Nő, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1978-12-08 / 49. szám
„Te meg én” jeligére „Két év óta van intim kapcsolatom egy férfival, aki ugyan még nős, de már válófélben van. Most az orvos megállapította, hogy terhes vagyok, a második hónapban. A barátom ragaszkodik hozzá, hogy elvetessem a gyereket, azzal fenyeget, ha nem teszem meg, a válás után így nem vesz feleségül. Én azonban erre semmi körülmények között sem vagyok hajlandó, anya akarok lenni I ő azt állítja, hogyha más nővel lenne gyermeke, ez rossz fényt vetne rá о bíróság előtt, és kizárólag az ő hibájából mondanák ki a válást. Ez azonban nem ingatja meg az elhatározásomat, és megszülöm a gyermekemet akkor is, ha végső esetben mégsem venne feleségül. Természetesen szeretném a barátomat, gyermekem apját, jobb belátásra bírni, de nem tudom, hogyan, és egyáltalán — hogy viselkedjem a továbbiakban?" — írja levelében. A barátja állásfoglalása, magatartása enyhén szólva következetlen, kétségeket támasztó. Kétévi kapcsolatuk nyitván zavartalan volt (hiszen írja, hogy minden szabad percét magával töltötte), és a maga kötetlenségében számára ideálisan kényelmes, mert az együttlét óráit nem zavárták kényelmetlen kötelességek, terhes felelősségvállalások. És most tessék, itt van a maga állapota, ami egyszeriben bonyolulttá teszi az ügyet. Egy egész sor kérdés merül fel: Ismeri tulajdonképpen az igazi válóokotí Biztos-e benne, hogy a férj és nem a feleség kezdeményezte a válástT Egyáltalán: látta az iratokat? Biztos lehet benne, hogy barátjának valóban olyan nagyon fontos házasságának felbontása? És talán a legfontosabb kérdés: miért viszolyog a barátja annyira attól, hogy esetleg az ö kizárólagos hibájából mondják ki a válásti Ugyanis, ha a válás kimondása után szándékához (vagy Ígéretéhez ...) híven feleségül veszi magát, igazán édesmindegy, hogy makulátlan liliomszálként, vagy mint „válóok" hagyja el a tárgyalótermet. És végül: indokolt a gyanú, hogy azért ragaszkodik az interrupcióhoz, mert a válás kimondása után valójában nem akarja újra lekötni magát, viszont ha megszületik a gyermek, akkor köteles lenne tartásdijat fizetni. Nem ez alól a nem kívánatos anyagi megterhelés alól akar kibújniti Megértjük, hogy magának most nem könnyű, s hogy elbizonytalankodva, nyugtalanul tekint a jövő leié, de javarészt saját hibája, hogy ilyen helyzetbe került. A kezdet kezdetétől tudta, hogy nős emberrel van dolga. S ha már belebocsátkozott ebbe a viszonyba, legalább akkor kellett volna a sarkára állnia, amikor látta, hogy kapcsolatuk az átmeneti, könnyű kalandnál többnek, tartósabbnak Ígérkezik, s barátját rábírni a döntésre: vagy az azonnali válás, ha igaz, amit rég válságba került házasságáról mondott, vagy a haladéktalan szakítás magával. Ehelyett szintén a kényelmesebbik, a látszólag gondtalanabbik utat választotta, csak az örömét élte, a gondjáról, következményeiről, távlatairól, s végső soron erkölcsi rendezéséről nem akart tudomást venni. Most azonban annál inkább a jövőre kell gondolnia, eljövendő anyaságára, a kicsire, aki majd sok mindenért kárpótolni fogja. Határozatlan és gyenge jellemű (esetleg túlságosan önző és számító) barátja érveit, szólamait az interrupcióról és az ő saját érdekeiről ne vegye figyelembe. Üdvözlettel ír o N os < U X о < г s e fa HORGAS BÉLA Annyi erőszak van a világban után egy olyan pisztolyt engedtem csak ajándékozni, amellyel pingponglabdát lehet lőni; nos az én fiam üdvözült mosollyal, kipirult arccal vetette magát e fegyverparadicsomra. Akkor ijedtem meg először, mikor új barátjával állig fölfegyverkezve