Nő, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1978-09-07 / 36. szám
Nővéreim, verselő asszonyok fc U3 II. Apafi Mihály: Erdélynek utolsó, már csak névleges fejedelme, élt 1676-tól 1713-ig, uralkodott 1681-től 1693-ig; pontosabban szólva, kiskorúsága idején kormányzó-tanács intézkedett helyette, már amennyi intézkedési módja volt az osztrák főhatóság által kinevezett tanácsnak, élén Teleki Mihálylyal, Erdély Habsburg-kézre játszójával. Apafit 1695-ben névleges fejedelemségétől is megfosztották, Bécsbe internálták, kárpótlásul és hű szolgálatai jutalmául hercegi címet kapott; 19 éves volt ekkor; bécsi fogságában 37 esztendősen meghalt. , Mellette felesége, a majdnem gyermek Katalin felséges asszony, szenvedélyes és faragatlan verseket írt, vér-könnyes elégiákba fojtotta tehetetlen keserűségét. Mondatai olykor tántorognak, a mondatrészek nem mindig illeszkednek egymáshoz, a tartalom gyakran egy helyben kavarog, de tüzes, füstös"'dühöngésének megvan az ereje. Egyik költeménye, ,;Mint gyors szarvast ha vadász sértő“, nyomtatásban megjelent a „Bujdosásnak emlékezetköve“ című protestáns imakönyv bevezetőjeként, Lőcsén, 1726-ban; később még több mint tíz kiadásban. Egy strófával rövidebb és helyenként eltérő változata megtalálható az 1770-ben írott „Sopronyba ültetett piros tyúkmony“ kézirat kötetben is, mely most a Debreceni Református Kollégium könyvtárának tulajdona. A levéltáros valószínűleg a sokkal híresebb írónőt, Árva Bethlen Katát, Apafiné fiatalabb rokonát gondolhatta szerzőnek; de itt Apafiné rimánkodik Istenhez „gyászló fogságátul" szabadulásért, „hozd haza Üristen fejem koronáját“. Imája 1695- ben keletkezhetett, vagy valamivel később. Az alázatos vallásosságú Árva Bethlen Kata nem kiáltott és sikoltott ilyen követelő imádságot: „Esküvéssel kötött szent szövetségedért“... „Kelj ki már valaha lakó hajlékodért“ — ez nem a mennyei szándékban megnyugvás és feltétlen ön-átadás hangja, hanem szinte ráripakodik a mindenség Urára, hogy aki ígért, tegyen is. Ez a dölyfös felséges asszony, megszokta, hogy mindig neki legyen igaza. A két költemény szerzőségét nem tekintik bizonyítottnak. De mindkettőben az észjárás és hanghordozás annyira női — hasonlítsuk össze a XVI. századi Ladoni Sára énekével, vagy a XVIII. század poetriáival. Tehát nő írta, s hazatérést és koronát sürgető detronizált uralkodónő — nem lehet más, mint Apafiné Bethlen Kata. A költőnő mindkét elégiájában megnevezte magát. A „Gyors szarvas“ 17. strófájában nevét széttagolta és nagybetűkkel kiemelte: KA BETLEEN ТА. A „Siralmas ének“ 4. versszakában rejtetlenül ott a neve, s a versfejekben még egy mondat: BETLEN KATA SÍRÁSA. (Weöres Sándor: Három veréb hat szemmel) SIRALMAS ÉNEK Bokros bánatokkal tellyesek napjaim, Sűrű zokogással fekvéseim, kelésim, Jajjal siralommal rakva esztendeim, Könnyhullajtásokkal nedvesek orcáim, Értem az világnak keserű ízire, Kit ingyen sem töltött ugyan a fejemre, De gonosz szerencse elbágyadt telkemre öntené forróját mint ellenségire. Te tudod Ür Isten bánattyát szivemnek, Jól látod kínait szomorú lelkemnek, Szemed előtt vannak könnyei szememnek, Légyen vége Uram az én gyötrelmimnek. Lásd meg azért ügyit az te szolgálódnak, Te magad forgassad baját az árvának, Halld meg kiáltását már Betlen Katának, Tekintsd meg valaha okát fájdalmának. Én árva fejemnek csak te vagy gyámola, Ö Zebaoth Isten, seregeknek ura, Minden szegényeknek kegyes hív dajkája, Légy árva fejemnek megvidámítója. Ne hadd azért kérlek hogy az istentelen Rajtam erőt vegyen, azon örvendezzen, Hogy