Nő, 1977 (26. évfolyam, 1-52. szám)

1977-11-10 / 45. szám

— Dehogynem! Még valami rák is jobb lenne, mint ez a nyo­morúság. Ha csak úgy egy ember lennék a faluból, az teljesen más lenne. Én is együtt gúnyolódnék a többivel, s aztán kész. Vége az ügynek. De így, ujjal fognak mutogatni rám. — Hát ne tartottad volna oda, ha már erről van szó. — Szerettem volna megnézni, hogy te mit csináltál volna ott. . . Hacsak fél szemmel is. Vajon te midet tartottad volna oda? — Hát egy biztos, hogy most nem gyötrődnék ilyen bolond módra. — Te vagy a bolond, tiszta bolond. A fájdalom belehasított a há­tába meg a lábába. Időnként úgy érezte, hogy kijön a szilánk, összeszorította a fogát és hosz­­szan simogatta a feldagadt he­lyet, de az ujja semmi éleset vagy keményet nem tapintott. A dagadt rész nedves lett. — Az annya istenit valamennyi orvosnak!... Mind kiszedeget­ték, de egyet csak benne kellett nekik hagyni I... Reggelre Jefim odajutott, hogy el kelf menni a kórházba. Egész éjjel le sem hunyta a szemét, el­törődött. Úgy készült, mintha a Golgo­tára indulna, húzta-halasztotta a dolgot. — Ha valaki az irodában ke­res, azt mondod, hogy a járáshoz mentem. Vigyázz, el ne járjon a szád. — Menj már, menj már, az isten szerelmére. Minél közelebb ért a kórházhoz, annál nyugtala­nabb és gyávább lett. Világosan elképzelte, hogy mindjárt bemegy a kórházba, belép o rendelő­be.. . Ott, persze, vénasszonyok ülnek. Már kora reggeltől fogva. Meglátják, bólintanak és meg­kérdezik: — Te is, Sztyepanics? Hát mi bajod van. kedves? Tegyük fel, beengedik soron kívül. Az orvos fiatal, komoly nő. — Mi a panasza? — Egy szilánk. — Hol? — Ott. *— Hol „ott"? — Hót, ott_— Lehet, hogy itt könnyedén nevetni kell? — Hehehe ... Tudja, azon a bizo­nyos érdekes helyen, ahogy a feleségem mondta szellemesen. — Mutassa. Jóságos ég! Mért ver ennyire az isten?! Nem tudott egy kicsit feljebb célozni az a gazember! A kórház udvarára egészen csendesen ment be Jefim. — Ilyen korán, persze, nincs itt egyetlen férfi se — gondolta kín. lódva. — Legalább lenne kivel elszívni egy cigarettát, elfoglalni magam, mielőtt... letolom a nadrágom a rendelőben. A folyosón valóban nem volt egyetlen férfi sem. Ellenben an­nál több asszony, ülnek a fehér padokon, a díványon — mind szerencsétlenek, és kissé ünne­pélyesek. Halkan beszélgetnek, sóhajtoznak. Fiatalok is akad­nak. Az egyik fiatal a másik vala­mivel idősebbnek mesél: — Amikor beleáll, gondolom, na itt a vég. Egyenesen ide, ni ... úgy beleáll, de úgy bele­áll... Az idősebbik megértőén, kissé összehúzott szemmel, szigorúan kibámul az ablakon, és bólint. Még kettő sugdolózott. Az egyik csendesen csodálkozott, a másik pedig megérintette o tér­dét, és igyekezett végigmondani: — Hát... aszondom, te vipe­­rafajzat, meg mit csinálsz. A te öklöd, aszondom, tán vattából van? Amint Jefim Sztyepanicsot meg­látták, abbahagyták a sustorgást, és kíváncsian rámeredtek. „Ennek nem lesz jó vége — gondolta elkeseredetten Jefim. — Egy szempillantás alatt meg­tudják, és délre már ezen fog röhögni az egész falu." A sorhoz lépett, és gúnyosan végigmérte a szenvedőket. — Ejnye, be sokan vannak! Bezzeg, amikor ünnep van, ünne­peken, senki sincs itt. ünnepkor nem szoktak betegek lenni? — kérdezte, és maga sem értette, miért. Csak úgy kiszaladt a szá­ján. — ünnepeken enélkül is épp elég bajunk van, Jefim Sztyepa­nics — felelte az egyik asszony. — Hát éppen ezért nézem, sok a beteg. Hol van itt a főnök? — A főorvos? — Az hót. — Itt a szobája. Ez a párná­zott ajtós. Jefim igyekezett, hogy ne sán­títson, és bement a szobába. A főorvos még nem volt bent. A szobában egy szép, telt nő ült, az arcán anyajegy. (Jefim senkit sem ismert, egy sem volt idevalósi.) — A főorvos nincs itt. Miért keresi? — kérdezte udvariasan a nő. — Az itteni elnök vagyok. A főorvosasszony fát kért. — Igen, igen, tudok róla. A fára nagy szükségünk