Nő, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1978-01-10 / 2. szám
BALAZS JÓZSEF SZERETŐK XIX. SZERELMESEK — Nincs magának elég pénze? — kérdezte tőle Kateada. — Pénz? Pénz? Hát kinek van a világon elég pénze? Még a királynak sincs elég . . . még az is mindig többet akar. Hát akkor én? Vagy te, vagy a másik... Én mondom neked, ördög« találmánya ez az emberi világnak. — Micsoda? — kérdezte Latorcza Imre. — Hát a pénz. Ha van a zsebedben, akkor sem érzed jól magad, mert többet akarsz, ha nincs, akkor meg az a baj. A magunkfajta meg nemigen dúskál benne. Jobban szereti az ember a kis forintot a zsebében, mint az anyját. Nem is lenne itt semmi baj, csak ne kellene ennyire megdolgozni érte! Mert neked nem csurran ám sehonnan, csak ha kiadod a lelked! Ez a feneség ebben. Mindig a szegény ember húzza a rövidebbet. Mondtam is a múltkor az asszonynak, jó lenne már abbahagyni ezt a cigányéletet. Megittam otthon egy pohár bort, ültem a konyhában és akkor majdnem elhatároztam ... Kalenda és a fiú úgy nézte Bertalan Istvánt, mintha meghatódtak volna. — Majdnem elhatároztam, hogy nem jövök többet ide. Otthon maradok. . . írtam volna egy levelet nektek, küldjétek el a munkakönyvemet. Nem hal már éhen az ember. Az aszszony is a ládagyárbon. Én meg húsz éve zötyögtetem magam a vonaton ... Ennyi idő alatt a földet is körüljárhattam volna. Osztán minek? Mondjátok meg, minek?! A kis forintért . . .? — Hát akkor minek akar maszekolni? nézett rá a fiú. — Az isten tudja ... a vérem ... A telhetetlen vérem. Pedig hát ti tudjátok; nem iszom, egy cigaretta nem sok, annyit el nem szívok, én főzöm magamnak ... — Mikor volt utoljára boldog? — kérdezte váratlanul Kalenda. Nem készült feltenni ezt a kérdést. Valahogyan a helyzet lökte ki belőle. Bertalan István ugyanolyan munkásember, mint ő, lassan már megöregszik, és úgy, ahogyan ő, itt dolgozik velük. Állandóan a családjáról beszél, és csak vasárnapokon találkozik velük. Neki még azt is nehéz elképzelni, hogy mi is az a család. Hogy «neki majdan saját családja legyen... És Batalan István most ott állt Kalenda előtt, a háta meghajlott a sok munkától, az ujjait nem tudja kiegyenesíteni, állandóan azon panaszkodik, hogy sajog a válla, hogy éjszaka nem tud aludni, mert itt szaggat, meg ott hasogat — Pedig Bertalan Istvánnak még szakmája is van. Igaz, gyorstalpalón szerezte, dehát azért mégis tud valamit. Az úristenit, azért mégiscsak kőműves! j — Hót én szeretlek benneteket, de nem haragusztok meg: akkor vagyok boldog, ha otthon letesz a vonot. Valahogyan még a csontjaimnak is más. A múltkor például az asszony is várt az állomáson. És tudjátok, mi volt nála? Egy dinnye. Nagyon szeretem a dinnyét, pulyakorom óta szeretem ... Osztán, otthon a ház előtt letettem a kis cókmákomat, leültünk az árokszélre és megettem a dinnyét. Megettük az asszonnyal. Ilyen jól még gyümölcsféle nekem sohasem esett. Egyszerre megfiatalodtam . . . Kalenda leguggolt Bertalan István elé, a földön egy lapos követ talált, felegyenesedett és megcélozta vele a villanypóznát. Várta, hogy itt, a telep bejáratánál, beszéljen még, mondjon még valamit Bertalan István. Az irodaház előtt emberek csoportosultak. Innen kezdtek e! kiabálni a bejáratnál átló három embernek. A csoportvezető kivált közülük, a bejárat felé sietett és úgy ordított. hogy Kalendáéknak