Nő, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1978-02-07 / 6. szám

RÄCZ OLIVÉR köszöntése

Személyében a KASSAI DALOK költőjét, a MEGTUDTAM. HOGY ÉLSZ, az ALOM TIVADAR HADPARANCSA és a nagy számú ifjúsági könyv íróját köszöntjük.

Irodalmi és közéleti jelenléte az a fajta alkotói jelenlét, amelynek sajátsága, hogy a csehszlovákiai magyar valóság történelmi, erkölcsi tanulságait irodalmi alkotásaiban, közéleti munkásságában egyforma szándékkal — az emberinek a jobbításával — vizsgálja. Töretlen akarattal, egyre növekvő energiával. Talán ezért is van az, hogy alig hisszük el a figyelmeztetést: felgyorsult az idő.

A feladat, amelyet annak idején kezdő költőként vállalt, nem ér véget: Erről vallott lapunknak adott egyik nyilatkozatában: ... én a társadalmi igazságtalanságot a legdurvább igazságtalanságnak tartom, hogy noha a túlélő nemzedék és vele együtt a világ jobbik fele pontosan ismeri nemcsak a háború kórokozóit, hanem a fertőzés okait és a bacilushordozókat is, szerte a világon folyik a szervezett emberölés. A kisajátított hatalomért. És a hatalom eszközeiért. Ezért jelenik meg a szerelem újra meg újra háborús háttérrel az írásaimban ... A túlélő nemzedéknek nemcsak politikai, hanem bioló-RÁCZ OLIVÉR

Befejezetlen szimfónia

(részlet)

giai kötelessége, hogy szüntelenül kutassa, felkutassa, a kórokozókat."

A FELADATOT, a költői, írói és közéleti feladatot maga Rácz Olivér fogalmazta meg. Kívánjuk, hogy megvalósításához legyen elég ereje, egészsége. Legyen meg ehhez mindannyiunk támogatása.

Sürget az idő; már nem boldogít a szavak játszi varázsa: itt már maga a szó kell, meztelenül: az emberi hang, örömök hangja, gyönyörök puha, lágy neszezése és a fájdalomé. Ősök hangja és a jövő siető dobogása. Mert az emberi hang: hatalom; diadal; csodafegyver.

Mert az emberi hang idomítja, vezeti és megkoronázza az élet, a munka zaját, a munka neszét.

Alkotó ívelés, lüktető szárnyalás, emberi élet az emberi hang.

Meztelenül kell a szó; nem elég ünnepi köntöse szép szavú dalnak, alkonyi versnek; a ringató, illanó, vágyakat altató dísznek, a rímnek. Sürget a perc, ezeregy éjszaka álmát hessegeti a szemről: gyújtsd fel az új csodalámpád, Aladin. Meztelenül kell a szó s az a rím, csak az a rím kell most, ami éltet, kazlak alá festi a hajnali rétet, és ez a rím: csupa szín.

És ez a rím csak a lét ütemét,

igazát zakatolja a vérbe:

ritmus az élet, mint a kerék

vagy a szíj, vagy a sarló halk suhogása,

balta csapása a holt tövű fán,

üllővel perlő, fürge pöröly,

górcsövek gőze, üde, kék színű láng,

fekete éjben éji tüzek,

karcsú hidak és szőke vizek:

szőke folyókon vas színű pánt.

Ritmus az élet: szívdobogás, ritmusa éltet, ritmusa rím, és ez a rím csupa szín.

SZERETŐK

BALÁZS

JÓZSEF

U

XXIII.

SZERELMESEK

Kalenda Mártára nézett. A nő hirtelen felkapta a fejét, olyan tágra nyitotta a szemét, mintha valamitől megrémült volna. Aztán — a szája sarkában — félve elmosolyodott.

— Nohát, ezért jöttem - ismételte idős Kalenda. — Azt hiszem, világos beszéd volt. Világos választ kérek.

— Mielőtt válaszolnék, igyunk még egy korsóval. Édesapám úgyis keveset iszik, azt mondta ... otthon nincs ebből a nedűből! — Kalenda felállt az asztaltól, hogy szóljon a pincérnek.

Alighogy visszaült az asztalhoz, a majdnem néptelen étterembe három lány és két fiú rontott be. Kiabáltak, hangoskodtak. A két fiú fején fekete kalap volt és térdtg érő fehér sál csüngött a nyakából: az ajtót becsapták maguk mögött, azonnal a zenegéphez futottak, hangosan olvasták a zeneszámok címét, majd nagy vitatkozás után bedobták a pénzt.

Azonnal kávét kértek, traubiszódát cseresznyepálinkával és ahogy a zenegépből kiúszott az első taktus, — Kalenda csodálkozva fedezte fel az ismeretlen dallamot, amióta idejár, ezt még nem hallotta — gyorsan egy pár ugrott a zenegép elé. A kis asztalokat odébbtolták és táncolni kezdtek.

Mintha valamilyen táncversenyben lettek volna: a tizennyolc évesnek látszó lány szoknyája földig ért, úgy súrolta vele a parkettát, hogy idős Kalenda szinte felemelkedett a székből és úgy figyelte; nem akart hinni a szemének. A zenével egybeforrva, a dallam, a ritmus minden árnyalatát érzékelve táncoltak. A lány úgy mozgatta a vállait, mintha spanyol tangót imitált volna, a fiú eltávolodott tőle és a kezével hipnotizáló mozdulatokkal csalogatta.

Kalendáék elhallgattak.

