Nő, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1978-12-22 / 51-52. szám
KOCSIS ÉVA A szerelem szívverései Ne sajnálják rá az idejükéi, most a szerelemről fognak olvasni. Nem kitalált történeteket — azok mindig szegényesek —, hanem a valóságban megtörtént eseteket ismerhetnek meg. Ne tiltakozzanak, hogy a mai élet érzelemszegény, és a szerelem csak a könyvekben szerepel. KISKARÁCSONY (Negyvenes, ápolt, úgynevezett szépasszony a mesélő, két felnőtt fiú édesanyja.) — Az ápolatlanság, a rendetlenség teljesen idegen tőlem. Kendőzetlenül, kifestetlenül egyszerűen rosszul érzem magam. Lánykoromban is minden félretett lilléremből szépitöszereket vettem, persze, akkor még jóval kisebb választékból meríthettem. A férjem, az első szerelmem nem volt elnéző ezzel a gyengémmel. Ma boldog, ha rám néz, s mindig akad egy kedves, elismerő szava a csinosságomról, pedig huszonkét éve vagyok a felesége. Amikor a párom előrukkolt a lánykórósscl. volt egy kikötése: ne lessen) többet se a szánt, se az ar com, mert ö nem birja elviselni a festékei, s különben is tette hoz zá szép vagy te anélkül is . . . Könyörgörc lógtam a dolgot: nekem ez a kedves játékom, nélküle szürke leszek és egyhangú. Végül is engedtem, eltettem minden kincsemet egy neszesszerbe, s ráhúztam a cipzárt a múltra. Rövidesen megesküdtünk, s rá lél évre elkövetkezett első közös karácsonyunk. Csak egy parányi lácskára futotta, azt díszitgettem nagy gonddal. Béla mandzsettagombokat kapott tőlem, majd titokzatoskodva arra kért, egy pillanatra menjek ki a szobából, hogy elhelyezhesse az ajándékát. Az én drágám mivel lepett meg engem? Szemhéjlesték, rúzs és parányi üveg kölni volt a meglepetése. JÓZSIKÁM, VÁGJ GYÜJTOST (Elmondja egy 46 éves szövőnő, huszonhét évi házasság után.) Az én lérjem soha nem vallott nekem úgy szerelmet, olyan szép szavakkal, ahogyan azt a mozikban hallani. Fiatal lány voltam, röplabdáztam akkor még a gyári csapatunkban, ő meg a nézelődök közt álldogált. Aztán megvárt egyszerkétszer a műszak után, mozijegyet hozott, szóval egyszerűen ment végbe, hogy összeházasodtunk. A lérjem is, én is három műszakban dolgoztuk le az együtt töltött évtizedeket, sok irkát teleróttunk az egymásnak szóló üzenetekkel. Mert találkozni, tartósan együtt lenni, csak ritkán sikerült. Az üzenölüzet csak nekünk sokatmondó: ,Józsikám, vágj gyújtást, csókol Erzsi!" „Erzsikém, vágtam gyújtást, csókol Józsi": Én a párom felől sosem aggodalmaskodtam, s ő is nyugodt lehetett énlelőlem. A gyerekeinknél sincs hangos szó, szépen élnek a házasságukban, úgy ahogyan azt tőlünk látták. — Nekem a tavalyi évem volt a legnehezebb, s ennek oka, hogy a brigádom, az a kilenc asszony, akivel jóban rosszban most már 15 éve együtt dolgozom, rászedett a tanulásra. Hat elemivel jöttem annak idején a gyárba, nagy rábeszélésükre beiratkoztam a hetedik osztályba, s jártam is sirva-szorongva. Egyszer egy váratlan jutalomból vettünk egy magnetolont, hogy ne kelljen mindig Írni az üzeneteket. A Józsim megtanított, hogy kell belebeszélni, kikapcsolni, bekapcsolni. Na, igy érkeztek el a vizsgáim s vele a nagy idegességem. Már se élő, se holt nem voltam, /jog*/ miként logok ennyi tudnivalóról beszámolni, amikor egyik nap, a műszak után megyek haza, nekiállok a főzésnek, s bekapcsolom szokásom szerint a magnót. Hallom a Józsim hangját, megnyugszom, tőle, egyszer csak azt mondja: „Most jól Ügyelj! Erzsikéin, elmondom neked, amit a történelemből a legjobban tudnod kell! A könyvből veszem ki az egészet, te csak lőzz tovább nyűgöd tan és közben ügyelj rám!