Nő, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1978-07-27 / 30. szám
D. KOZMA ELZA A kisgyerek reggeli óta játszadozott az udvar alsó végében, a favágítónál. Házat, istállót, pajtát épített szép simán illeszkedő fahasábokból. A falakkal jól elboldogult, de igen nehéz volt a tetőket összeszerkeszteni: valahányszor a legutolsó darabo-SZABÖ ISTVÁN Az a délelőtt kát rakta föl nagy vigyázattal, akkor omlott le az egész, Jancsi újra hozzákezdhetett. Türelmét még nem veszítette el. Csakhogy a fejében egy monda! motoszkált, amit tegnap este hallott már félálmában: — Megelégelte otthon és elszegődött kocsislegénynek. — Szülei meg a nagyanyja beszélgettek valakiről, egy nehéz sorsú emberről, akit Jancsi nem ismert és a nevét sem értette a kiságyból. Talán Miklós volt, vagy Mihály? A gyerek faggatta ma reggel a nagyanyját, hogy mi volt a neve annak, aki kocsislegénynek szegődött bánatában, és hol van a családja. — Nincsen már azokból a községben — mondta nagymama. — Kipusztultak. Nem volt rajtuk az Isten áldása, amiért azt a szegény Mihályt elüldözték hazulról — Az a Mihály meg hol van? kérdezte a gyerek. — Szegény, az elesett Szerbiában. Régen, Akárhogy is volt, de Jancsinak most, építkezés közben is az az utoljára hallott mondat járt az eszében: „Megelégelte otthon és elszegődött kocsislegénynek." Jancsi a lélegzetét is visszafogta, úgy rakta föl a pajta meredek tetőzetét, ám megbillent egy hasáb és megint összedőlt az egész építmény. KICSIK ÉS NAGYOK Az elsős Marika osztálykirándulásra készül. Kitárja a ruhásszekrény ajtaját, válogat. Anyu, föl vehetem a kéket? — Nem! Erről ne is álmodj. Ebben kirándulni?! — csapja össze a tenyerét anyja, és visszaakasztja a ruhát. — Akkor melyiket? — tologatja a vállfákat a kislány. — Jaj, ezt, ezt úgy szeretem — szedi elő a fodros, piros pöttyöst. — Ugyan kérlek, ezt ki kell vasalni — veszi ki azt is a kezéből a mama. — Ne vacakolj annyit, itt a rövid nadrágod meg ez a trikó, fölkapod és kész. — De én nem akarok nadrágban menni! — dacol a kislány. Miért? Mert akkor nem látják, hogy kislány vagyok — görbül le a kis száj. — Ugyan, már hogyne látnák! Szép hosszú a hajad — simogatja meg anyu a szőke fejet. — Te, Mari — szól közbe nagy komolyan Zsóka, a kicsi. — Tudod milyen jó nadrágban? Abban mindenhova leülhetsz, futkározhatsz. — No látod — kap rajta a mama is. — És a bugyidat sem látja meg senki. — No és? — néz anyjára kerek, csodálkozó szemmel Marika. Akkor mi van? Az iskolában, a WC-ben, amikor a tanító néni nem látja, bejönnek utánunk a fiúk, azt mondják, hogy emeljük föl a szoknyánkat, és akkor úgyis megmutatjuk a bugyinkat. — g-SZERETNÉK RÁTALÁLNI Negyvenöt éves, elvált mezőgazdasági technikus ezúton szeretne komoly szándékkal, becsületes, szolid nővel megismerkedni negyvenhét éves korig. Jelige: „Barátság“ Huszonhárom éves, 160 cm magas liatalember, aki most tölti utolsó katonaévét, társaság hiányában ezúton szeretne becsületes értelmiségi lánnyal, vagy józan életű elvált asszonynyal megismerkedni huszonnégy éves korig. Kalandorok kíméljék, mert már kétszer nagyon csalódott. Szereti a természetet és a modern tánczenét, szeret olvasni, táncolni. Csakis őszinte lány vagy elvált asszony fényképes levelére válaszol, aki szintén szeretetre és boldogságra vágyik, úgy mint ő. Egy gyermek nem akadály. Nyugat-Szlovákiából, vpgy Magyarországról jelentkezzenek. Jelige: „Hol van a boldogság“ Tizennyolc éves, 168 cm magas, szőke hajú, falun élő lány házasság céljából ezúton szeretne vidám, intelligens fiúval megismerkedni huszonnégy éves korig. Fényképes leveleket vár a nyugat-szlovákiai kerületből. Jelige: „Ügy várlak én" Szülőknek nevelésről — Ma sokkal nehezebb szülőnek lenni, mint azelőtt! — kiált fel nem egy édesanya. Igaza van: nehezebb, hiszen a történelem folyamán alig volt példa ilyen rohamos, robbanásszerű