Nő, 1979 (28. évfolyam, 1-52. szám)
1979-01-03 / 1. szám
WEÖRES SÁNDOR; Újesztendő Jég csörög a nádason, veri téli szél. Erdőn és bozótoson nincs egy ép levél Nézd fák alatt, földre hullt; mi fönn maradt, kunkorult. Majd a fakéreg alatt bábból lepke kél: lesheted az utamat elröpülök én! KEDVES GYEREKEK! Lankás domboldal — karsztos szirtek. Két különböző tájat rajzol a két kifejezés. Es milyen kifejezően rajzolja mind a kettőt! A hangzás is segít abban, hogy magunk elé vetítsük a képet, a lágy hajlatokat és a zegzugos sziklákat. (Megint két jó hangfestő kifejezés!) Vannak azonban rossz szavaink is, amelyek ellentmondanak a jelöli tárgy tulajdonságainak. Például a keszkenő lágy, szelíd tárgy, nem olyan kemény, éles, erőszakos, mint a k-sz-k hangok. A fürgén pattogó bolha nevének lomha hangzása szintén rossz. A pehely, vagy ahogy az ö-ző nyelvjárásban mondják pöhöly megfelel a puha pihe tulajdonságainak. A kovácsok nagy kalapácsa, a pöröly csak egyetlen hanggal különbözik a pöhölytől. Tehát nem lehet jó. Keressetek olyan magyar szavakat, amelyek szerintetek nagyon jók és nagyon rosszak. Megfejtéseteket küldjétek be címünkre: Nő szerkesztősége, 897 36 Bratislava, Martanovicova 20. Múlt évi, 46-os számunkban azt a feladatot kaptátok, határozzátok meg, mit fejez ki az A, C, Cs, ö és Sz hang. Hodossy Erika dióspatonyi (Orech. Fotón) tanuló szerint az A — tagadást, a C — gúnyolódást, a Cs — csitítást, az ö — gondolkodást, az Sz — sziszegést fejez ki. Hasonló megoldást küldött be Juhász Zsolt Tornaijáról (Safarikovo), annyiban tér el csupán az előbbitől, hogy szerinte az ö — határozatlanságot, csodálkozást fejez ki, gondolatpótló. Fafkas Magda füleki (Fifakovo) tanuló szerint pedig az ö - hirtelen rámutatást, az Sz - elhallgatást fejez ki. PINTER PAINE A csodakút tündére Meseerdő közepén lakott egy erdész feleségével meg egyetlen fiával. Ebből az erdőből sosem költöztek el a madarak, itt mindig zöld volt a levél, és a virágok sem virítottak el, a mókusok mogyoróval dobálták egymást, a sün meg egyenesen a vackorfa alá költözött, álmában is válogatta a vackor édesebbjét. Csak az erdész fia ténfergett szótlanul közöttük. Édesanyja egyre kérdezgette: — Édes fiam, mi bánt téged, mért vagy te mindig szomorú? ímmet-ámmal válaszolt a legény, valami húzta el a meseerdőből az emberek közé. Egy napon, mikor senki nem volt otthon, fogta a szőrtarisznyát, teletöltette mogyoróval, otthagyta az erdőt. Ment, mendegélt, mígnem egy réthez ért. A rét közepében egy öregember kutat ásott, szebbnél szebb színes köveket húzott fel a sajtár. A legény illendően köszöntötte: — Adj’ isten, erőt, egészséget, öregapám! Hát maga mit csinál itt egyedül? — Csodakutat ások, fiam — felelte az öreg. — Itt maradhatnál segíteni, éppen ilyen erős legényre van szükségem. — Maradok szívesen — mondta a legény. — Úgyis beleuntam már a tétlenségbe, éppen abban járok, hogy hasznát vegyem az erőmnek. — Jól van, fiam, itten hasznát veszed. Én lemegyek a kútba ásni, te meg majd felhúzogatod a sajtárt. — Elkapta a kötelet, ereszkedett aláfelé. Egyszer aztán nagyot kiált a kútban: — Itt a forrás! Gyere fiam, ereszkedj le a kötélen! Odalent a legénynek még a szeme is elkáprázott. Gyémánttal volt a kút kikövezve, folyosó nyílt az oldalában, annak a fala is csupa drágakőből kirakott kép. Ahogy ott csudálkozik, rászól az öreg: — Látom, fiam, nemigen érted. Tudd meg, én a csodakút tündére vagyok, és csak az járhat a birodalmamban, aki jóravaló, szorgalmas. Te derekasan megálltad a helyed, nesze ez a kulacs, fogjad, tele van csodatévő vízzel. Akinek a homlokára három cseppet cseppentesz belőle, azon nyomban meggyógyul, de ha még megholt is, felébred. Járj szerencsével! Megköszönte a legény, kimászott a kútból. Ahogy elhagyta a rétet, egy várkapuhoz érkezett. Nem fért a fejébe sehogy sem, nem is állhatta meg, hogy meg ne kérdezze az őrtől: mért van minden ablakban fekete lobogó? Elcsodálkozott a katona. — Ki fia-borja vagy te, öcsém? Honnét szalasztottak? Hogy még azt sem tudod, hogy Ibolya királyleányt megcsípte a mérges kígyó, mikor virágot szedett az erdőben? — Kérlek, vezess engem a királyleányhoz. Én majd fölélesztem — Akkor csak gyorsan, édes egy öcsém! — szelídült meg a katona, s már vitte is a palotába. — Felséges királyom, éle-Киске tem kezedbe ajánlom, itt volna egy derék legény, aki azt állítja, hogy életre kelti a királykisasszonyt. De a király meg a királyné csak a kezét tördelte. A legény sem rájuk, sem a katonára nem ügyelt, úgy szíven ütötte a halott királyleány szépsége; fogta a csodavizet, három cseppet a homlokára cseppentett. Ekkor, akár hiszitek, akár nem, kinyitotta szemét a királyleány, abbamaradt a jajveszékelés, ölelték, csókolták. — Kérj, amit akarsz, te legény, minden kérésed teljesítem — mondta a király. Pedig az én kérésem nem egészen király uramtól függ. Nekem se kincs, se más nem kell, csak a királykisasszony, de ha nem tart méltónak a kezére, úgy azt is mondja meg. A leány pedig odament a legényhez, szelíden kézen fogta. — Bizony, méltó vagy a kezemre, nemes szívű legény, mert akárki is vagy, köszönöm az életemet. így aztán leszedette a király a gyászlobogókat, megfújatta a kürtöket, futárokat küldtek a meseerdőbe, három napig egyfolytában lakodalmaztak. N01»