“ Hogy ettől mennyire megbékéltem! Egyszerre mindent megértettem, és vizsgáztam is, jelesekre, negyvenhat évesen . . . A KOSARAT VALAKI MINDIG VISZI (Elmondja egy ötvenéves asszony, harmincévi házasság után. — A lérjem már a nyugdíjhoz közeledett, amikor nagybeteg lettem. Vizsgálgatlak heteken át, csak egyre fogytam, végül az orvosok azt mondták, hogy általános kimerültség, kifáradás nagy elesettségem oka. Otthon ténleregtem betegállományban, pihentnek mégsem éreztem magam, a fáradtságom már szinte ólmokat rakott rám, amikor az orvosunk beutalt Sopronba, háromhetes szanatóriumi pihenőre. A lérjem nagyon akarta, hogy menjek, örült, mikor ráálltam. Elmondhatom, hogy egész betegségem alatt végtelenül türelmes és segítő volt hozzám, az édesanyámtól kaptam utoljára annyi jóságot. Együtt pakoltunk, vidáman kísért ki a pályaudvarra, olyan pihentnek, jókedvűnek és megkönnyebbültnek láttam, mint már régen. írogattam is neki kétnaponként, mikor egy hét után táviratot kaptam. „Férje rosszul van, azonnal utazzék haza." Lóhalálban csomagoltam, az első vonattal otthon voltam, s a férjem szívinfarktussal találtam a kórházban. — Anyukám, hogy vagy?! — nézett rám rettentő szürkén, s én ettől a pillanattól kezdve csak őt láttam, csak az ö gyógyulása volt a fontos. Egycsapásra visszatért a régi erőm, éjjel-nappal az emberem ágya mellett ültem, mig végre hazajöhetett. Míg ápoltam sem éreztem, a fáradtságot, csak azt, hogy a kosarat valakinek mindig vinnie kell. Most ő láradt el, s lám én lettem erős. Mire lelgyógyult, én a tiz kilómat visszahíztam. Az on/osunk máig sem érti, hogy velünk mindez hogy történhetett. .. lók szőlő vót itt ezelőtt, na- I gyón sok embernek vót bora. I De akinek szőlője nem is vót, I azért az alkalma annak is megvót. Nagyon nagy garázdaságok nemigen törtíntek azért a ríszegsígbűl, Tabon így nagy verekedís se vót. Csak hát — ittak. Nahát — Báliét is. Mindjár ahogy kikaptuk a pízit a bankául, előgyött egy kocsmáros, Galamb Rózsi kána k fújják. A kocsmatortozásír még legínkoróbul. Hát Bálint be se gyött, látta hogy gyön Rózsika, gondolta hogy ebbül baj lessz! Egy süldőt akartunk venni, annak az ára vót otthon — dehát, odaadtam a süldő árát Galamb Rózsinak! Oo, még Bálintnak állt feljebb! Hogy én hogy pocsíkolok! Mondom neki: — Igen! Te csak igyál! Én meg fizetek! Aratás előtt újra megcsinálta. Eladtam akkor az utolsó sütet lisztet! — Na Bálint, két napig tart a kenyerünk, ha enni akarsz, akkor keress! Hat hun van? Eladtam a lisztet, kifizettem a kocsmaadósságot. Ezt fogom csinálni veled! A jövő héten az ünneplő csizmádat adom el, de az én uramra senki se fog az úton rákiabá'ini! Jaj nagyon meglepődött. Azután ászt ügyelt egy darabig hogy ne csináljon sok adósságot, mert ha elment inni, akkor én másnap összejártam a kocsmákat, fizettem, odaadtam az-utolsó fillért is! Eleinte még zúgolódott, hogy én elpocsíkolom. Hogy ón milyen könnyen adom, hogy én milyen könnyelmű vagyok! El én, elpocsikolom! Mer én nagy hasznát látom ám ennek! Te iszol, én fizetek! Azt úgy tudd meg: akar mennyit iszol, az mind ki lesz fizetve! Igyál Bólint, igyál! De én kifizetem. Ha a fejed alól a párnát adom is oda! De azír csak ivott. Vót úgy három hónapig is, hogy a jószágnak nem tudott enniadni, csak reggel. Már megitatni nem tudott! Dílfelé kijózanodott, akkor esetleg még adott nekik, aztán vagy elment a kocsmába, vagy újra itthol kezdett inni — mikor milyen kedve vót. De este, dílután — akkor mindig enyim vót "az etetís. Má mikor a fiaim is oan kis legínkék vótak, oan tizennígy, tizenkétéves körüliek, sok hasznát vettem má nekik a jószág körül; de bizon addig nekem kellett a sok jószággal bánni. Etetni, fűteni, főzni, sütni, fiasdisznó vót, minden — űtet nem érdekelte, ha ű bennevót az ivásba! Két-három hónapig ez minden őszön így ment. De hogy miket csinált mikor berúgott! Sokszor az égisz falu azon derűit. Még meg ű mesélte, úton-útfelen! Sokszor mondtam neki: Ne meséld el! Hát kinevetnek! — Nem baj, de velem nevetnek! Nem a hátam megett! — az mondta. — Úgyis nevetnének, mer figura a ríszeg ember! — De ű még szinte büszke is ró, hogy — ű valaki! Egyszer egy dílután elment inni. Avval a tudattal, hogy majd ű GYÖN, mer neki reggel menni kell fuharba. Gondoltam, nem lesz abbul