változásokra, tudományos, technikai, kulturális fejlődésre, mint amilyent ma élünk át. Ez tőlünk, felnőttektől is folytonos haladást, alkalmazkodást, személyiségünk és értékítéletünk, szokásaink számos vonásának megváltoztatását igényli. Más az ifjúság is, amely ebben a társadalomban nevelkedett. A múlt számára már történelem; a sokféle társadalmi hatás révén pedig művelődési igényei, tájékozottsága nagyobb, mint a múltban. Az iskolai képzés kiterjedettsége ezzel szemben azt eredményezi, hogy a fiatalok később kapcsolódnak be a termelőmunkába, mint régen, bár szellemi és fizikai fejlődésük meggyorsult. Megváltozik a család is. A nő keres, és egyenjogúságával átalakul a házastársak egymáshoz való viszonya, az egész családi életvitel; a mai szülőket ezer szál köti a társadalmi élethez. A mai gyermekek okosabbak, őszintébbek, bátrabbak és kritikusabbak, mint régen, — nem lehet már úgy nevelni őket, mint ahogyan minket neveltek! Csakhogy a családok nézeteiben, szokásaiban, nevelési elveiben ma még egyszerre hat a régi és az új; a felnőttek gondolkodásának fejlődése sok tekintetben elmarad az élet- és a társadalmi körülmények változása mögött, — de ők nevelik az ifjúságot. A családban alapozódik meg a gyermek érzelmi élete és biztonságérzete, a közösségbe való beilleszkedési líépessége, munkaszeretete — egész jelleme. A lélek itt tölti „inaséveit“. Ügy jó, ha minden egyéb nevelő hatás erre épül. A családi nevelés értéke nem pótolható még az ifjú számára sem; jelentőségét nem csökkenti az sem, hogy társadalmunk minden eddiginél jobban segíti a szülőket a gyermeknevelésben. Az a kívánatos, hogy a családi nevelés és az intézményes nevelés ne helyettesítse, hanem kiegészítse egymást. A családi nevelés váljék tehát tisztázott, megértett cselekvéssé, mert a korszerű nevelés alkotás, és az alkotáshoz tudatosság kell. A nevelés folyamatában önmagunk is átalakulunk: növekszik felelősségérzetünk, sajátos érzelmekkel gazdagodunk. Tanulnia, önmagát művelnie kell tehát minden anyának és apának. Mindkét szülőnek egyformán! Dehát vannak-e jól nevelt gyermekre jellemző vonások? Vannak. Az ilyen gyermek egészséges, vidám, boldog és nyugodt. Elmélyült figyelemmel és gazdag tartalommal tud játszani; érdeklődik a világ, a körülötte folyó élet iránt; szüleihez ragaszkodik, de nem csüng örökké rajtuk. Mi teszi a gyermeket ilyenné? Az ABBA együttes Anafrid, Benny, Björn, Agnetha 1974-ben találkozott. Addig is ezen a pályán jártak, a könnyűzenét művelték, csak kisebb sikerekkel — pontosabban: sikerek nélkül. Aztán egyik napról a másikra kénytelen volt megismerni a világ a kedves, könnyed melódiákat, a Waterloo-t, a Mamma Miá-t, az SOS-t, melyeknek zenéjét Benny (Anderson) szerezte, szövegét pedig Björn (Ulvaerus) írta. Világos, hogy az együttes „hangadója“ Benny - aki egyébként zongorán játszik — és Björn - aki gitározik. Tehát az ő zenei elképzelésük valósul meg. Az ABBA „fiatalos zenét akar játszani fiataloknak", de zenéjüket a közép, sőt a fiatalos idősebb generáció is elfogadja, szereti. A fülbemászó, könnyed, ritmusos muzsika magán hordja a rock elemeit, de sokban az ötvenes évek gyors ritmusú melódiáit idézi, annak is elsősorban a közép-európai, még pontosabban a német irányzatát. Egy angol zenekritikus zenéjüket „happy music”nek, azaz boldog zenének nevezte. Lehet, hogy igaza van. De hát miért is ne lennének ők négyen - vagyis nyolcán — boldogok?! Egyre-másra jelennek meg lemezeik, a meghívásoknak alig tudnak eleget tenni. Közkedveltek, népszerűek. Hogy ki a másik négy? Agnetha és Björn ötéves illetve öthónapos, valamin Annafrid és Benny tizenegy és tízéves gyermekei. AZ ABBA EGYÜTTES SZAMA: Wooman is the Nigger of the World Fernando Imán A helyes választ írjátok be az üres kockába, ragasszátok rá levelezőlapra, s küldjétek el címünkre: Nő szerkesztősége, 897 36 Bratislava, Martanovicova 20. (folytatjuk) X 1 2
