Nő, 1977 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1977-12-15 / 50. szám
VALLOMÁSOK A CSALÁDRÓL CSONTOS VILMOSSAL BESZÉLGETETT CSÁKY KÁROLY Veletek vagyok c. versében a következőket mondja magáról a legközelebb állóknak, az egyszerű falusi embereknek: „Én azt sohasem hangoztattam. Hogy erény ez, csak itt maradtam Közietek szépen, szegényen, Testvér parasztok, árva népem. Veletek vagyok viharverten, Sorsvállalón, hitben töretlen. S ha utam végére értem, Hogy miért volt így — meg sem kérdem." Nos a verset 1931-ben irta. 1972-ben, negyvenegy év után önéletrajzi kötete, a Gyalogút első lapján újra láthatjuk. Az akkor kikívánkozó sorokat nyilván ma sem tagadja meg... — Valóban így van. Amit akkor éreztem a vers írásakor, azt ma is — mint azóta annyiszor — érzem, s azt ma sem tagadom, tagadhatom meg. Tudom, hogy itt a helyem a falusi emberek között. Mert itt tudtam csak igaz emberré válni, gondolataimat is mindig itt érleltem költészetté. Költészetem alapgondolata talán sajátos helyzetemből teljesedett tassan-lassan mondanivalóvá. Ennek folytatása lesz továbbra is. egyik feladatom, erkölcsi kötelességem. Hogy mit jelentett számára a falu, verseiből megtudhatjuk. A Gyalogút sorait olvasgatva azonban úgy érezzük, hogy állandóan viaskodott magában valamivel. Mi az, ami leginkább a faiusi környezethez kötötte, s mi az, ami miatt néha menekülni szeretett volna innen? — Az erősebb érzés mindig az volt, ami ide kötött. Bizonyítom ezt azzal, hogy ma is itt élek. Ha néha felötlött a gondolat, hogy jó lenne azokhoz közeledni, akik továbbléptek innen, az csak olyan ideiglenes lobbanás volt, ami aztán nem állandósult. Én most már az esetleges nehézségek ellenére is jól érzem itt magam. Konkrétan mi volt az, ami a kötődést erősítette, s ami azt ellensúlyozta? A kötődés miértjéről — belsőleg bármennyire is tisztában van ezzel az ember — nehéz most szólni. Bonyolult és összetett valami az, ami miatt nem tudtam innen elszakadni. Először talán a sorsvállalásról, annak konkrét okairól kell szólni. Én gyermekkoromtól kisebb-nagyobb megszakításokkal falun élek. Valamikor átéltem a szegénységet, a szenvedést, a nélkülözést. Mindig arra vágytam akkor, hogy életünket szebbé, tartalmasabbá és gazdagabbá tehessék. Éreztem, hogy a falusi parasztoknak, az öt elemit végzett szegényeknek is szükségük van a szépre, a jóra; joguk van ahhoz az élethez, amely örömet is jelenthet számukra. Tudtam, hogy a felemelkedést egyszerre két síkon, szellemi és gazdasági téren is meg kellene valósítani. Főleg kulturális téren igyekeztem népeimnek segíteni úgy, hogy közben magamat is műveltem. Ha innen elmentem volna, talán csak én jártam volna jól. Ilyen értelemben viszont sohasem tudtam elszakadni az emberektől. Tudtam tehát, hogy itt kell maradnom. Mindamellett azt is éreztem, hogy a mélységből feltörő szavakra, a nehéz körülmények közt kikívánkozó verssorokra is szükségük van. A másik dolog az, hogy aki falun született, annak a váltás talán-talán még nehezebb. Nehezebb, mert sok mindennel nagyon közeli kapcsolatba került. Valahogy erősebbek voltak itt a családi, de általában az emberi kapcsolatok is. Meg aztán az ember jobban magáénak érzi a tájat, a földet, a napot. Egyszerűen csaknem mindenhez valamilyen élmény köti. így egyszerre nekem is sok mindentől el kellett volna válnom. Egy nagyobb szellemi központban bizonyára könnyebb lett volna a kibontakozás, de az is lehet, hagy