lenne, ha­marosan itt a tél. „Mintha én nem tudnám, mi. kor lesz tél" — rosszmájúskodott magában Jefim. — Megkapják. Szállítóeszközt viszont nem tudok adni. — De hát akkor mivel szállít­suk el? — Ezt én már nem tudom. Forduljanak a községi tanácshoz. Az én dolgom, hogy fát adjak. Jefim dühösen ment el a kór­házból. — „Hatvan köbméter csak úgy a levegőbe. Mi az ör­dög ütött belém, hogy a fával rukkoltam elő? ... Nem lehetett volna valami mást kitalálni?" A fát így is, úgy is el kellett volna vinni a kórháznak, de sze­mélyesen odamenni és felajánla­ni — ez tisztára vicc, ezt a leg­rosszabb kolhozelnök se tenné meg. „Teljesen elment az eszem.“ Hátul pedig úgy fájt, hogy minden lépésnél o tarkójába hasított. „Megyek és kioperálom ma­gam" — határozta el Jefim. Szonya felkiáltott, amikor meg­látta. — No látod, milyen hamar túl­estél rajta! Pedig hogy féltél!... — Ne jártasd a szádat! Most mindjárt kioperáljuk magunk. Forralj vizet, készítsd ide a kést... Majd én mondom, mit kell csinálni. — Mit képzelsz, Jefim?... — mondta Szonya, de a férje tekin­tete belefojtotta a szót. — Elég volt! Nem fogok én velük kínlódni! A gyerekek az iskolában vannak? — Ott. — Az ajtóra fordítsd rá a zá­rat, és ... tábori kórházat csiná­lunk. — Én nem, Jefim. Én félek. — Mitől? — Félek felvágni. Hót elment az eszed? — Mitől kell itt félni? — Nem és nem — kötötte meg magát Szonya. — Még fer­tőzés lesz a vége. — Kifőzzük rendesen, és nem lesz semmiféle fertőzés. Ahogy a háborúban csinálták! A lövész­árokban! — Hát nem voltál az orvos­nál? — Nem megyek orvoshoz, pye. re, intézzük el magunk. Most azonnal csinálunk egy jó kis operációt. — Ne bolondozz, Jefim. Ha akarod, elmegyek én a kórházba, és idehívok valakit... majd itt kioperálják. És senki sem tudja meg ... — Már megint a magadét fú­jod?! — robbant ki Jefim. — Be­szélhet az ember az ilyen bolond­nak, egyre csak a magáét fújja! Forralj vizet! Na de Szonya is makacs fehér­nép volt. — Ne bolondulj, nincs bolon­dabb ember nálad. Te, te ope­­rálatlan ördög ... Fertőzést kapsz, aztán mit csinálok itt egyedül a gyerekekkel? Csak magára gondol! Rangosabb em­berekkel is előfordul, hogy bete­gek lesznek, de azok is orvoshoz mennek, ez meg, nézzék, nem képes megmutatni a hátsó felét. Mintha valaki olyan kíváncsi len­ne rá!... Nincs azon mit néz­ni!... Jefim valami érthetetlen nyu­galommal figyelte a feleségét, és azt mondta: — Menj ki egypár percre. Meg, akarom nézni a tükörben. — Szonya gyanakvó pillantást vetett az urára. — Most meg mit találtál ki? — Menj ki, meg akarom néz­ni! Vagy tán te is nagyon sze­retnéd látni? — Pfuj! — Szonya kiment. Jefim elővett a ládából egy tiszta lepedőt, a padlóra terítet­te, leengedte a nadrágját... Alit egy kis ideig, gondolkozott... Kissé távolabb lépett a lepedő­től, nekifutott és lendületből a lepedőre ült. Egy kicsit még csú­szott is rajta ... Kinn az előtérben Szonya meg­hallotta az ura fojtott kiáltását, és beszaladt. Jefim az oldalán feküdt, fogta a nadrágját, és halkan károm­kodott. — Hívj ide valakit a kórház­ból — modta. Nem sikerült. Csak összetörtem ... Szonya elszaladt a kórházba. Katona Erzsébet fordítása KÖSZÖNTJÜK A 75 ÉVES ILLYÉS GYULÁT Csillag, ha lángol Mint a magasból ledobott kő, úgy hullunk. Minek? Bíz, sárnak, a sírban. Node, ha így van, mint az esésnek vad melegétől csillag, ha lángol: zuhanjunk át oly ős lobogással a gyújtó űrön, ami az élet, hogy bármi véget ér is a szívünk, azt mondja rája, ki szállni látta: oh, idefénylett! A tárgyakkal A tárgyakkal maradtam. Vélük szólok végül, ha még beszélek. Hang nélkül rajtuk át eresztem magamhoz az emberiséget. Halandó hetven-nyolcvan évig nem növi ki az álnokságot. Nyíltan szóltok tízezer évvel bölccsé érett fejszék, lapátok, Megköszönöm a szívességet, amit e zord bolygón találok, a kéznyújtást, amit fűrészek kancsók és kilincsek, kínáltok. ILLYÉS GYULA

Next

/
Oldalképek
Tartalom