Nő, 1979 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1979-04-18 / 16. szám

szakemberek érdeklődését legjobban vonzó égitestek sorában méltán áll első helyen a Vénusz, az Esthajnalcsillag. A szovjet tudomány is vele kezdte el a bolygók űreszközökkel való közvetlen kutatását. Nem nehéz megérteni, miért e nagy érdeklődés az égitest iránt. 'Naprendszerünkben ez a hozzánk legközelebb eső bolygó. De nemcsak a „szomszédság’* teszi közelivé. Tömegében, méreteiben és a Naptól kapott hő mennyiségében is hasonlít a Földhöz. Mindez azt sugallta a tudósoknak, hogy a Vénuszon a földiekhez bizonyos mértékig hasonló körülmények lehetnek. Galilei óta szüntelenül vitáznak erről. Ma sincs hiány a legmerészebb feltevésekben, mivel a bolygóval történt első közvetlen érintkezés nyomán néhány kérdésre választ kaptunk ugyan, de új kérdések sokasága is támadt.

Mintegy száznapi repülés után a Venyera—11 és a Venyera—12 szovjet automatikus bolygóközi űrszondák leszállóegységei simán leereszkedtek az Esthajnalcsillagon. Az általuk összegyűjtött tudományos adatok elmélyítik ismereteinket a bolygóról, amelynek vizsgálatát tizennyolc éve kezdte meg a szovjet tudomány.

KUDARCCAL KEZDŐDÖTT

Tizennyolc éve, két hónappal. Jurij Gagarin világraszóló űrrepülése előtt indult útjára a Vénusz felé vezető bolygóközi pályán a Venyera—l szovjet automatikus űrszonda. A rádiókapcsolatot sok millió kilométer távolságon' át 15 napig sikerült tartani vele, azután elnémult. Ma sem tudjuk miért.

Az amerikaiak néhány hónappal később tettek először kísérletet a Vénusz megkörnyékezésére. A Mariner—1 azonban nem jutott el a bolygóközi pályára. A Mariner—2 már 35 ezer kilométerre közelítette meg a bolygót, érdekes adatokat közölt a bolygó körüli térségről, de arra, hogy milyen a Vénusz légköre, mi történik a felszínén, nem adott választ.

1965 novemberében két szovjet űrszonda indult felfedező útra. A tudományos program bolygóközi útra vonatkozó részét maradéktalanul elvégezték, de tovább nem jutottak. Megszakadt a kapcsolat a Venyera—2 és a Venyera—3 űrszondával is. A Venyera—4 űrszondára várt tehát a feladat, hogy a világon elsőként felderítse a Vénusz titkait. 1967 októberében be is hatolt a bolygó légkörébe és felbecsülhetetlen adatokat szerzett a Vénusz légköréből, melyeket 94 percen át továbbított a Földre.

Két évvel később indult útnak a Venyera—4 és a Venyera—5, hogy egymástól néhány száz kilométerre levő körzetben vizsgálják a Vénusz légkörét. A Földre küldött adatokból a tudósok már kiszámíthatták, hogy a Vénusz felszínén a hőmérséklet 420—450 Celsius fokot is elérhet, a légnyomás pedig 100—110 atmoszféra. A történelemben először 1970 decemberében ereszkedett le „vénuszkutató** szonda a bolygó felszínére, a Venyera—7 és huszonhárom percen át továbbította híreit egy másik bolygóra, elődeihez hasonlóan a Vénusz Naptól meg nem világított oldaláról. A tudósokat azonban legalább annyira érdekelte volna, mi történik a napfényes oldalon. Ilyen teljesítményt vártak tehát a Venyera—6-tól, és ezt is nyújtotta. 1972 decemberében indult pályájára és a háromszázmillió kilométernyi kozmikus út végén a Vénusz nappali oldalán mérte a bolygó légkörét. Kiderült, hogy a hőmérséklet és a nyomás szinte azonos a már ismerttel, de új felfedezést hozott a fényerőmérés: A napfény áthatolt a Vénusz felhőzetén! Üj felfedezést és további feladatokat a kutatóknak. Megvalósultak azok a remények is, hogy sikerül adatokat szerezni a talaj vegyi összetételéről. A mérések szerint a Vénusz talaja nagyjában olyan tömör, mint a földi laza kőzetek.

AZ ESTHAJNALCSILLAG MEGHÓDÍTÁSA

Először mutatta meg az embernek, hogy milyen a bolygó „földje” 1975 októberében pályára juttatott Venyera—9 önműködő bolygóközi szonda. A panorámaképekkel páratlan dokumentumok jutottak a Földre, amelyek alapján feltételezhettük, hogy a Vénusz nem „holt” bolygó. Mélyében „élet” buzog, bizonyos folyamatok zajlanak le, rajta „kontinensek”, talán „tengerek” is vannak születőben. Ezeket a feltevéseket a Venyera—10 felvételei is megerősítették. A legforgalmasabb év kozmikus szomszédunk számára a tavalyi volt. December első napjaiban az amerikai Venus-Pioneer—1 kezdett keringeni körülötte, öt nappal később érkezett légkörébe a Venus-Píoneer—2, amelyről négy kisebb szonda csapódott be a Vénusz talajába. És szinte még magához sem térhetett a „támadás” után, amikor fényes meteorokként felragyogtak atmoszférájában, majd a felszínére ereszkedtek a Venyera—11 és a Venyera—12 szovjet automataszondák leszállóegységei.

Az adók izgatottan jelezték, hogy talajt ért először a Venyera—12. Leszállt a Vénusz felszínére! És néhány pillanat múlva közvetítette a tudományos információkat, amelyek 3.8 pere alatt értek le a Földre. A Venyera—11 négy nappal később érkezett meg, simán, s míg a bolygóközi pályán haladt, a kozmikus térben végbemenő fizikai folyamatokról végzett felméréseket. Folytatta többek között azt a szovjet—francia űrprogramot, amelynek a célja a Napból és a Tej út-rendszerből kiinduló gammasugárzás tanulmányozása. A Szovjet Tudományos Akadémia munkatársai most dolgozzák fel és elemzik azt a bőséges információt, amit a két_ utolsó szonda útja és leszállása során továbbított á Földre, hogy az amerikai tudósokkal együttműködve mind közelebb jussanak a Földünkhöz annyira hasonló, mégis megannyi rejtélyt hordozó űrszomszédunk titkainak megfejtéséhez.

(Feldolgozás a Szovjetunióból)