Nő, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1978-09-07 / 36. szám
TÓTH ELEMÉR Tudom én Tudom én, mondom én, mi a baj. a nádas, a határ, csupa jaj. A tücsök-hegedű eltörött, a tájon fátyolként leng a köd. Ágakon pöttyök a verebek, csepereg az eresz, csepereg Tudom én, mondom én, jaj, mi fáj, eltűnt az aranyhal: a dús nyár. KEDVES GYEREKEK! Ifocfcö VARGA IMRE Verekszenország Hírlik, hogy a verekszenek éjjel-nappal verekszenek. S mit tesz egy szál verekszen? önmagával verekszen. Tegnap is majd Tegnap is majd elmegyek, úgy mint holnap jártam ott, és fölverem álmából foltozott zöld sátramat. Legrégibb ismerőseink a színek. Nevüket anyanyelvűnk első szavai közt tanultuk meg. Ha kimondjuk őket, tisztán, frissen tűnnek fel képzeletünkben. Jelentkeznek. Pedig mindegyiknek sokféle hangulatú árnyalata, változata van. De bennünk él a legpirosabb piros, a legkékebb kék, a legfeketébb fekete. Festeni se lehetne őket így, a maguk tökéletességében. A színek megfestik környezetünket, hangulatukat hangzásuk is erősíti. Sok összetett szóban szerepelnek a színek: alabástromfehér, hupikék, tulipiros, tengerzöld, szurokfekete. Aki ilyen összetételeket ismer, vagy hasonlókat kitalál, írja meg címünkre: Nö szerkesztősége, Martanovicova 20., 897 36 Bratislava. С M most milyen hónap kö-p\ vetkezik? — kérdezte TM ** Picinyke az öreg Verébtől. — Szeptember — felelte az öreg Veréb. — Az ősz első hónapja. Csakugyan: a nap már nem tűzött olyan erősen, észrevehetően rövidültek a napok, hosszabbodtak az éjszakák, egyre sűrűbben öntözték esők a földet. Először a mezőre érkezett meg az ősz. Picinyke látta, ahogy az emberek behordják a szekereiken a gabonát a faluba, onnan pedig a városba. Hamarosan egészen néptelen lett a mező. Csak a szél csatangolt rajta kedvére széltében-hosszában. Egy este aztán elült a szél, a felhők is szétoszlottak az égen. Reggel Picinyke nem ismert rá a mezőre: csupa ezüst volt, finom, vékony ezüstfonálkák úsztak fölötte a levegőben. Egy ezüstszál éppen Picinyke mellett ereszkedett le egy bokorra. Parányi gömb volt a végén. Amikor jobban megnézte Picinyke, látta, hogy a kis gömb nem más, mint egy kicsiny pók. Nem sokat gondolkozott, odavágott a csőrével és bekapta. De jóízű volt! Csak a csőre lett csupa ragadós pókháló tőle. Az ezüstös pókfonalak lassan lebegtek a mező fölött, leszálltak a tarlóra, a bokrokra, az erdő fáira: így szóródtak szét a fiatal pókok a világban. Otthagyták léghajójukat, kerestek egy kis rést a fakérgen vagy a földben, belebújtak, ott húzták meg magukat tavaszig. Az erdőn már sárgult, pirosodott, barnult a sok levél. A madárfészekaljak kis csapatokba gyűltek, a csapatok pedig nagy seregekbe. Vándorútra készülődtek. Egyre-másra megjelentek olyan madarak is, amilyeneket soha azelőtt nem látott Picinyke. Hosszú lábú, tarka sárszalonkák, különös fajtájú kacsák. Leszálltak a patakpartra vagy a mocsárba, egy napig ettek, pihentek, éjjel CINEGENAPTÁR aztán föl kerekedtek, továbbszálltak arrafelé, ahol delel a nap. Mocsári és vízimadarak költöztek délre messzi északról. Egyszer a mezőn, egy bokorban, magához hasonló, jókedvű cinegecsapattal találkozott: a nyakuk fehér volt, begyük sárga, hosszú fekete nyakkendőt viseltek. A mezőn röpködtek, bokrosból bokrosba szálltak. Picinyke még be sem mutatkozhatott nekik, amikor a bokrok alól nagy zajjal, rikoltozással fogolycsapat rebbent föl. Félelmetes, rövid mennydörgés csattant — s az egyik kis cinege, éppen aki Picinyke mellett ült az ágon, szótlanul lefordult a földre. Távolabb meg két fogoly bukfencet vetett a levegőben, aztán élettelenül zuhant lefelé. Picinyke ijedtében föl se röppent, ott gubbasztott az ágon, halálra váltan. Amikor magához tért, nem volt körülötte senki: se cinege, se fogoly. Egy szakállas ember közeledett, puska volt a kezében. Odament a két fogolyhoz, fölvette, és elkiáltotta magát: — Masenyka! Vékony hangocska válaszolt neki az erdőszélről. Pöttöm kislány szaladt a vadász felé. Megismerte Picinyke mindjárt: az a kislány, aki megfutamította a medvét, a málnásban. Most gombával volt tele a kosara. Elfutott a bokor mellett, meglátta a földön az ágról lefordult kis cinkét, megállt és fölvette. Picinyke meg se moccant az ágon. A kislány mondott valamit az apjánák, az odaadta neki a kulacsát, és Masenyka vizet fröccsentett a dermedt cinegére. A kis madár felnyitotta a szemét, kitárta a szárnyát, és felröppent — odahúzódott Picinyke mellé a bokorba. Masenyka meg boldogan nevetett, és szökdécselve iramodott apja után. Bianki meséjét átdolgozta Rab Zsuzsa 13