szinte a földbe gyökerezett a lábuk. — Mi az? Maguk ott akarnak dolgozni? Az úristenit a kényelmes fejüknek! Jöjjenek már! Hány óra? Elindultak a csoportvezető felé. Elő! ment Bertalan István, utána egymás mellett Kalenda és a fiú. — Vágjak a szeme közé? — kérdezte a fiú Kalendától. Amikor a csoportvezető elé értek, Bertalan István megállt — Nem történt semmi. . . Csak beszélgettünk. Ne haragudjon. — mondta a csoportvezetőnek. — Maguk... — kezdte emelt hangon újra a csoportvezető, de gyorsan elhallgatott. Kalenda állt elé. Ráérős mozdulatokkal rágyújtott, a cigarettát kivette a szájából és úgy nézte Mireiszt. Bertalan István megfordult. Észrevette Kalenda szemében a villogást, látta, hogy a fiú oldalra lép, megi akarja kerülni a csoportvezetőt. — Mit akarnak? — fogta meg Kalenda karját. — És te is? — szólt a fiúra. — Hallod? — kiáltott rá még egyszer. Miireisz rájött, hogy meg akarják verni. Először nem talált szavakat, aztán — félelmében — üvölteni kezdett. — Maguk pesti csirkefogók! Mit akarnak? Rendőrt! Rendőrt! — kétségbeesve hátrált aztán megbotlott, elesett, körülményesen feltápászkodott, és csak amikor már jó messzire eltávolodott tőlük, akkor állt meg. Kalenda és a fiú azonban — kikerülve Bertalan Istvánt — egyre gyorsabb léptekkel közeledett felé. Az irodaház előtti csoport nem mozdult. Kalenda csicskása azonban mintha a földből nőtt volna ki, ott termett Latorcza Imre előtt — Álljatok meg! Álljatok meg! Aztán Bertalan István is odaért Kalendához, megfogta a karját és húzta az irodaház felé. — Most hozzátok a fejetekre a bajt, amikor már nem sokára elmegyünk innen! — érvelt az öreg. Az irodaház előtt legalább húsz munkás várakozott. Kalenda nem értette, hogy miért ácsorog itt mindenki, amikor az öreg! csicskás megállt mellette. — Arról van szó, azt akarják, hogy vasárnap is dolgozzunk! Pedig hát itt mindenkinek van földje, gyümölcsöse, szőlője, osztán vasárnap ott van mindenki! Én meg csinálom a nyári konyhám alapját. Már kiástam, most fogom betonozni. Ezek az emberek meg .. . — Hogy vasárnap dolgozzunk-e? — fordult az öreg csicskás felé Bertalan István. — Én vasárnap nem dolgozom! Lehetetlent ne kérjenek az embertől. — Csak két vasárnapról van szó — jött közelebb a csoportvezető. Egy kis jegyzetfüzetet tartott a kezében. Idegességében szaggatottan beszélt, próbált uralkodni magán. Azt tudta, hogy Latorczára és Kalendára nem foghat semmit, mert mindent letagadnak. Tulajdonképpen hozzá nem nyúltak; s az, hogy megfenyegették, mert ezt mindenki látta, nem ad alapot arra, hogy bármit is csináljon. — Muszáj. .. Emberek ezt muszáj, ez elől nem lehet kitérni! Mindjárt itt lesz a megbízott igazgató elvtárs, azt nem jelenthetem neki, hogy maguk megtagadták a munkát! Ezt muszáj, ez társadalmi érdek, népgazdasági érdek, emberek ...! Értsék meg! A csoportvezető éles hangon, erőszakosan kiabált: — ... és vegye tudomásul mindenki — hátrább lépett, az egyik sovány arcú, kalapos férfinak fogta meg a vállát és az arcába ordította: — Maga még tíz perce paraszt volt még kint volt a mezőn, a téeszben, araszolt gyalogmunkán, most meg majd egy moderr gyárban fog dolgozni... Felfogja maga ezt? A férfi nem szólt semmit, köhintett egyet, majd odament az irodaépület falához és hátát a falnak támasztva leült. — Egyszóval, meg kell érteniük! Aki pedig nem vállalja