sujtoló vessződ vagyon életemen, De sőt azon kérlek hogy megszégyenüllyen Kiáltássát Uram az te szolgálódnak, Keserves panaszát az igaz árvának, Keserves nyögéssit gyenge báránkádnak Add végit Ür Isten nyomorúságimnak. Az Dávidot kétszer megmentéd Saultól, József Patriarchát az nagy Fáraóiul, Az te szolgádat is az hatalmosoktul Megszabadíthatod gyászló fogságátul. Tsak te bírod Uram az széles világot, Jobb kezedben tartod irgalmasságodat, Bal kezedben kemény irtózó pálcádat, Mellyel öszevirthatsz nagy birodalmakat MOLDOVÁN DOMOKOS A mieiiiift — Valaki hibáztatta az orvost, hogy nem vótak tisztában a betegségével. (A férfi): — Azzal nem voltunk tisztába. — Nem maguk. (Egy férfi): — Én nem vádoltam. — Nem maguk. Nem maguk. Mer valaki azt mondta, hogy mer az orvos, ha lett volna, tán tudtak volna rajta segíteni. Azt mondja, hogy: Ne vádoljatok senkit, mer ha tíz orvos át véna mellettem, se mentettek vóna meg, mer érszűkületeim vótak és megfúltam. Kettőt hörögtem, és többet semmit se tudok. (A férfi): — Erről nem tudok, én nem vádoltam, ilyet nem is tudok, hogy a családban volt. Lehet. — Valami férfi. Valami férfi, mer azt mondja, hogy akkor, amikor rosszul lett, valaki kiabált orvosért. De azt mondja, ha tíz orvos lett vóna, akkor se tudták vóna megmenteni. Különben, mondom: megfúlt, a szívire vérrög ment, ezt mutatja. Mer így félódalt van, mondom, hajtva a feje, mer én azt a percét látom, ahogy meghal. — Most kérdezzenek valamit, amire kiváncsiak, vagy amit tudni akarnak. (Az asszony): — A kívánságát szeretnénk hallani. Nincs kérése, drága, mer így megkapott mindent, amire szüksége van. (Az asszony): — Köszönjük. A jóslás után, már az ajtóban megcáfolja a halottlátó szavait az imént „beszéltető" fiatal cigány házaspár. (Az asszony): — Apukámat nem szúrták meg, úgyhogy ő ászt mondta, szúrással és elesett, a feje elejtve van. Hát egyáltalán nem, mer ágybafekvő beteg vő egy hónapig, és fekütt egyfolytába. (A férfi): — Hát én két dologér jöttem ide, az szeretném csak megemlíteni: Az egyik az, hogy míg az apósom beteg vót, én nagyon sokat törődtem vele, éjszakánként fönn vótam vele. És mindig azt monta nekem, mer én megkérdeztem, monta az anyósom, hogy: Kérdezd má meg, hogy mi az utolsó kívánsága; azon a héten persze, mikor meghalt. Asztán mindig kérdeztem, hogy: Apuka mongya má meg, mi az utolsó kívánsága, mégis, ha oda kerül, hát legalább tuggyunk róla. — Ne félj, fiam — az mongya —, majd neked meg fogom mondani. (És megtudta?) — Nem tudtam meg, mer eztet én a tudósasszontúl, én eztet nem kaptam, szóval 6 nem is említette ezt nekem. — A másik az, hogy hát én intéztem neki az összes gyász, temetését, szóval minden temetést, én vettem észtét a nyakamba, hogy én ezt elintézem neki, Hát én azért úgy gondoltam, hogyhát ezt nekem csak megköszöni az apósom. Há nem azért, hogy na, mit tudom én, fölpanaszolásképpen, hanem gondoltam, hogy megköszöni nekem észt a fáradságot, mind ahogy szokás is mondani, hogyhát mekköszönik a fáradságot vagy valami. De ezt se mondta a tudósné nekem. És különben egyáltalán, én nem tartom jellemesnek eztet. Szóval énszerintem ez, ez, van benne némi mitt tudom és milyen beszélgetés, ami mongyuk rávilágít valamit, de több szavak, nem igaz benne, énszerintem. (Meg vannak elégedve vele?) — Hát én nem vagyok megelégedve vele, én őszintén megmondom. Mer eleinte kezdte, olyat mondani, hogy megverték, agyonszúrták, a fejit megütötte. Hát én ott vótam az utolsó percig, pontig, míg meghalt is, hót őt nem bántotta senki, az égvilágon nem nyúlt hozzá senki.