az élményforrások örökre kiapadtak volna. Hisz annak idején még Sinka István sem érezte jól magát Budapesten. Köztudomású, hogy nem él elszigetelten Zalabán. És gondolom, hogy távolabbi ismerőseivel is tartja a kapcsolatot. On szerint ki az igazi barát? — Amikor 1954-ben, a felszabadulás után először jártam Bratislavában, egyszerre négy ismerőssel is találkoztam, akik akkor már ott dolgoztak. Ozsvald Árpáddal, Bábi Tiborral, Gyurcsó Istvánnal, Dénes Györggyel azóta is törtöm a kapcsolatot Levelezünk, személyesen találkozunk vagy közösen veszünk részt író-olvasó találkozókon. Annak idején (és ma is) nagyon jó kapcsolatom volt Lovicsek Bélával, aki hat évig tanított Zalabón. A fiatalabbak közül a szomszéd falusi Varga Imre keres fel gyakrabban. Igaz barátnak azt tartom, aki őszinte és becsületes, nem képmutató. Az ilyen barátban tisztelem az embert, az ilyen barát engem is tisztel. Visszatérve a faluhoz, a szülőföldhöz, a családhoz — ön szerint miben különbözik a mai falu légköre a régi faluétól? — Falva ink az elmúlt néhány évtized alatt elsősorban gazdaságilag fejlődtek óriásit. Ha visszagondolok gyermekkorom szülőfalujára, Garamsallóra (Salov) azt kell mondanom, hogy gazdaságilag igen, de szellemileg nem is volt annyira elmaradott. Igaz, hiányzott az értelmiség, de az emberek azért általában akkor is olvastak, művelődtek, szórakoztak. Kultúrháza volt a községnek, ahol színjátszókör, olvasókör működött. Esténként ott szorongott a fél falu, mert igényelték a kultúrát, érezték a tudás szóraját. Zofabán szintén hagyománya volt a kultúrának. Adakozásból 1898-ban kultúrházot építettek. Szívesen jöttem hát a zalabaiak közé 1948-ban. Asztalosműhelyemben alapítottuk meg a CSEMADOK helyi szervezetét, melynek azóta is aktív tagja vagyok. Az utóbbi időben viszont úgy érzem, hogy a szép kultúrházból bizony gyakran hiányoznak az emberek. A XIX. század végén közadakozásból épült művelődési házban az ötvenes években is pezsgő élet volt. Az utóbbi időben viszont — amint említi — a falu lakosai gyakran távol tartják magukat a művelődési otthontól. Ezt sajnos, Dél- Szlovákia több községében is tapasztalhatjuk. Mi a magyarázata ennek? Nem lát ebben valami olyat, hogy a meghitt emberi közösségek felbomlanak, lassan a falvak lakosai is eltávolodnak egymástól? — Szerintem az emberi közösség szobába zárkózva nem közösség. Hiába élnek az emberek zömmel nagyobb településeken. Ha magukba zárkóznak, elszigetelődnek a közös szórakozástól, nem fedezhetik fel az élet igazi értelmét. A jövőben ezen feltétlen változtatnunk kell. Tudatosítanunk kell viszont azt is, hogy sok tekintetben — talán épp a kultúra területén — az‘emberek valami mást várnak tőlünk. Talán valami újat, színvonalasabbat, érdekesebbet. Olyat, ami jelen világukhoz is kötődik. Ha ez valóban így van, akkor nincs okunk az elkeseredésre. Eljutottunk hát oda, hogy a kultúra, az emberi közeledés új formáit kell keresnünk. Vannak-e elképzelései ezzel kapcsolatban? — Költő vagyok, s így erre én nagyon jó alkalomnak találom az író-olvasó találkozókat is. Sok helyen megfordultam már, s örömmel tapasztaltam, hogy a jelenlevők — a fiatalok is — áhítattal hallgatják az embert. Ilyenkor az írón is múlik, hogy mit s hogyan mond. Az én szomorú múltam nagyon jó példa arra, hogy ezen keresztül hiteleset mondjak a mának is; az embereket szorgalomra, kitartásra, a kultúra s a könyv szeretetére neveljem. S ha ez is