állított be egyik nap, hátán puskával, övében tőrökkel, pisztolyokkal, kezében villogó és kattogó géppisztollyal. Kora este volt, a családban éppen feje tetején állt minden, anyja telefonált, én négyéves húgát csalogattam le az ablakrácsról, háromhónapos öccse ordított az ágyban, ott volt a fürdetés és a vacsoráztatás ideje. A két fegyveres lövöldözve vonult a belső szobába, és az újdonsült barát ezt kérdezte fiamtól: „Ez a hülye mindig így or-IXissé meghökkenve vettem észre, hogy felnőtt a fiam. Persze nem véglegesen, de minőségi változáson ment keresztül: gazdálkodik ismereteivel, következtet, hasonlít, faggatja a fogalmakat — engem. Hatéves. Most kezdte az iskolát. Megismerkedett a szomszéd házban egy nyolcéves kisfiúval, akinek a játékai között a pisztolyon, géppisztolyon, kardon, tankon, ágyún kívül alig találni egyebet, ezeket azonban hihetetlen mennyiségben. Az én fiam, akinek hosszas vajúdás dít?” Fiam habozott egy pillanatig, aztán némi mentegető-szégyenkezó hangsúllyal ezt mondta: „Aáá! Nem mindig! Csak most!” Ez egyébként igaz volt, mert testvére feltűnően jó, nyugodt és derűs gyerek, akit ő is nagy gyengédséggel vesz körül, csakhogy én azt vártam, hogy erre a durva megjegyzésre lesz egy ellenkező-védelmező gesztusa — de nem. A fegyverek és az idősebb barát bűvköréhez igyekezett alkalmazkodni, és tüntetőén lövöldözött ordító testvére fölött. Ez a kis kaland sokáig szomorított, és a kirobbanó fegyverimádatról eszembe jutott az is, hogy helyesen tettem-e, amikor nem vettem a fiamnak hadi játékokat. Az ember sokszor legbuzgóbb igyekezetében, a legnagyobb jó szándékkal követi el a súlyos tévedéseket. A fegyverforgatás, az erőszak kérdése aztán többször is szóba került. Magamnak is végig kellett gondolni mindazt, ami a gyerek ártatlan kérdései nyomán elém került-Petőfiről beszélgettünk, a János vitéz költőjéről, aki háborúban halt meg — megölték a rossz emberek. Ezt mondtam neki, és nem volt nehéz egy fordulattal áttérni a fegyverek becsmérlésére: „Látod, ezért nem szeretem, ha puskával játszol, és emberekre, állatokra lövöldözöl. Ezt még játékból sem szabad.” Fiam készségesen beleegyezett, aztán kijelentette, hogy ő majd lelövi az öszszes rossz embert, rablót és cigányt. „Ezt meg kitől hallottad — kérdeztem elhűlve —, ki mondta neked, hogy a cigány rossz ember? Miért lenne rossz? Mert cigány?” Benne voltunk tetőtől talpig a bajban — szerencsére ezt csak én tudtam. A gyerek hallott valahol valamit — tudtam, hogy a cigányra vonatkozó megjegyzését csak véletlenül tehette, de tudtam azt is, hogy nem hagyhatom szó nélkül. Csakhogy: mit mondjak, hogyan mondjam? Hatéves. Végül a legolcsóbb, de legbiztosabb érvet választottam. „A cigány is ember, mint te meg én, nem?” — kérdeztem. „De” — mondta készségesen, és ezzel befejeztük az ügyet. Ezt az ügyet. Mert a másik, hogy ő majd lelövi a rablókat — az összes rossz embert — megoldatlan maradt, örültem, hogy hallgathatok róla. Mit is mondhattam volna neki? Mit is gondolhatok róla? Annyi erőszak van a világban, a rejtett és a nyilvánvaló sértések olyan tömege hömpölyög körülöttünk, hogy ítéletet mondani, általános elveket megfogalmazni, tisztán látni nagyon nehéz. Legfeljebb az emberiesség legalapvetőbb összefüggéseit idézheti föl az ember — önmaga és a gyereke számára is. Mondjuk azt, hogy az erőszakos cselekedet lehet szükséges, de jó nem lehet soha. Ez persze a gyerek számára csak égy mondat, amolyan mondásféleség. Pedig ebből kell kiindulnom, töprengek magamban, ezzel kell kezdenem, ha újra megütközöm Péterrel. Nem lesz könnyű dolgom.
