Nő, 1979 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1979-03-14 / 11. szám
Kedves Gézái Panaszkodtál, hogy fiad viselkedése veled szemben teljesen megváltozott. A néhány év előtti kedves kamaszból túlságosan önálló, apját nem tisztelő, zárkózott fiatalember lett. Beszélgetésünk alatt sok mindent előhalásztál az elmúlt évek családi gondjaiból bizonyításképpen — nemcsak nekem, hanem önmagadnak is — hogy gondos apa voltál, kiérdemied a „szülői tiszteletet”. őszintén sajnállak, mert látom vergődésed. Ottlétemkor magam is éreztem a feszültséget, ami hármatok között uralkodik. Mindenben azonban nem érthetek egyet veled. Igazad van, hogy az önálló keresettel rendelkező fiadnak kötelességének kellene éreznie, hogy bizonyos összeggel hozzájáruljon a háztartási kiadásokhoz. Ezt, úgy gondolom, egyetlen higgadt beszélgetéssel el lehet rendezni. Viszont azt, ami különösen megkeseríti az életed, és ami állandóan ingerel, ha fiad otthon van, már sokkal nehezebb normális keretek közé terelni. Nehezebb, de nem lehetetlen. Illetve a Te magatartásodon múlik, hogy megjavul-e kettőtök között a kapcsolat. A köszönésen kívül néha napokig egyetlen szót sem váltotok egymással, panaszoltad. Miért? „Mert Béla nem bírja, ha kapatoson jövök haza.” Sőt egy ilygn eset után még azt is megengedte magának, hogy másnap megleckéztessen, mert előző este „kötekedtél” a feleségeddel. Egyre jobban eltávolodtok egymástól és ebben az áldatlan helyzetben mindhárman szenvedtek. Nem érted meg, hogy a fiadnak fáj és nagyon szégyenli, hogy az édesapja, aki remek szakember, a kocsma állandó vendége. A szülői tiszteletet éppúgy nem lehet kikövetelni, mint bármilyen más érzést. A gyermek — főleg a felnőtt gyermek — szülei iránt érzett ragaszkodásának egyik fő és talán legdöntőbb motivációja a megbecsülés, azért amit kapott és kap, amit érte tettek a szülei. De beláthatod, hogy olyan édesapát, aki szinte minden este ittasan jár haza, otthon kötekedik, megalázza a feleségét, az ilyen apát tisztelni nem lehet. Esetleg sajnálni, mentséget keresni viselkedésére. De te nem ezt akarod, mást vársz a fiadtól! Hogy olyan legyen a helyzet, amilyennek óhajtod, cselekedned kell. Erős akarattal elkerülni a kocsmát és a munkából egyenesen haza menni. Fiad lesz az, aki látva a változást, szívesen tölt majd otthon egy-egy estét sakkozva, beszélgetve veled, — ahogy szeretnéd — és nem menekül el hazulról, mint eddig. Szívből kívánom mindhármatoknak, hogy mielőbb így legyen. Üdvözöl СИ 10 j (с^^)МГЦ/а\Гр)П f:oy Adni és kapni Ki tudná azt megmondani röviden, tömören, milyen a helyes nevelés? Nem a hivatalos pedagógiára gondolok, a rendszeres, tervszerű, céltudatos emberformálásra, hanem a szülő .és gyermeke közti viszonyra. Ezer formáját láttam már. De ki vállalkozna erre receptet adni? Vaskos könyvek íródtak róla, nehéz lenne megszámlálni a műalkotásokat is, melyeknek témája a gyermekszeretet. Ismerünk úgynevezett kulcskönyveket is a szépirodalomból.- Ki ne viszolygott volna egy-egy remek irodalmi alkotástól, amit diákkorában erélyesen tuszkoltak az orra alá — kötelező olvasmány. S mikor olvasóvá érett, meglepődve állapította meg, milyen gyönyörű, de akkor a „kötelezőn“ kívül semmi sem vésődött emlékezetébe. Kár. S vajon mi lehetett az oka? De ne csak az irodalmat vegyük példaként. Ha képeket nézegetek, mindig felidéződik bennem két festmény. Az egyik egy fekete-fehér, hatalmas reprodukció, francia felírással: Doktor. Egy orvosi várószoba falán csodálkoztam rá, valaki megjegyezte, ismeretlen festő műve. Anya és orvos tehetetlenül, kétségbeesetten nézi a halállal tusakodó gyereket. Sőt az orvos elkeseredésében a fejét is elfordítja. Megrázó jelenet. A másik sem vidámabb. Munkásapa karján egy aprósággal — két világháború közötti téma, talán éppen a nagy munkanélküliség idejéből. A kép címe: Beteg