Nő, 1979 (28. évfolyam, 1-52. szám)

1979-03-14 / 11. szám

^[L/i\@St3TRS)Kl DU

Nyolcadikosok voltunk. Fülig szerelmesek a kémiatanárunkba. Nem sokat tudtunk arról, hogy milyen ütemben fejlődik hazánk ipara, hogy egyre több ipariskolát végzett szakemberre van, illetve lesz szükség; a jövő a vegyészeié is, hiszen egyre többféle műanyagot gyártanak a természetben föllelhető anyagok helyébe. Azt sem^tudtuk, hogy rajtunk is múlhat — ha ezt a pályát választjuk —, hogy mikor csökken a levegő szennyezettsége. Nagy, kemény fedelű füzeteket vásároltunk, abba dolgoztuk ki a feltételezétt fölvételi témákat. A szerelem gyermekbetegségként átvonult rajtunk, új talajt keresve, a vegyészláz is elmúlt vele együtt. A nagy, kemény fedelű füzet a kukába vándorolt.

Tulajdonképpen mindegy, hogy mi váltja ki a fellángolást, diákköri szerelem-e, a példa, olyannak lenni, mint Maria Sklodowska-Curie volt, vagy hangyaszorgalommal végezni a Nagyok munkájához szükséges kisebb, de jelentős részfeladatokat, kísérleteket. Gimnázumba nem kizárólag olyanok jelentkeznek, akik egyetemen, főiskolán szeretnének továbbtanulni. Viszont ipari szakközépiskolába sent csupán azzal a céllal felvételiznek, hogy elvégzése után középkáderként dolgozzanak. Egyes ipari szakközépiskolát végzett diákok számára korlátozott az egyetemi, főiskolai továbbtanulás lehetősége. A vegyipari szakközépiskola azonban éppen azok közé

tartozik, ahonnan aránylag sok diák kerül a ' műszaki főiskola vegyészeti karára. Talán még mindig nem eléggé divatos szakma vegyésznek lenni. Riasztó a babona: vegyszerekkel dolgozni életveszélyes. Ma már a vegyésztechnikus is automata gépeket irányít. Munkájára mind nagyobb szükség van az élelmiszeriparban, a gyógyszergyárban, a vegyi üzemekben, egészségügyi központokban, a gabonafelvásárló központokban, az illatszergyárakban. Rajtuk is múlik, tiszta víz folyik-e a csapból, meg egy-egy új eljárás, műanyag sorsa, hiszen az új találmányokon már nem egy ember dolgozik, munkacsoportok eredménye.

A Bratislavai Vegyipari Szakközépiskola magyar tagozatának elsős diákjai még elfogódottak. — Nagyon nagy volt a különbség az alapiskola és az ipari között. Itt már nem rágnak a szánkba semmit, előadnak. — Vésey Éva Dunaszerdahelyről (Dun. Streda) jött. — Nincs pardon. Azért jó is, mintha felnőttként kezelnének.

— Nehéz volt megszokni, hogy a magyaron, történelmen, matematikán (ez csak elsőben), fizikán és állampolgári nevelésen kívül minden óra szlovákul folyik — mondta Bojár Zita. — A tanárok viszont türelmesek voltak velünk szemben. — A szlovák órákon is sokszor izzadtunk, a naszvadi (Nesvady) alapiskolában másképpen vettük — kapcsolódik be Capárik Dorottya. — De most már belejöttünk.

— Két kitüntetettünk is van — dicsekszik az osztály némi szégyenkezéssel, mert a „csak“ is ott lapul szavaik mögött —, az eperjesi (Jahodník) Bugár Valéria és a nagymácsédi (Verká Mafia) Kiss Laura.

— Elég nehéz a magyar tagozatra bejutni, összesen 131 diákunk van, évfolyamonként egy-egy osztály. Nagyon kellene már a rég óhajtott, de egyelőre csak ígért két osztály. Az egész SZSZK-ból hozzánk jönnek a gyerekek, másutt nincs magyar tanítási nyelvű vegyipari. Az osztályaink kitűnőek. A kollégák mind magyar osztályban szeretnének tanítani, mert ezek a gyerekek fegyelmezettebbek, szorgalmasabbak, szerényebbek. A kezdeti nehézségeket, amelyek az iskolatípus-változás miatt merülnek fel, hamar leküzdik. Nyelvi nehézségeik pedig csak azoknak vannak, akik az alapiskolában nem sajátították el megfelelő szinten a szlovák nyelvet — Balázsné Kuczi Lenke, magyar szakos tanár szereti diákjait, védenceit.

