Nő, 1977 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1977-12-20 / 51-52. szám
a gyerekek, több ruha kell rájuk, a nagyobbak továbbtanulnak majd. Ennek soha nem szabad a végére érni. Előfordult, hogy egyik másik munkatársamnak kölcsön is adtam pénzt. Kézhez kapták a keresetüket, utána három napig ki se józanodtak. ötödik nap pedig már arra sem volt pénzük, hogy hazafelé vonatjegyet váltsanak. Hogyan néztem volna Klárika szemébe, aki egész héten építőanyag után futkosott, ha így viselkedtem volna. így még arra is jutott, hogy a gyerekeknek édességet, ajándékot hozzak, hiszen nagyon várták, s amit tőlem kaptak, tovább melengették, őrizgették. Miért lenne most más az életünk? Kevesebb felelősség? Kész a ház, gyerünk engedjük ki a nadrágszíjat? Nem hiszem, hogy úgy lenne helyes. Űjabb céljaink vannak, s amíg Klárika nem tud munkába állni, továbbra is egy keresetből él a család . . . Ö is nagyon szeretne már dolgozni. Megértem. Egyre kevesebb asszonyt tart el a férje. Csak hát az óvodába nem veszik fel a kicsiket, mert nem dolgozik. Munkába meg nem mehet, mert nem tudjuk hová tenni a gyerekeket. Talán ha mindkettő iskolás lesz, ha majd én is hazajövök és már nem megyek el. A vonatokat majd én sem úgy nézem, hogy melyik visz hazafelé, melyik nem." ELMONDTA: BAJO VIKTOR, AZ AGROKÉMIAI MEZŐGAZDASÁGI TÁRSULÁS TORNALJAI (SAFARIKOVO) RÉSZLEGÉNEK VEZETŐJE, AZ ÜZEMI PÁRTSZERVEZET ELNÖKE. :t, hogy két ember hogyan él egymás mellett, — jó tulajdonságaival és hibáival — sok minden határozza meg. Az egymáshoz való érzelmi kötődésen, ragaszkodáson kívül legfontosabbnak tartom az azonos világnézetet, a kölcsönös tiszteletet és megbecsülést, és azt, hogy elismerjék egymás munkáját. A családi élet sokban befolyásolja az ember munkáját. A feleségem olyan otthont teremtett, ahová mindig szívesen térek haza. Nekem mindig a munkám és a tisztségeim jelentették az élet értelmét. Az ilyen emberrel nem könnyű élni, és nem is szórakoztató. Sokszor úgy érzem, hogy a feleségem feláldozza magát a munkámért. Zempléni születésű vagyok, és a feleségemnek köszönhetem, hogy megszerettem Gömört, az itteni embereket. A Leleszi Mezőgazdasági Technikum elvégzése után a Tornaijai Mezőgazdasági Szaktanintézetbe kerültem tanárnak. Azt hittem, csak átmenetileg, de a házasságom végleg ide kötött. Voltak évek, hogy sokszor későn jöttem meg a munkából, olyankor, amikor másutt már kikapcsolták a televíziót. A feleségem soha nem kérte. számon, miért tartott sokáig az értekezlet, miért járok ki a falvakba gyűlésre. Éjfélkor is zokszó nélkül megmelegíti a vacsorámat, és természetesnek veszi, hogy sokáig ég a villany . . . Nem veti a szememre, hogy kevesebbet utazunk, járunk társaságba, mint mások. Kisvárosban talán nincs olyan család, amelyben ne történne valami, ami szóbeszédre adhatna okot. Nekünk többször volt ilyenben részünk. Kommunista vagyok, és mindig úgy éltem, ahogy a meggyőződésem, a társadalmi felelősségem megkívánta. Tanárként kezdtem, de amikor szükség volt rá, technikusnak mentem a gép- és traktorállomásra, mert szakemberhiány volt. Később több község összevont szövetkezetébe küldtek főagronómusnak. A feleségem természetesnek vette, hogy „tanár úrból" technikus lettem, azonban ami nekünk magától értetődő dolog volt, az másokban gyanakvást keltett és találgatásokra adott okot. Történhet olyasmi is, ami kemény próbára teszi az egymás iránti hűséget és ragaszkodást, amikor bizonyítani kell, ki menynyit bír, akar és tesz a másikért. Huszonnyolc éves voltam, amikor Tornaija határában erdőtűz oltása közben baleset ért. Egy ág a szemembe csapódott. Elvesztettem a bal szemem világát. Kezdetben reménykedtünk, hogy kigyógyítanak, de amikor másodszor is eredmény nélkül végződött a műtét, akkor úgy éreztem, súlyos, nehéz döntés előtt állok. Sokat töprengtem, hogyan is alakul további életünk. Ildikó hét-, Csaba ötéves volt akkor. Vajon vállal-e, vállalhat-e így — ugyanúgy mint eddig — a feleségem? Föl kellett tennem ezt a kérdést. Ekkor tudtam meg igazán, milyen élettársra találtam. A feleségemnek köszönhetem, hogy ma ugyanolyan kedvvel dolgozom, mint amikor fiatalon nekivágtunk az életnek. GÁL ETA Foto: Rudolf Nociar DUSZA ISTVÁN
