Nő, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1978-11-03 / 44. szám
©©Mlk/Ä\[D)0 6Й ZALABAI ZSIGMOND H a újra gyerek lehetnék Ki nem élte még át az élményt: sötétlő erdőn, éjféli temető mellett elhaladva flityörészni, dudorászni, magában beszélni hajlamos az ember, nehéz és fojtó burkán a magánynak énekhanggal és szavakkal ütve réseket, hogy leikébe szivárogjon a „mintha ketten volnánk“ kegyes öncsalásnak minősíthető, de mégis megnyugtató, mert egyedüllétből szabadító, árvaságból oldó érzése? Akad-e köztünk, aki nem élte meg maga is azokat a Gyermekkori víziókat, melyeket Ozsvald Árpád, a csehszlovákiai magyar költő, annyi más lírikus társához hasonlatosan, a szó, a dal erejébe vetett hittel vél szétoszlatni, mondván: „... torkom szorítja ott belül,/ de mégis kibuggyan a dal,/ mert aki fél, az énekel,/ hogy ne maradjon egyedül/ a világ fájdalmaival“ ? A költészetet kiváltó okokról, a lírai megnyilatkozás céljáról elmélkedve szinte lehetetlen nem meglátni azt a rokon vonást, amely a homályos rengeteget járó gyermek és az élet dantei, sűrű és setét erdejét járó felnőtt költő lelkét közelíti, fűzi, kapcsolja egymáshoz. Az erdő csöndjét foszlató dúdolás: menekülés próba az egyedüllétből; s egy Csoóri Sándorverscím szerint a költészet sem más, mint Menekülés a magányból. Babits „nagy magányos“-nak nevezte az alkotót, akit szóláskényszerre az egyedüliség tudata bír, az a fajta társtalanság-érzés, melynek okát Karinthy paradoxona fogalmazta meg a legteljesebben: „Nem mondhatom el senkinek,/ elmondom hát mindenkinek.“ így lesz a költészet társas magánnyá, segítvén oldani a kínt, melynek természetét a szenvedéseket megszenvedő József Attila fedte föl a maga mélységében, tudván tudva: „amikor verset ír az ember,/ nem írni volna jó.“ Nem írni, hiszen ez a lélek harmóniáját jelentené, szemben a diszharmóniával, azzal az esettségérzéssel, amely viszont törvényszerűen várja a „kidalolást“. A költőből „kiírt“ monológ szándéka szerint, így hát tulajdonképpen dialógus: párbeszéd a papírral, melynek fehérségén olvasók — embertársak — arcvonása üt át. Embertársaké, akik a „mintha ketten volnánk“ állapotába emelik a fájdalmaival viaskodó egy-szál embert, a költőt, megteremtve benne a „mintha párbeszéd“ élményét, amely azután magányt old, katarzist szül, fölszabadít. így lesz a költészet — az ordas-magányt megélt József Attila szavaival szólva — ....... megoldási kísérlet az ember számára. Azt, ami nem sikerült a valóságban, a kultúrában vagy a természetben, azt a költészetben oldja meg, avatja valósággá.“ Mi késztetett e meglehetősen elvont gondolatsor rögzítésére? A valóság. S annák is az érdekesebbik oldala, amely a jugoszláviai Híd 1978 júliusiaugusztusi számában közölt tizenkét versből meredt reám. Az irodalomelmélet elvontságait sosem éreztem még ennyire szívszorítóan életesnek, mint e szövegek olvastán. A szenvedés megrázza az embert; de — emlékezzünk csak Móricz Zsigmond Árvácskájára, meg a belőle készített filmre — a gyermek szenvedése: az ártatlanság, az eredendő tisztaság, a liliomtörékenység szenvedése kétszeresen, tízszeresen, százszorosán ráz és döbbent . meg. S az említett Hídszám verseit gyermekek írták: családi fészekből kihullott, magányba bukott, sebzett szárnyú és lelkű gyermekek, koravén-keserű lesz-emberek: a tárrafinériának, a tévhit által „költői“nek tartott finomlelkűsködésnek nyoma sincs bennük — érdesek, szúrók, mint a törött vasfelület. S éppoly nehezek és tompán koppanók is. József Attila-i kétségbeesés, Szabó Lőrinc-i „ön-élveboncolás“ és hideg tárgyalogosság jellemzi valamennyit. Szerzőik tudják, érzik — nem az esztétikából, alkotáslélektanból, hanem a nyers valóságból! —, hogy esettségükben csak a papírhoz menekülhetnek, embertól-társadalomtól való elidegenedettségükben