Nő, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1978-12-22 / 51-52. szám
zsong, csobog, énekel ajkakon világ melódiáját hinti szívekbe. Ez az alaphangja dalaiknak, melyet nemrégen adtak ki fiatal szlovák költőbarátaink Vyhonky címen. Későre nyúlt a látogatás. Már éjszaka volt, amikor továbbrobogtunk. Bennem régi emlékek keserűsége keveredett friss életérzésekkel: Egy húsz-harminc évvel ezelőtti megjegyzés az autóbuszon (Miért szlovákul gágogsz?) . . . Most meg Kádár János államfő szavainak hitelét érzem: „Nemzetiségi kérdéseinket a huszadik században nem oldhatjuk meg tizenkilencedik századi módszerekkel. Európában az egyetlen járható út a népek, nemzetek barátsága. A kisebbségek sorsa a nagy nemzetek sorsa. A szocializmus úgy oldja meg a nemzetiségi kérdést, hogy minden nemzetiség szabadon fejlődhessen”. A főváros, Budapest, csalogat nevezetességeivel. Számomra mégis a Munkásmozgalmi Múzeum volt az, amire legtovább fogok emlékezni. A maga nemében a legszebb, legmodernebb, legteljesebb múzeum, amit láttam. Korpk, eszmék — közös emlékek. Főleg irodalmi vonatkozásúak, melyek évszázadunkban oly szoros egységben voltak a forradalmi eszmékkel. Babits kézirata az 1912. május 23-i véres csütörtökről: Pest utcái között rohanó nép, puskalövések, rendőr, tört üvegek, népszava, lorradalom. Ady, Tóth Árpád kéziratai. És Radnótié, a mártírköltő látnoki szavai a háború előestéjén: Oly korban éltem én e földön mikor az ember úgy elaljasult, hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra. mikor besúgni érdem volt, s a gyilkos az áruló, a rabló volt a hős. A múlt emlékei megint csak friss élményekkel keverednek bennünk: Két nyugdíjassal a múzeum dolgozóival beszélgettünk. Az egyik Érsekújvár (Nővé Zámky) mellől származik, régi „hazai” emlékeket idéz. Ügy szól hozzánk, mint „övéihez”. És ez jó, ez melegít... Ilyen melegség vesz körül bennünket este is, az írók Bajza utcai székházában. Éppen érkezésünk előtt búcsúztattak egy német küldöttséget, még együtt vannak fiatal írótársaink. A vita hevétől forró hangulatban amúgy sem nehéz felmelegedni. Téma, mondanivaló van bőven, csak a tolmácsok bírják hanggal, erővel. A fiatal magyar írónemzedéknek egy csoportja a Mozgó Világ köré csoportosulva — valóban amolyan ,',mozgó mikrovilág". Am nemcsak egy befelé forduló világ, hanem költészetükkel ott vannak a világ nagy ütőereinek pulzusán. Pilinszky János költőbarátom mondta régebben: „Minden új nemzedék tud valami olyant mondani a világról, amit elődeik már nem tudnak megérteni”. Éppen ennek a fiatal írónemzedéknek a kezdeményezésére jött létre két évvel ezelőtt Budapesten a szocialista országok íróinak, költőinek első találkozója. Majd egy év múlva Moszkvában találkoztunk ... A Keleti-Golf áram riportgyűjtemény ugyancsak efféle nemes szándékú irodalmi barangolás a szocialista országokban. Kezdeményezésük követőkre talált: egyre több nemzet ismeri meg saját nyelvén a szomszédos nemzetek mai irodalmát. (Nálunk a Smena kiadó gondozásában jelenik meg a közeljövőben magyar költők antológiája.) Barátság, egyetértés — nincs más járható út nemzetek között. A tájékozatlanság tévedéseket szülhet. És sajnos, még mindig nem ismerjük egymást eléggé, — hangzott a sokunk által összefoglalt szemrehányás-igény az írók klubjában. Hírős város az Alföldön Kecskemét. . . — S ami számunkra a legérdekesebb volt e „hírős" városban: a naiv művészek galériája. A régi, alföldi mezőváros egykori „cifrapalotáival" ma modern, ipari nagyvárosként fogadja az érkezőt. Persze, nem hiányzik a jó vendégváró falat sem, a jó alföldi gondűző borocska sem. Mi mégis a múzeumban időztünk szívesen. Egyszerű falusi-városi parasztporta. Mészfehér falai, kis zugolyai bensőséges, meghitt hangulatot kölcsönöznek a múzeumnak. A látogató egyszeriben úgy érzi, otthon van, falusi nagyanyjánál. Otthon van az előszobában, konyhában, szobában, kamrában, pincében... És mindenütt képek, szobrok. Szinte élnek. A