Nő, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1978-08-10 / 32. szám
Apó azzal csalta unokáját a városból, hogy mutat neki mekegő szamarat, olyan tehenet, amelyik hangosan fújja az orrát zsebkendő nélkül, és süldőmalacot, a Samukét: két lábra áll, úgy eszi a császárkörtét. Ferke azonnal pakolódni kezdett, menjünk, apó. De meg kellett várniuk a gyerek édesapját, míg az üzemből hazajön. Mert engedély nélkül apó semmit sem tett a városban, még a rendőrt is külön megkérdezte, csakugyan át lehet-e menni, bár zöldet jelzett már a lámpa ... — Apónak van egy disznója, amelyik megeszi a villanykörtét — újságolta lelkesen a gyermek. Édesapja már éppen beleegyezett-fórma, de most megróvóan apóra, nézett. — Császárkörtét! — kacagott apó. — Az olyan, hogy nem világít, s a császár is megette, amikor még volt... császár — magyarázta. — Nem bánom, de ne mind bolondítsa a fiamat — dorgálta apót a fia. — Miféle butaság az a mekegő szamár? — Az csak egy kecske — feszengett apó —, s azért szamár, mert hagyja magát megfejni. És a füle is nagy. Ekkora né, mint a tenyerem. — S lapátnyi nagy tenyerét az unoka elé tartotta. Ferke ugrándozott, menjünk már, ó igazán, mehetnénk már! És a nyár megtelt csodákkal. Ferke nem felejti el soha, s ha teheti, minden szünidőben meglátogatja apóékat. A legnagyobb csoda mind közül: a csillagfogó. Ami nem más, mint a kert mélyében lévő nagy kávás kút, lecsapható fedelével. Ferke addig is látott csillagot; negyedik emeleti lakásuk erkélyéről máskor is rácsodálkozott a titokzatosan ragyogó magasságra. De apóéknál sokkal nagyobbak voltak a csillagok — apó szerint ez is a falusi kosztnak tulajdonítható —, és olyan közel jöttek az emberhez, Ferkének kedve támadt, hogy — mint a báránykákat vagy a pihés csibéket — megsimogassa őket. — Látod azt a legelsőt, a legfényesebbet — mutatta apó —, az a vacsoracsillag. Mikor az feljön, az emberek asztalhoz ülnek, megeszik a jó tejes puliszkát. A csillag velük vacsorázik, aztán jót iszik rá a kút vizéből. Ha ügyes leszel, megfoghatod!... Ferke rábámészkodott a szép kövér csillagokra, épp a kapu fölött vesztegelt a Göncölszekér, arrább a Fiastyúk hívogatta a csibéit. — Holnap! — mondta apó. — Légy résen, mert ravasz ám, s még csak ne is gondolj rá addig, mert ha megorront valamit, úgy elillan, hogy csak az emléke marad, s az is csak iskolakezdésig ... Csakhogy Ferkének —. bármennyire is hajtogatta magában: azért sem gondolok rá! — mégis folyton ez járt az eszében. S az álma is olyan gyönyörűséges volt! Azt álmodta: megfogták apóval a csillagot, Ferke bemutatkozott neki, férfiason kezet ráztak, aztán együtt megbeszélték: elmennek be édesapjáékhoz, a városba. Ferke rápattant a hátára, a csillag felszállt. Amerre elhaladtak, mindenfelé nagy fényesség támadt, a kocsik megálltak az országúton, az emberek egy része repülő csészealjra gyanakodott, amíg meglátta a gyereket; akkor vidáman integettek, a városon is végig mindenki őket üdvözölte, zászlócskákat lengettek, mint május elsején, pedig este volt már, ők pedig végigsiklottak a főtér fölött, s Ferke elmagyarázta, merre kanyarodjanak az új lakónegyed felé. Az erkélyajtó nyitva volt, azon át ügyesen, puhán belibbentek a szobába. Apu és anyu éppen krumpligulyást vacsoráztak, az Ferkének is legkedvencebb étele, és a csillag is kétszer kért belőle ... Hirtelen felriadt. Hát persze, dörzsölgette a szemét, itt van apóéknál, az elsőházban, Marci, a kendermagos kakas kergette el az álmát, meg a Lábaviszi, a kutya. Ott koncerteztek az ablak alatt, a nap már a körtefa tetejéről csiklandozta az arcocskáját. Egész nap nyugtalanul járt-kelt Ferke, semmiben sem tudta igazán örömét lelni, pedig a mekegő szamár — a Liza nevű kecske — minden percben ott incselkedett, meg akarta kóstolni az apótól kapott új szalmakalapot, Birike, a kismalac, Samuval, a nagymalaccal pedig verte le a lábáról; olyan kíváncsiak ezek a falusi teremtmények; egyszer őket is el kell vinnie városnézőbe, hiszen még a traktortól is félnek. — Feljött! — újságolta titokban este, hogy nannyó nehogy megsejtsen valamit, mert — apótól tudta! — amit a vénasszonyok ma