvar, a kert földjét is hosszú vasrudakkal szurkolták. hogy elásott hombárokat találjanak, a boroshordóknak kiütötték a fenekét, a szalmakazlat széthányták — de az egynek sem jutott eszébe, hogy egy üres kádat odébbfordítson a faitól ... Amikor a tábornok kocsija felrobbant a Szittyósér fahídján, az anyósa ráparancsolt: rejtőzzön ide a gyerekkel. S levett aszott nyakából egy sárga zsinóron lógó bőrzacskót s az ő nyakába akasztotta. — Pendzsi, ha úgy látod, nincs más megoldás... Az anyósa füvesaszszony volt.

Egy hétig lapultak itt a vaksötétben, szakadatlanul mesélt, hogy a gyerek ne reszkessen, ne sírjon, ne hallja a tompa robbanásokat, a tankok dübörgését, a farkaskutyák vonítását. Egy hétig? Nem, nem tudja biztosan. Már napok

GALGÓCZI ERZSÉBET

óta csend volt, amikor előmerészkedett s a pinceajtó résén át meglátta, hogy a házuk áll. A házuk igen.

Csak percekig maradt a rejtekhelyen: a gyereket nem meri egyedül hagyni. Szerencsére, kicsi még, nem érti, mi történik körülötte, testében mégis fészket rakott a rettegés: éjszakánként tízszer is felsikolt. A gyertyafénynél szómbavette, mennyi élelmük van még. Kis zacskó rizs, fél zsompor krumpli, egy bögre fenekén kanálfej zsír. Jól beosztva egy hét. és aztán ...? Megtapogatta mellén a zacskót: még hagyott benne annyi fehér port. ..

Észrevétlenül megállt a gyerek fölött. Gyurgyóka kis lapátjával mély lyukat ásott a homokba, belefektette Bencsi nevű gumibabáját s gondosan betemette. Meg is pupuzta a tetejét. Felnézett az anyjára, öreg volt az arca.

— Anyu, mért ástad el nagymamát?

Az anyósát a küszöbön találta, bajo-