ezt a népgazdaságilag fontos munkát, annak le is út, fel is út... Az a férfi, aki az irodaépület falánál leült, most felállt, és elindult a kijárat felé. — Ember, jöjjön vissza! — szólt utána Bertalan István. (folytatjuk) ADY ENDRE: Édes, mindig jó s ugye? — el nem veszthető Zsukám, én itthon vagyok Érmindszenten. Nehezen ment, hogy akaratlanságomból, zavaraimból s. fekvő betegségemből kiszabadíthattam magam. Adieu, Pest, s a betegséget két-három hét alatt fiatal egészséggel akarom kicserélni. Jó vagy, ajánlottad, ígérted, küldj árvaságomba illatot, parfümöt, könyvet is, de küldd el mindenképpen annak a megerősítését, hogy vagyok neked s leszek mindig valaki. Drága és nekem egyetlen, új zamatú asszony, segíts engem egészséghez, hithez (Levél Dénes Zsófiához) Lesznai Ann versei Hazajáró versek Lesznai Anna asszony verses könyvét ajánlom azoknak a magyar férfiaknak, akik méltán és régóta várják árva lelkűnknek egy gyöngéd nővérét . . . Ez a könyv asszonykönyv, asszonyoson művészkedó, de emberesen becsületes: a nővérünk könyve. Hiába, ez a nővér szó belekapaszkodik egyre ceruzámba, tehát e szó mögött kell keresni Lesznai Annát s könyvének megállapítható értékét. Valljuk be, hogy akik itt Magyarországon, száz-kétszáz ember, a szép őrültek szent, reformáló harcát harcoljuk vagy kívánjuk harcolni, szűkölködünk asszonyokban. Vannak Kleopátráink, Szaffóink, Júliáink, sőt modern messze, mai asszonyokról másolt másolataink is. De igazi asszonytársaink alig vannak olyanok (hiszen csodát nem kívánunk s a gondolkodás amazonjait eszünk ágában sincs éppen Hunniában keresni), akikben már érzésekben dolgozódik fel a mi látásunk, akaratunk, gondolatunk, harcunk és vérvevő keserves mártírságunk. Lesznai Anna talán a legelső, akire nem túlos hivalkodással, de sok örömmel és elég büszkeséggel elmondhatjuk: ez a mi szerelmes lyányunk, kiben nekünk kedvünk telik .. . Itt a bátor asszony, kinél a bátorság nem új kalap, nem hisztéria, nem furcsa parfüm, nem kedv-lohasztó férfiasodás. Embersége, emberi bátorsága egy asszonynak, aki már nemcsak csinálja, de úgy is érzi az életet a maga aszszonyi ereje szerint, mint mi. (Huszadik Század, 1909) Kaffka Margit versei Az élet útján Ha ez a név: Kaffka Margit, „nőm de guerre“ (álnév) lenne, sok jó igaz olvasó töprengene, tanakodna: ki ez a nyugtalan, nagyon erős író? Asszonyoskodó férfiú, aki játékos komolysággal szeszélyes mintázatú drága vásznakat szó, vagy férfias-erejű asszony, de a nagy örök asszonyhibával: valamit ingathatatlanul fölépíteni nem tud? De a Kaffka Margit neve, személyisége, írósága, rendkívülisége, nagyszerűsége ugye nem vitás? . .. ... Az utolsó évek verseiben majdnem ingerítóen dicsekszik a boldogságával, de végig о könyv: egy kálváriás emberélet. Jaj, egy asszony, aki ember s mégis egy túlságosan asszonyt kell vagy kellene önmagában lebírnia. Nem is volna szebb gőg, mint a Kaffka Margité, ha volna, egy asszony-emberé, kit úgy lehet, sőt muszáj mérni, mint hasonló sorsú férfiú-embert... . .. örüljünk Kaffka Margitnak, mert ő a feminizmus már megérkezett magyar diadala, egy asszony-író, akinek nem kell udvarias, hazug bókokat mondani. Erős ember, művész, kinek jó és biztos sorsa van s minden kritikák se tarthatnák vissza az életben adott, kijelölt útjában, mely minden lendületében az övé. (Nyugat, 1918. V. 1.)