Nő, 1977 (26. évfolyam, 1-52. szám)

1977-12-20 / 51-52. szám

Kicsi, nagyon kicsi.

Én is futballozhattam volna.

Mennyi forgács, lassan ellepi az udvart. Pedig a koránkelő szelek is elvilláztak már belőle, bőven szórva rózsaágyra, tárgyadomb levébe. Sikolt a fa, harapja a véső.

Á, nem, nem az asztalosműhelyben, gyalogmunkás vagyok én csak.

Fogják á hegesztőpisztolyt, oszt hegesztik, azt se tudják, hogy mit.

Első pedig az anyagismeret.

Az a nagybajszú ott, (még most is él, az áliánál lejjebb lóg a bajsza) az a világos. Hársfa. Az is nehezebb fát kívánt volna.

Valaki megáll az úton. Beköszön.

vágódik a kocsmaajtó, ketten kilódulnak rajta. Távolról, a kerítés pacsitja fölött egy gnóm nézi őket tátott szájjal. Rájuk esik a sapkás ember árnyéka.

Hiába vágják ki, lélegzik tovább.

Aztán, ha befestik, nem kap levegőt.

Mert a vízerek tovább dolgoznak.

Egyszer hoztak ide két szobrot, hozzam rendbe őket, mert korhadtak.

Be voltak festve, már csak az tartotta őket össze.

Értek a fához.

Az ágyúk eldörögnek, utolsót hör-Nagyot dobbanva ér földet a harang. Besüpped a sárba, húszán cibálják föl. Támogatják, szekérre teszik. Kell az ólom, az öntvény, a bronz.

Könnyebb egy tehenet úgy kifaragni, hogy egy helyben áll. Az semmi. Mikor belegázolt inni a patakba.

Akmaillatú szobák. Valaki hortyog, riad, lerúgja a takarót. A Hold elbújik a felhők mögé.

Előredűlt, a feje lent, a vízben, a fara meg fent a parton.

Előrebukva.

így maradt bennem.

Tesz, vesz, megy az udvaron. Fölkel, lefekszik, él. Mi lelte?

Vékonypénzű ember, a papot keresi. A bivalyerejűt. Csak arra, fölfelé — kiáltja az ember az udvarból, s utánabámul a gyerekprófétának. Ejnye, de ismerős! Kapja a diófát, forgatja, s a költő lobogó hajjal kifordul a fából. Beáll a pásztorok mellé.

Csak nyersen lehet faragni.

Legalábbis kinagyolni.

XJtána már állhat, később is ki lehet aprózni, de belefogni csak nyersen, aztán már olyan lesz, akár a páncél, a véső se for ia.

Sokáig él a

Nyögve öklendezik valaki a fal mellett. Piros dől ki a száján, megriad. Csak bor — röhint megkönynyebbülten, s fejét a falnak veti. Kirennek. A domb éle visszaveri a morajlást, s az utolsó német kiugrik a fedezékből. Fut, fut, nem tudja, hogy nem menekülhet. A sapkás ember utoléri.

Azért csináltam, hogy ismerjék meg a gyerekek is.

ö volt az utolsó.

S mire bealkonyul, megjön a Donkanyar-ember.

Történelmet csak az öregektől lehet tanulni. Senki sem születik készen erre a világra.

Amott hátul meg avar sírok vannak.

Ásni is lehetne ott, senkiföldje az ott, a temető mellett.

Most a hendergözőket fogom megcsinálni.

Mikor a hendergőre felálltak a legények, s aki bátor volt, úgy hajtotta a lovat.

Virtusból.

Aztán a kukoricaevőket.

Körbejártatja tekintetét. Megpihenteti a tornácon heverésző oroszlánon. Lám, milyen szelíd most ő is. Hogy megbékélt az őszi avarral. Mind megbékélünk egyszer. De Polüphémosz a mogyorós mögött! Mit akar már megint? Nem volt még elég? Eh, legyint az ember, s súlyosan átballag az udvaron. A két kövér kutya ámulva utánanéz istenének, aztán visszaódalog az eresz ?''

16