csak a papírnak vallhatnak, gyónhatnak, hihetnek, csak a papírt fogadhatják társsá, baráttá. Hogyan is írja egy tizenhat éves fiú a Szökésekben? Nekem mindig szöknöm kellett valami elöl. Amikor loptam, a rendőrségtől menekültem, amikor jó voltam — a barátaimtól. Az abszolút magány jeges űrjében lebegve kinek is panaszkodhatnak e szökésre és bujdosásra ítélt koravén lelkek? Csak a papírnak. Mert ha máshogy nem lehet, hát így — legalább így! — muszáj kisírnia magából a kilencéves fiúcskának: Fotó: HUSZAR sadalom perifériájára szorult kiskorú bűnözők, állami gondozottak, nevelőintézetek és menhelyek lakói, áldozatok, foglyok. Gyermekek menekülnek e szövegekben — apa, anya, család és társ híján — a szóhoz, a papírhoz, hogy meszesgödrébe temessék sötét fájdalmaikat, sebeik pirosát, könnyeik sóját. A tizenkét vers nem a költői mesterség megtanultságával kápráztat el, 10 Anya itt volt nálam látogatóban, és azt mondta: Ha rossz leszel, hazaviszlek. S csak a papírnak súghatta meg vágyait és álmait az a másik — bizonnyal véznácska, szeplós-sápadt arcú, mélyszomorú-szemű kilencéves, meg az a dacosra ferdített lelkű tizenhét éves is, aki csupán ennyit kér — de azt nagyon! — az élettől: Ha újra gyerek lehetnék, szeretném, ha más szüleim lennének. Szeretném, ha az apám nem rajtam tanulna Apa lenni. „Tiszták és sósak” ézek a rövid és csattanós kétsorosok. Igaza van Fülöp Gábornak, e szerbhorvát nyelvű gyermekvallomások fordítójának, tiszták és sósak, mint a könnycsepp. A tárgyilagos, tényközlő szövegekből szomorúság felhőzte gyermekszemek néznek a világba, a világra; birtokában egy korán, idő előtt szerzett élettapasztalatnak, melynek lényege az illúziómentesség, a zordra csupaszított igazság kegyetlenül pontos átélése és átérzése. Mit tudnak ezek a gyermekek önmagukról és a világról? Tudják, hogy becsapottak, rászedettek, kiszolgáltatottak; hogy tehetetlenek a felnőttek álerkölcseivel, logikátlanságaival, morális következetlenségeivel szemben. Ahány epikus jellegű vers, annyi szomorú példázat, miképpen győz a felnőtt erőszak a gyermeki ártatlanságon, jószándékon és bizalmon. íme a Kanárimadár kis sztorija: egy tizenöt éves fiú megfog egy szobájukba tévedt kanárit, „öcsi egész délután játszott vele.“ Miután a felnőttek rájuk förmednek — „hogy nem esik meg a szíved a vergődésén!” —, elengedik, mire a „nagyok” fogják el a madár-játszótársat, hogy — pénzzé tegyék a piacon. A következtetés: „Becsaptak bennünket, öcsi, mit tehetünk.” Mit tehetünk? Ezt kérdezheti a Büdöslábú című szöveg kilencéves szerzője is, aki ugyancsak méltánytalanságot, sérelmet panaszol: éppen azoknak a talpát vesszőzték meg, akik „jó fiúk voltak”, „akik ügyeltek a tisztálkodásra“, ezzel szemben Gyókó, akinek szaglott a lába, verés nélkül úszta meg, mert egyszerűen csak a teremből „mars”-olták ki. Ahány vers, annyi állapotrajz, anynyi lélektani adalék megaláztatásról és elveszettségról, kallódásról és sehová-sem-tartozásról. Annyi menekülés a magányból. Annyi „megoldási kísérlet” — a József Attila-idézet értelmében — e gyermek-emberkék számára, akiket az élet ütései megtanítottak arra, amit a poéta doctus Pierre Reverdy szövegezése óta tudunk, hogy a költészet tulajdonképpen „abban van, ami nincs. Ami hiányzik. Amiről szeretnénk, ha lenne.” Ezek a gyerekköltők, akiknek egyikébe-másikába a primitív művészet elemi ereje, ős-ártatlansága szorult, azt keresik a költészetben, amit a valóságban, sajnos, nem kaptak meg. Mert miről álmodozik a Ha meg lehetne csinálni című vers tizennégy éves szerzője? Szülői megbánásról és sajnálatról és otthonmelegről; mosolytalanul sóvárogva a mosolyos szeretetet. Tudják, én olyan komoly szeretnék lenni, hogy többé soha de soha ne nevessek. A nép aztán mesélne rólam, apa pedig biztosan megbánna mindent.