téli képekről hűvös havat hord a szél, a nyári felmelegít. Fa és kő. Melegség — ridegség. Katalógusokat, színes reprodukciókat vásárolunk, de az igazi élményt szívünkben melengetjük. Az élményt, amelyet fáradt kezű alkotók művei kölcsönöztek a múzeumlátogatóknak. Egyszerű, többnyire idős alkotók, akik kemény álmaikat oldották a puha vásznon. özv. Czene Jánosné mondta magáról: „Vasutas családból származom. Tízévesen már szolgálnom kellett. Későn mentem férjhez, gyermekeink nem voltak. Sorsommal sohasem békéltem meg. öt évig titokban festettem. Férjem ellenezte, mások meg dicsérték a képeim . . . Én is tudtam valamit teremteni, ami megragad utánam " Palcsó Mária fiatal korában festett, huszonhat évesen ment férjhez egy festőhöz, utána harmincnyolc évig nem fogott kezébe ecsetet. És tovább már nem tudott ellenállni vágyának: „Most újra festek, a szívemből fakad a virág. A színeket, a világos színeket szeretem. Addig akarok festeni, amíg szívemben hordom a színek melegét, amíg nem tűnik el szemem elől a „meglátás". Ahogy a szobákat járjuk, a képeket nézzük, Móricz Zsigmond szól hozzánk, ahogy ő látta a boldog embereket, a „vasárnapi festőket", Benedek Péterről írta: „Néztem, mig dolgozott. Mint egy szőlőmunkás, aki metszőkéssel megy végig a szálakon s minden ág-bogat megnéz, mindent letisztogat, ami fölösleges." Valami megfoghatatlan szépséggel, tisztaság-érzéssel indultunk tovább a múzeumból. És lehet — e szebb küldetése (naiv vagy nemnaiv) művészetnek . . . Még egy baráti kézfogás a Forrás szerkesztőségében. (Számunkra újdonság és érdekesség a magyar irodaihajol a híd-ív-szivárvány“ (IRODALMI BARANGOLÁSOK) „Szent a küszöb, melyen beléptem én, Ó szent a szalmakunyhók küszöbe!“ (Petőfi szülői házat mi életben olyan jellegzetes és fontos helyet betöltő vidéki lapok létezése — az Alföld, Új Auróra, Napjaink, Tiszatáj . ..) Kollégáink, a Puszták népének utódai; írásaik jellegzetesen szociográfiai irányúak. Mai falukutatók, akik azon igyekeznek, hogy szociológia és költészet egybefonódjon. Ebből a „legmaibb" mából kanyarodunk vissza a legtisztább forráshoz: Kiskőrösre. Petőfi szülőházában nem a százötven éves születési bizonyítványt kutatjuk, hanem a nagy magyar költő emléke előtt tisztelgünk, aki költészetével a későbbi szlovák líra legnagyobbjait is befolyásolta. Két utcával odébb szlovák tájház áll, az iskolában szlovákul folyik az oktatás, fülünket érthető szavak ütik meg . . . S amire külön büszkék a kiskőrösiek: kisiparosaik, „ezermestereik” közösen, ingyen végeznek minden munkát a Petőfi-múzeumban. Vitáikat rég elmosták már a korok, eszmék. Szeged. Börtön. Falai között raboskodott egy évig Svetozár Húrban Vajansky. A múlt — a régmúlt emléke. A Tísza-parti város számunkra inkább Juhász Gyula városa, a „munkásotthon homlokára" írt, általunk is annyiszor idézett soraival: Dolgozni, föl mind, lankadatlan, Amig az élet fénye ég! Hirdessük: itt nem boldogul más, Csak aki alkot, aki munkás! És megint egy baráti kézfogás: ezúttal a Tiszatáj szerkesztőségében. Udvariasság nélkül is — meleg kézszorítás. És egy utolsó találkozás a Tanárképző Főiskola szlovák szakos tanárjelöltjeivel. Hazafelé. Keresztül Magyarországon. Hosszú az út, van idő „feldolgozni” emlékeinket. Nekem Filadelfi Mihály szlovák származású, magyar költő sorai járnak eszemben: Sorsunk szétszabdalt ipszilonja itt egy szárba szökik a folyam medrén, vagy tovább hordjuk álmos szárnyait?! S a sorok alá, amelyeket a költő később Martinban járva írt, talán e rövid irodalmi barangolás, országjárás résztvevői is szívesen aláírnák nevüket: Megnéznek néhányon mint futóbolondot, nem tudhatják: nem turista vagyok, és hogy egy égbolt teszül lölöttünk, s mig a könyvtárakban bűnbakot keresünk, fölénk hajol a hid-ív-szivárvány, hogy túlléphessünk önmagunkon Hid — tv — Szivárvány Vajon hol van értelme hidakat építeni, ha nem Itt és Most! ........ egy égbolt feszült fölöttünk“ (Szlovák tájház Kiskőrösön) 23