a fiam. Mindkét kép hűen tükrözi szereplőinek lelki vívódását. Olyanok, mint egy rettentő kiáltás, fenyegető fogcsikorgatás, végső megfeszülés, forradalmi lázadás. Ma is együtt érzek a szülőkkel, akik beteg gyermekükkel órákon át várakoznak a rendelők várótermeiben, bár tudom, hogy az említett képek és a mai valóság oly távol esnek egymástól, mint az akkori társadalom teljes mivoltában és jelenünk. Töprengek, írjam le én is a keveset mondó közhelyet: a gyermek a legdrágább kincs? Bár ez így igaz, magában üresen kong, mint egy berendezetten, frissen festett szoba. De sok szülőt és gyereket láttam már együtt és külön-külön. Láttam, mikor „neveltek“ és módszerükkel felsorakoztatták előttem az ókort, a középkort, a képmutató századunk elejét és a modernkedő, nagyvonalú mát. S tudtam, mindenki meg van győződve róla, ő nevel a leghelyesebben, ideálisan, sőt tökéletesen. S láttam sírva panaszkodó szülőket is, akik minduntalan azt hajtogatták, nem értik mitől olyan a gyerekük amilyen, pedig náluk szebben, jobban senki sem nevel. Biztos a rossz barátok az okai, ők pedig a szerencsétlenek. Nem egyszer láttam szülőt, ki úgy vigyázta gyermekét, mint őrangyal, s olyat is, aki — maradjunk a kifejezésnél — nem volt különb Lucifernél. Hát még aki azzal ámította magát, hogy gyermeke mindenkinél különb, kivételes lángész és nevelt belőle — bocsánat — kis hülyét, elbizakodott könyöklőt vagy éppen zsarnokot. Hányszor visszaütött már szülői melléfogásunk, tegye a kezét szívére, aki úgy hiszi, kivétel. Tudjuk, vagy legalább sejtettük, hol vétettünk, s vajon okultunk-e belőle, vagy jobbnak láttuk fejünket homokba dugni? Hányán vannak azok a szülők, akik gyerekük jövőjére gondolva nem az anyagi jólétet, mindenben bővelkedést, dúskálást látják mindennél előbbrevalónak, és a telki gazdagságot, ha van, ha nincs, úgy is jó — rangsorolják. Cél az ilyen vagy amolyan egyetem, főiskola. Mit tud majd a gyerek, mit sajátít el nemzete vagy az egyetemes emberi kultúrából, kit érdekel? Fő, hogy érvényesüljön. És az érvényesülésre áhítozók tudják-e, mit rejt e fogalom? Vagy nem találkoztak még haszontalan, szakmájához, hivatásához nem értő, jellemben fogyatékos diplomással? Nem láttak még olyat, mikor a rangot, címet süvegelték meg, nem a hozzá tartozó embert? Alakítsunk ki új hierarchiát vagy kotorjuk elő a dohos régit, hogy szóba kerülő embertársunk társadalmi beosztására lekicsinylő ajkbiggyesztéssel mondhassuk: csak? Tévedés ne essék, nem tartom bűnnek — minthogy nem is az — ha valaki szeretne jól élni, azt sem, ha társadalmi elismerésért küzd, vagy erre neveli gyermekét. Csupán a kiérdemelte-e után tegyük a kérdőjelet. Vagy még tovább, mi haszna van vagy tesz belőle a közösségnek. Mert ez a lényeg. Az is nagyon keveset mond, ha megállapítjuk valakiről: több lett, mint a szülei. Miben? Tudásban, képzettségben, rangban, beosztásban ... és emberségben is? Tornyosulnak agyunkban a gondolatok. Ebben az évben különösen. Nemzetközi gyermekév. Ki mit tesz a jövő nemzedékért? összehasonlítjuk a társadalmi rendszereket, országokat, népeket. Ujjal mutogatunk a lemaradókra. A szépítgetés súlyosabb büntetést von maga után, mintsem elintézhetnénk annyival: önámítás. Társadalmi rendszerünk, ezen belül hazánk anyagi, erkölcsi, neveléspolitikai és sorolhatnám a végtelenségig, mi mindenféle formában gondoskodik az ifjúság neveléséről. Ezt ma már annak ellenére, hogy léptennyomon hangoztatjuk, természetesnek vesszük. Ez jár. Erre van jogunk. És mit adunk vissza a közösségnek? Kapni már megtanultunk, adni kevésbé. A sokoldalúan fejtett embereszményt még nagyon különbözően értelmezzük. CSICSAY ALAJOS Kedves Olvasóink! Lapunk következő számától Családi kör rovatunkban megkezdjük azoknak a felvételeknek közlését, melyeket olvasóink küldtek be fcnyképpályázatunkra. Várjuk további képeiket.