meghallanak, holnap már az újság is írja. Apó lehúzta lábáról a bakancsot, eloltotta a tornácban a villanyt. — Csak lábujjhegyen, óvatosan suttogta. Ferke a lélegzetét is visszafojtotta. A kúttól három lépésre behúzódtak az eperfa sötétjébe. — Hasalj le, s nézd meg, iszik-e már! — súgta apó. Ferke kúszva, nesztelenül közelítette meg a kutat, még a fűszál se moccant a talpa alatt. Fölegyenesedett, szívdobogva odalesett. A mélyben, a víz tükrén éppen szomját oltotta a vacsoracsillag; olyan önfeledten ringott, biztosan megint kiadósat vacsorázhatott; Ferkét egyáltalán nem vette észre. Uát én azt mondtam neki, hogy hát te elég logikus vagy ahhoz, mer megmondhattad vóna, hogyhát akinek olyan sok pénze van, az bolond volna a föld alatt dolgozni I Akkor keresne magának egy könnyebb helyet. De aztán sajnos a férjemre hatott is talán ez a szó, mert ő aztán otthagyta a munkahelyét. Nem dolgozott. Negyvenkilenc éves korába otthagyta, azt mondta, hogy ő utálja a munkát, és ahogy az emberek beszélték, hogy őneki a keresete nekem csak borravaló, hát minek dolgozzon ő. Én mondtam neki, hogy: Ezt pont neked kellene tudni a legjobbanI — Akkor aztán ő annyira nekiállt az ivászatnak, hogy folyton ivott. És én azt mondtam, hogy vegye fel a munkáját, mert amennyiben nem dolgozik, én beadom a válópert, mer én nem vagyok hajlandó egy olyan emberre dolgozni, aki erős, egészséges ember, de csak azért nem akar, mer ő utálja a munkát. Mert folyton ezt fújta. És hogy minek, én azt természetes, két éven keresztül elvittem elvonókúrára, elvittem Egerbe. Utána láttam, hogy semmit nem ér, mert mindig csak rosszabb és rosszabb, mer csak a pohár. S akkor mikor egy alkalommal elbeszélgettem róla, hogyha engem nem néz, a gyerekeket nézze, hát azt mondta nekem, hogy vegyem tudomásul, hogy ö énnekem borravalót nem ad! Én erre föl fogtam magam és beadtam a válópert, ő meg elment a tanácsra és engem bejelentett. És akkor én elváltam tőle! MOLDOVAN DOMOKOS Atoriemiii Mikor hazajöttem, behívat — a kórházbúi hazajöttem — behívattak a tanácsra. Hát én ideg alapon akkor is olyan voltam, hogy szinte nyugtátokkal éltem, s mikor felolvasták nekem azt, hogy a férjem mit mondott be rám, hogy én tízezer forintokat keresek, és 5—6 ezer forintot naponta, hát én, szóval egyszerűen nem tudtam a tartalmát vagy az értelmét felfogni annak a papírnak, amit nekem olvastak, hanem a férjemnek a gazembersége jutott eszembe, hogy egy férfi, aki leél 25 évet. egy feleséggel, akinek szültem két gyereket, és akkor ilyeneket ad rám! Én és nem vettem fel, ott tartottak fél kilendül fél egyig. Akkor elmondták, azt mondta nekem az egyik illető, a megyei tanácstól volt kinn, Bodolai Béla bácsinak hívták, és Csák Józsefnek hívták a másikat, hogy Jolánka, keres maga azért tízezer forintot minden hónapba! Én azt mondtam neki: Nézze, Jóska, ha azt fogja moncV ni, hogy százezret keresek egy hónapba, én azt is aláírom, de most má engem hagyjanak békén I Mer az nagyon rosszul esik és nagyon szégyen-gyalázat a tanácsnak, hogy egy részeg embernek a szavát fölfogják. De amikor józan volt, nem tudott vele elbeszélgetni senki. És mondom, ha most maguk csak ezt, hogy pontosan ő tudott mindent, hát azt tudhassák, hogy a rosszindulat volt. Mer már látta, hogy most már a cérna elszakadt körülötte, és tudta, hogy nem lesz mibül megélnie, ha én elválok tőle. Mer ő egész életén keresztül könnyelmű ember volt! Az biztos, hogy volt jó munkás ember is, de utána azt, mikor az italt megfogta, utána nem lehetett vele boldogulni. És akkor aláíratták velem a jegyzőkönyvet azzal szándékkal, hogy én tízezer forintot keresek minden hónapba és 2000 forintot fizetek minden hónapba, adót És kérdeztem, hogy mondják meg, hogy ez milyen adónak számit? Azt mondták, hogy jövedelemadó. S mondom: Igen? Én 25 éve beszélek, ezt nagyon jól tudják. Mér nem adóztattak meg első perctől kezdve? És akkor itt éltem Putnokon. Mikor kértem, hogy adóztassanak meg, azt mondták, hogy a társadalom ilyet nem ismer el. Akkor most elismerik? Hát ez nagyon szégyen a társadalomra! Sőt. Volt egy olyan szó is, hogy a párttitkár maga megmondta fönt, hogy
