Nő, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1978-02-14 / 7. szám
Lapzártakor érkezett a tragikus hír: ötvenhárom éves korában elhunyt Nagy László költő, akinek Ajándék című verSe, melyet olvasóinknak ajánlott, lapunk karácsonyi számában jelent meg. NAGY LÄSZLÖ Hószakadás a szívre emlékekből és filmkockákból Verssorok verssoraim ti lehetetlenbe kapaszkodók ti is akár a katonák Onnan jöttök ahol a zászló a szentséges fehér selyem letűzve az idegen hóba köpedelem rajta sötét a sötét zászlósuraké Idegen fagyban a zászlótartó keze is lefagyott miképpen lefagyott a címertartó szomorú angyaloké Mária a haza pátronája fagyosan a fagyos zászlón végső álmában átváltozik fülsapkás hölggyé partizán szűzzé s megigézi a bús katonákat S Mária Mária átváltozik magas heggyé palástja égbe kékült erdő feje oromkő szája barlang fölkapaszkodunk négykézláb is ne félj ne sírj ne mondj le róla Mária szájában bölcső reng majd ott a magasban lesz a hazánk hópihe-függöny mögött a tűzhely a dögcédulát dobd ki nyakadból de tartsd meg a fegyvert átváltoznak bujdosókká a katonák De N. L. N. F. M. K. T. I. meg a többi a kétszázötvenezer már nem ábrándozik.többé hazáról tűzről tüzes levesről még lelkűk se bujdoshat elakadt belefúlt az is a hóba Zöld alapon piros parolit pázsiton vért visel a hazai Halál csákója-tolla ha csak rezdül borzong a fenyves — mi lesz ott cipót ahol a kövek közé titkolni kell — s mi lesz ott ahol titok sincs ahol a Hegynél nagyobb a butaság maszlagolás ott méregzöld tömlöc a Hegy a hajdani szabadlegények édes palástolója Verssorok verssoraim ti lehetetlenbe kapaszkodók ti is akár a katonák A hazára szakad a hó mert kevés hullt röpcédula kevés az öngyilkos miniszterek szívéből vér de sok fekete hó a dögszagoló diplomatákból még istenükből is fekete hó és hó szakad a nyári gramofon aranykürtjéből a ribancok torkából a csalárd égből most és mindörökre az új temetőre akár a Donnál SZERETŐK BALÁZS JÓZSEF XXIV. SZERELMESEK A jóistenit magának, mi történt?- Hagyjál... - válaszolt Bertalan István és az utca egy pontját figyelte továbbra is. Kalenda felült a kerékpárra, elment az utca végéig, majd megfordult. A faház előtt ugyanúgy állt Bertalan István, ahogy az imént hagyta. Megkereste az öreg Turócit a városban. Meghoztam a biciklijét - kezdte Kalenda. — Ráért volna holnap is — válaszolt az öreg, majd megkérte Kalendát, hogy jöjjön be; — tiszteld meg a kis hajlékomat, megkínállak egy pohárka borral. Kalenda tiltakozott, de aztán látta a férfi arcán a zavart, érezte a hangján, ha most nem megy be, megsérti. Az udvaron az öreg megmutatta; — ez az alap a nyárikonyháé . . . Kalenda bólintott. Bementek a konyhába, Kalenda köszönt az öreg Turóci feleségének, aki hellyel kínálta. Az asszony sovány volt, kendővel kötötte be a fejét, kékpettyes köténye alatt mellényt hordott; a rend, a tisztaság nemcsak az asszonyról sugárzott, a konyháról is. Az ablaknál nagy cserepekben álltak a virágok, a fehérre mázolt mosdótartó körül tiszta törülközők, a konyha falát egyforma kék színű csempével borították. — Vezesd a szobába a vendégeket mondta az asszony a férjének. De Kalenda már leült a konyhaasztalhoz, a hokedlira. Az öreg Turóci két kis poharat tett elé a fehér abroszra, majd porcelánkancsóból bort töltött a poharakba. Az asszony az ablakhoz lépett, az udvart nézegette. Az öreg Turóci felemelte a borospoharat, - nohát akkor kóstoljuk meg, - mondta. — Mit bámulsz ott az ablaknál? szólt az asszonyra. — Várom a rendőröket - fordult meg az asszony. Az öreg Turóci nem válaszolt, újra töltött a kancsóból. — Ezt a szégyent nem fogjuk túlélni. Mi még életünkben egy szalmaszálat, tetszik érteni, egy szalmaszálat nem loptunk. És most? Világos nappal akarta elhozni az ajtókat, meg az ablakokat. Világos nappal! És belerántotta azokat is... Kalenda az asszonyról az öregre nézett, majd vissza az asszonyra, aki a kendője csücskével