sikerül, semmit sem tettem hiába. Iró-olvasó találkozókon, de otthon a faluban is gyakran van alkalma arra, hogy elbeszélgessen a fiatalokkal. Hogyan ítéli meg a fiatalok szülőföldhöz és anyanyelvhez kötődését. On szerint megbecsülik-e fiataljaink azokat a szellemi és anyagi értékeket, amelyeket elődeink megteremtettek? — Benyomásaim vegyesek. Ha ezen a téren vannak hiányosságok, azokat nem mindig a fiatalok számlájára kell írnunk. Mert gyakran bizony a szülők sem nevelik gyermekeiket öntudatosságra, becsületességre és kitartásra. A nemzetiségi öntudatra nevelés ugyancsak hiányos. S ha a gyermek ezt fiatal korában nem kapja meg, érzelmei bizony szegényesek lesznek, ami viszont más téren is problémát jelenthet. A városi szülők feladata ezen a téren mintha még komolyabb és nehezebb lenne. A nagyobb környezet a nevelést itt legalább annyira befolyásolhatja pozitív irányba, mint negatív irányba. Persze a kultúrának városon és falun egyaránt vannak olyan eredményei, melyeket épp a fiatalok hoztak létre. Főleg az irodalmi színpadi mozgalomra gondolok. Említhetném itt az ipolysági (Sahy), a somorjai (Samorín), a kassai (Kosice) vagy akár az »ipolyhídvégi (Ipefské Predmostie) példát. Ezeknek a fiataloknak felbecsülhetetlen a munkájuk. Sokat tesznek kultúránkért, irodalmunkért — mindnyájunkért. Nem riadnak meg attól sem, hogy felkutassák a múlt szellemi és irodalmi értékeit, s így szóljanak a mához. Maradjunk újra a kisebb közösségnél, a családnál. Mennyiben különböznek a mai családok a régebbiektől? Gondolok itt a családi kapcsolatokra, az összetartó erőre, a családi fészek meghittségére, melegségére. Továbbá a családok erkölcsi életére. Megváltozhat-e lényegében az erkölcs, vagy csak módosulhat? — Véleményem szerint meg nem változhat, csak módosulhat A családi életnek a múltban is voltak bizonyos buktatói. Ma sem látom úgy, hogy válságba került volna a családi élet. Persze, gyakran nagyon sok mindennel szembe kell nézniük a házastársaknak. Sokszor talán a külső tényezők is kedvezőtlenül befolyásolják a családi élet harmóniáját. A mai fejlett társadalom, a rohanó élet néha nagy feszültséget teremt körülöttünk, s ezt a feszült légkört olykor csak lassan és nehezen lehet feloldani. Ma már sajnos az emberek sokkal idegesebbek, ingerültebbek, mint régen. Ez aztán magával hozza a gyors összetűzéseket, az elhamarkodott döntéseket és ítéleteket. Társadalmunk viszont segíti is a családokat. Bár nekem néha úgy tűnik, mintha ez a segítség csak anyagi jellegű lenne. Még nagyobb szükség van az erkölcsi támogatásra — a megértésre és a bizalomra. A fiatalok szempontjából az anyagi feltételeken kívül mi á másik fontos biztosítéka a jó házasságnak? — Mindenekelőtt az, hogy alaposan megismerjék egymást. Legyenek tisztában egymás érzelmeivel, lelki világával. Tanulják meg kölcsönösen tisztelni és becsülni egymást. Végezetül mi az, amit úgy érez, ei kell mondania? Mik a jövőbeli tervei? — A tervek sok mindennel összefüggnek. Munkabírással, szorgalommal, lehetőséggel, élménnyel stb. Ügy érzem, sok mindent meg kellene még valósítanom. Mert az élet mindig hoz valomi újat, izgalmasat, amit az író ember nem fojthat magába. Én vállalom azt, amit eadig is vállaltam. A Madách Könyvkiadó a jövőben jelenteti meg Dalol a föld címmel néhány összegyűjtött versemet. Két év múlva pedig Fényes fillér címmel szeretnék új verseskötetet megjelentetni. Csak erőm legyen az íráshoz!