Márta hol a fiatalabb, hol az idősebb Kalendát figyelte. Nem volt jókedvű, ujjaival a sörrel teli korsót bökdöste.

Amikor befejezték a táncot, a többiek megtapsolták őket, a lány a másik fiú vállára hajolt, a fiú száját kereste és csókolózni kezdtek. A fiú nem emelte fel a kezét, nem ölelte át a lányt, majdhogynem flegmán csókolózott. A hosszú szoknyás lány egyre támadóbb lett, a fiú háta már szinte begörbült, úgy nehezedett a nyakára a lány, amikor újabb zeneszóm erősödött fel. A csókolózó pár táncolni kezdett, a mellettük állók már nem ügyeltek rájuk. Traubiszódát ittak cseresznyepálinkával.

Kapuvári Márta felállt és az üvegfalhoz ment. Idős Kalenda nem vette észre. A fia azonban — mert nem értette, hogy miért állt fel — utánament.

Mi van? — kérdezte.

— Nincs semmi... — Márta válla megrázkódott.

— Ne ... Mit fog szólni az apám kérlelte Kalenda.

— Jól van. — Márta megtörölte a szemét, mély lélegzetet vett.

Szemben — két lépésre talán - az üvegfalon túl egy idős embert látott. Az arcát rászorította az üvegre és őt nézte. A bámuló arc megnyúlt az üvegtől, szája kissé tótva maradt és a szeme szakadatlanul forgott körbe-körbe.

— Ki ez? — vette észre a férfit Kalenda.

— A bolond . .. Jármy gróf... Ö most a szódós a városban — mondta Márta. S ezen még ő is nevetett.

Aztán visszaültek az asztalhoz.

— Valami baj van, fiam? — kérdezte idős Kalenda, ahogy Kapuvári Mártára nézett.

— Semmi, csak ez az egész ... Én már sajnos, megöregedtem - válaszolt az asszony.

— Háát... Előfordul mindnyájunkkal - mondta magától értetődő természetességgel az idős férfi. - Nézzen a fejemre, ritkul a hajam, őszülök. A kisasszony pedig még . . .

— A kisasszony idősebb, mint a fia! mondta Márta.

— Ha egyetértés van, akkor nem baj, akkor semmi sem baj - legyintett az idős Kalenda. — Az egyetértés mindent kiegyenlít .. .

— Minek kell erről beszélni? - szólt közbe Kalenda József.

Felállt, megkereste a pincért, fizetett, majd szólt Mártának, hogy menjünk, megmutatjuk apámnak H-t, úgysem járt még erre.

Az utcán munkából hazasiető emberekkel találkoztak. Szíjon, madzagon lógó aktatáskájuk verte az oldalukat, többen hatalmas táskarádiót bömböltettek. És jöttek egyre többen, borostás arccal. Éppen előttük állt meg egy földre meredő részeg férfi, nyitott aktatáskájából éles dobozhang szűrődött ki. Motyogott valamit, majd felerősítette a rádióját.

— Micsoda zenebona van itt az utcán jegyezte meg idős Kalenda.

— Ezek az emberek a H. környéki tanyákról, falvakról járnak be, a buszmegállóhoz igyekeznek — magyarázta Márta.

A siető emberek sokasága egyre jobban megtöltötte H. főutcáját.

Amikor idős Kalendát kikísérték az állomásra, és elbúcsúztak tőle, meg kellett ígérniük, hogy hamarosan hazamennek. Előtte írni fognak, de a hazamenetellel nem késlekednek.

Mikor kihúzott a vonat az állomásról, Márta odabújt a férfihoz.

— Hát ő az apám — mondta Kalenda és a kezével bizonytalan mozdulatot tett.

Hazamentek, Mártához. A nőnek hirtelen eszébe jutott, hogy Szalai Magda meghívta őket a tó mellé.

— Tudod van ott neki egy kis hétvégi háza . . . Picike kis házikó, olyan, mint a mesékben . . . Eljön Magdi vendége is . . .

Kocsival megyünk, a Magdi fiúja visz majd bennünket. . .

Kalenda emlékezett rá, hogy erről neki is beszélt a kávéfőzőnő.- Haza kell mennem, otthagytam a biciklit a faházban, visszaviszem az öregnek.

De nagyon siess. Érted megyünk, még sötétedés előtt ott leszünk! — kiáltott utána.

XIII.

A bicikli ott árválkodott, ahová állította.

Bertalan István és a fiú az ágyon feküdt, egyikük a mennyezetet, a másik a falat bámulta.- Mi van veletek? — kérdezte a biciklit megragadva Kalenda.

Bertalan István felült az ágyon, végigdörzsölte az arcát, szakálla sercegett az ujjai alatt. Aztán hátrasimította a haját, de a feje tetején még így is ott éktelenkedett az ég felé ágaskodva egy vékonyka hajcsomó.

— Nincs semmi — válaszolt Bertalan István. - Elálmosodtam Nem érzem a derekam.

— De valami bántja magát, meg őt is mutatott a fiúra.

Bertalan István nem válaszolt, felállt és kiment a szobából, a fiú meg - bár Kalenda látta, hogy nem alszik, az ujjait a tapétán húzogatja — nem fordult el a faltól, s nem szólt semmit.

A biciklit kivitte a szobából. A bejáratnál, a lépcső szélén ott ült Bertalan István.

— Mi van, rosszul vön? - nézett rá Kalenda.

Bertalan István felállt, pár lépést tett előre, Kalendának úgy tűnt, hogy a távolban láthat valamit.

Kalenda mellé állt a biciklivel.

(folytatjuk)