semmi atyámfia, hogy te hazagyöjj időre! De tívedtem, hajnalba beszólt Bálint, hogy itthon van óm. Hát, reggel kiabált át a szomszídbul Patócs Sándor bátyám: — Bálint, gyere mán át, — aszondja — nizzed má, valami marha megvágta az ícaka a Szíriánkat! Ászt telehordta az istállót DUGIG szálával! Ez biztasson Sós Gyula vót vagy Frój Pali! — mer ezek udvaroltak vóna a jányánok, dehát nem nagyon kellettek Etelkának. — Biztasson mírgekbe csinálták! Atkértem Esztitől este a létrát meg a színavágót, hát most kigyüvök, látom: megvágta valaki az ícaka. De meg az ól is úgy tele van, hogy mozdúlni se tudok! Az anyjok jóistenit, majd megtanítom én azokat a kölyköket! Megszólta! akkor Bálint, csendesen: — Ne szidja mán űket, én vótam Sándor bátyám. Aszittem hogy otthol vagyok. Ügy ősz elmesélte. Hogy hazagyött ícaka — csak ípp nem haza, ha Patócsík! Bement az istállóba, — Adok a lúrvak, — aszondja — hogy korán be tudjak fogni! — Kimegy, káromkodik, hogy nincsen szína, — Milyen nagy vágás vót még, oszt mind elpocsikolták ezek a gyerekek! — Felmászott a SZAKADÓ essőbe a kazalra, megvágta, telehordta az istállót oszt lefeküdt nyugodtan. Reggel — felíbred. — Né, — aszondja — ezek a gyerekek mán elhajtották a lovat! Mán odavamnok fuharba! — mer Patócsíknak nem vót lövök. — De — aszondja magába — tán valami baj von-^Patócsík? Ez az ű tehenek! Hogy kerül ez mihozzánk?! — Egyszeresek szíjjelníz, észhegyön: — Hát, ez a Patócsík istállójok! — No oszt átugrott a kerítésen, hazagyött. De nem szólt akkor még csak annyit hogy itthon van, etet. Nevette oszt Sándor bátyám. — Hogy nem tört ki a nyakad! Abba a nagy esőbe, setítbe felmásztál, bolond! Egyszer meg, László napja vót, ászt odavót valahun, reggel gyött hazafele. De nem bír ám hazáiig gyónni, a Dékán Bálint bácsiék kapújoklba lefeküdt az úton, kívül a nagykapun. A kapún belől meg Dékán Bálint bátyám feküdt. Az is László napon vót, de előbb hazament, aludt mán — az tán ríszeg se vót, csal: szeretett a levegőn oíunni, kis füves hely vót ott, azér választotta — hát nem vót iszós ember Bólint bátyám. Nohót úgy aludtak testvíriessen, a kapú két ódalán. Reggel gyött a tehéncsorda, a tehenek tanálták meg Bálintot. Körülállták, ászt bőgtík csudára, hogy ott fekszik. Bakos Zsuzsa néném ment oda aztán, hogy meglátta a csődületet. — Jaaj, — aszondja — te rossz Muharos! Hát te fekszel itt? Nem szígyelled magadat, az úton fekünni? Aszondja Bálint: . — Hát osztani Fizetem az útadót! Ott fekszek le rá, ahun akarok! Dékán Bólint bátyám beszílte ászt el ezt. De ebbül még szólás is lett: Fizeti, mint Muharos Bálint az útadót. Egyszer megin László nap vót, Palotai rektorék vótunk köszönteni. Nahát én nem maradtam, nem vótam ott egy negyedórát, férfi társaság vót, gyöttem is el. Mondták, hogy maradjak mán, danoljak nekik, — Hát, — mondom — ha vóna még égy-két asszony, akkor még inkább maradnék, hát így nem maradok. — Aszondta rektor úr: — Bálintira, de maga nem megy haza! Eszter ha elmegy, elmegy — jó; de maga ittmarad! — Nahát, ottmaradt egyedül az uram. Onnat gyött hazafele valamikor, de a templomnál, aszondja, olyan rossz széf fordúlt rá, hogy lecsapta az Alvígre. Ott ászt bement valahova, ászt lefeküdt. Hát, a Fiser doktor rendelőjibe ment be! Ászt ott lefeküdt a váróba a sezlonra, hasrafeküdt, aludt. Estefele — elmondta azután! — arra ébredt, hogy rázza valaki. — Kálmán bácsi! Kálmán bácsi! Keljen fel! Mi a baj? Ü meg gondolkozott. Ki lehet minóllunk Kálmán? Nincs is a közelünkbe, hát hun jár itt Kálmán? Egyszer felníz, hát Fiser doktor hajol rá. — Hát BALINTKÄM, hát maga az?! Mi a baj?! — Nincs semmi se, — aszondja Bálint — csak álmos vótam, azt lefeküdtem. De itt, minállunk? Szítniz Bálint, aszondja: — Hát, úgy látszik, itt! Még dílbe gyöttem, csak most szólnak? De nem fogat húzatni gyöttem! Na isten áldja meg! — Felkelt, gyött el. Másnap mondja Fiser: — Eszterkém, tudja, hogy ott aludt nállunk?