törölgette szemét. — Ezt a szégyent, hogy ezt kellett megérnem! — A gyerekek is, ha megtudják ... A szomszédok , . . Mondtad a barátodnak a . .. a, hogy jegyzőkönyvet vettek föl? — Kik - nézett Turócira Kalenda. A férfi az asztal sarkán az abroszt igazgatta. — Hát azok. Mireis^! ö intézkedett a legjobban. A csoportvezető! Aztán meg ... az igazgató. Jött még két hivatalos ember is. — És az építésvezető? — kérdezte Kalenda. — Ö nem volt ott. Dehót még jó is. Engem csak az bánt, hogy Bertalan István, meg a fiú, hogy ők . . . segítettek. Én mondtam a csoportvezetőnek, de nem érdekelte. Mondtam neki, hogy magamra vállalok mindent. Még a börtönt is . . . Az asszony bement a szobába. A konyhára úgy zuhant a csönd, hogy hallani lehetett, ahogy Turóci az abroszon matat. — Mért nem mondta el, hogy maga A kérte, aztán nem kapta meg? - szólalt meg végül Kalenda. — Nem mondtam. Minek mondtam volna! Én már a telep kerítésén túl voltam, a fiú adogatta át az ajtókat. Ekkor láttak meg. Pedig Bertalan István figyelt. Nem vette észre, hogy Mireisz éppen arra jár. — Ezek selejt ajtók voltak? — Igen. Csak még nem volt ráírva, hogy selejt. Ezt már nem tudtuk beépíteni. Attól féltem, hogy ha kiselejtezik, akkor ezt is elviszik. — Beszélek az építésvezetővel - ígérte Kalenda. Aztán felállt az asztaltól, a konyhaajtó előtt megállt egy pillanatra, balra tekintett, Turóci felesége lépett ki a szobából. — El fogsz menni a házból, ilyen szégyent hoztál a fejünkre! — mondta az asszony. Turóci nem válaszolt semmit,, kikísérte Kalendát, az udvaron kezet fogtak, majd Kalenda még egyszer elismételte: — Beszélek az építésvezetővel, nyugodt lehet. Holnap találkozunk. — Holnap vasárnap — mondta Turóci. Vasárnapi műszak lesz Kalenda hazasétált. Útközben a várost figyelte; a gyümölcsfákkal zsúfolt kiskerteket, az orgonasövényeket. A templom előtt idős férfiak és asszonyok beszélgettek. A templomból orgonamuzsika szűrődött ki. A templomkert tölgyfáin feketerigók ugráltak, valahol nagyon messze egy vadgalamb szakadatlanul turbékolt. Itt, a templom körül lehetett a régi városközpont. A házak ablakain zöld zsalugáterszárnyak lógtak, a kerítések mellett takaroson nyírt buxusok és fenyőfák árnyéka a friss víztől csillogó hajlatain remegett. — Mindenkinek van otthona —, jutott hirtelen Kalenda eszébe az apja. Most döntötte el, hogy hazautazik. Hogy ő is otthont alapít, lesz szép kertje, gyümölcsfái, lesznek szomszédai, lesz családja. Ügy rendezi be a lakását, ahogyan ő akarja, meg fogok nősülni, persze, hogy meg fogok nősülni... A faháznál már várták. Kalenda megismerte azt a kocsit, amelyikkel a présházaktól az építésvezetővel eljött... A kocsiban az építésvezető mellett Szalai Magda ült, hátul pedig Márta. Gyorsan beszaladt a faházba. A két férfit mór nem találta bent. Felvette a tavaszi kabátját. A kocsiban az építésvezető nevetve kezet rázott vele, Szalai Magda megcsókolta az arcát, Márta belekarolt, majd a vállára hajtotta a fejét. — Legyen szíves az étterem felé, beszaladok egy percre — kérte az építésvezetőt Kalenda. Kalenda tudta, hogy az étteremben megtalálja a fiút és Bertalan Istvánt. Jól számított. A bejárattól nem messze szótlanul ült az asztalnál a két ember. — Berúgtam . . . Berúgtam Józsikám — állt fel Bertalan István az asztaltól. Megölelte Kalenda vállát, megsimogatta a haját. Aztán egy pohár pálinkát nyomott a kezébe. Kalenda visszatette az asztalra. — Igyál velünk. . _ Ne utasítsd vissza. Úgysem láttál még részegen . . . — Veled meg mi van? — hajolt a fiúhoz Kalenda. A fiú felnézett rá. — Semmi - mondta, és újra a pálinkásüvegeket bámulta. — Tudod-e, vén koromra jegyzőkönyvbe vettek, elkérték a személyi igazolványomat — mondta Bertalan István és megtörölte izzadó homlokát, aztán a szemét. — Tudom — mondta Kalenda. — De sommi baj nem lesz. Reggel én fogok beszélni az igazgatóval, a csoportvezetővel. Most pedig ... (folytatjuk)