— De azért akad olyan is, aki tiszta egyes bizonyítvánnyal jön hozzánk, fölvételi nélkül bekerül, év közben derül csak ki, hogy az a kitűnő matematikából tévedésből, ill. rosszul értelmezett segítő szándékkal került

oda. — Veleg Piroska matematikát tanít. — Nagyon szigorú vagyok velük szemben. Nam akarom őket agyongyötörni, csak az szeretném, hogy akik főiskolára mennek, ne ezen csússzanak el. A tizenhárom év alatt talán ketten estek ki összesen, pedig kezdetben nem lelkesedtek értük. Megtörtént, hogy a magyar tagozat diákjait el akarták utasítani a fölvételiről, mondván, a nyelvi nehézségekkel úgysem birkóznak meg. Az egyik fiú, nagyon tehetséges gyerek, elunta az agitálást, kijelentette, hogy nekik nem voltak nyelvi nehézségeik, nem is lesznek tehát. A tárgyi tudásuk van olyan, mint a többieké, majd megmutatják, mire képesek. Nagyon jól képviselik az iskolát, sok újító is van közöttük.

— Eredetileg tizenhármán készültünk főiskolára — mondja Barák Ildikó, filtercsere közben, a fizikális kémiai gyakorlaton —, hatan csatlakoztak később. A várost megszoktuk, a tanulást is. Itt nincs lógás. Jó lenne, ha mindnyájan bekerülnénk. Természetessé vált, hogy ha nehezebb a tananyag, összedugjuk a fejünket, mind egy helyen lakunk, egy internátusbán, csak külön szobában, de ilyen szempontból ez nem probléma. S ha a főiskolán is együtt tanulhatnánk

A gyakorlatban mindnyájan egyformák: fehér köpeny, kamaszlelkesedéssel végzett komoly kísérletek. A rozsnyói Koreny András fogalmazta meg helyüket az iskolában: — Nyolcadikban megszerettük a kémiát, természetesen ide jelentkeztünk. Csak sejtettük, mi vár ránk, és nem csalódtunk. Az elméleti oktatás után felüdít a gyakorlati óra és viszont. Nem akarunk mindnyájan tudósok lenni. De jó vegyésztechnikusok igen.

GÉZ

énekelve koldulnak az indiai árvák javára. Mások megállás nélkül darálják a bibliaidézeteket és példabeszédeket. Vannak, akik a közelgő világvégével és a kommunizmus világgyőzelmével fenyegetnek. És jaj annak a fiatalnak, akit fanatizmusukkal sikerül meggyőzniük! A megkaparintott áldozatok személyiségükkel, énükkel együtt elveszítik a kontaktust egész addigi életükkel s a legtöbbjük fizikai és pszichikai épségét. A visszaút — amint a tapasztalatok mutatják — rettenetesen nehéz, sok esetben lehetetlen.

A Nyugat-Európában működő szekták egyik rendkívül erős fellegvára München. Mint néhány más nagyvárosban, itt is megalakult a gyermeküket vesztett szülők valamiféle önkéntes társulása. Miután a fejlett nyugati országok kormányai nem lépnek föl semmilyen szekta ellen, mégcsak a fiatalok védelmére sem tesznek intézkedéseket. A hivatalos álláspont: nálunk demokrácia van, mindenki azt csinálhat, amit akar. Mindaddig természetesen, amíg nem veszélyezteti az állam érdéit nem szóin»!.

SZEKTÁK ÉS ÁLDOZATOK

A „virágok gyermekei" helyett „isten gyermekei". A forradalom és a szabadság illúziója helyett beteg, béna lelkű, kiszolgáltatott bábuk. Kábítószer és pszichedelikus „utazások” helyett szervezetten irányított koldulás, prostitúció és ingyenmunka. Gitár helyett kezdetleges, bárgyú zsolozsmák és „biblikus" történetkék.

Ügy van, a hippik hamvába holt tüzének még a pernyéit is elfújta már a szél, generációnyi idő választ el tőlük. Ezalatt az idő alatt tizen- és huszonévessé cseperedett egy új nemzedék. Csak még céltalanabbá, kilátástalanabbul, manipulálhatóbban. A szekták konjuktúrájukat élik, és az infláció és a munkanélküliség, főleg a fiatalok munkanélkülisége az ő malmukra hajtja a vizet.

A nyugati nagyvárosokban kopaszra borotvált, mezítlábas fiatalok a népes sétálóutcákban Krisna istenről

Lénának szerencséje volt

b^Ie. mert

keit. Értsd: a burzsoá tőkés rendszer érdekeit... A szülők tehát a legcsekélyebb állami támogatást nélkülözve kénytelenek a saját erejükből szervezkedni. „Akit sikerül megmentenünk, szánalmas emberroncsként kerül vissza" — mondják kétségbeesetten.

Lena Z. ma 22 éves, csinos, vidám müncheni lány. Az „Isten Gyermekei" szektának kétszer is sikerült behálóznia.

Z.-éknek kisvendéglőjük van, és az iskola elvégzése után befogták kisegíteni a lányukat. 1975 tavaszán Lena ezt az életet unalmasnak találta, sőt úgy érezte magát, mintha házi áristomban kellene élnie.

Ma így mesél erről: „Ugyanis csináltam egy-két hülyeséget, és apa aztán nagyon rövidre fogta a gyeplőt." Csalódott a barátjában is; hogy valamilyen érdekesebb munkakörben helyezkedjék el, teljesen reménytelennek bizonyult. Maradt tehát a kisegítés a vendéglőben és