Nő, 1977 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1977-10-20 / 42. szám
VALLOMÁSOK A CSALÁDRÓL Zs. Nagy Lajossal beszélgetett Dusza István — Ügy vélem a legmegfelelőbb, ha egyik versének kapcsán kezdjük a beszélgetést. Üzenet a barlangból című kötetében olvasható a Gyerekkornak ez a sora: „És kacsalábon forgó szerelem”. A kép egy gyerekkori álmot közöl az olvasóval. Felnőttként írta, a felnőttől kérdezem: létezhet-e ilyen szerelem? Csak ilyen szerelem létezik. Szép és valószínűtlen, mint a mesék kacsalábon forgó kastélya. Bizony mondom, a szerelem mindig ilyen. — Csak nem kell összetéveszteni a puszta nemiséggel, a szexualitással, ■ ami tartozéka ugyan, de nem egyetlen tartozéka. A szerelem — közhely — legnemesebb érzéseink egyike, amely megkülönböztet bennünket minden más teremtménytől, noha eme utolsó állítás helyességéről nem lehetek teljesen meggyőződve, hiszen még nem voltam például ... madár. — Köteteit ismerve arra a következtetésre jutottam, hogy legszebb szerelmes verseit első kötetében (Ének a tisztaságról) olvashatjuk. Tehát nem véletlenül kezdtem faggatni a szerelemről. Az ön személyétől elvonatkoztatva kérdezem: Milyen mértékben hathat egy család életére más tényező — a hagyomány ereje, a szülők, az elődök példája, a társadalmi környezet? A társadalmi környezet kétségtelenül igen fontos tényező, de hatását egy-egy család életére nehezen lehet felmérni, hiszen ugyanabban a társadalmi környezetben élhetnek és élnek is nagyon jó és nagyon rossz családok. Jómagam úgy vélem, a családok minőségét a házasfelek jellenie határozza meg döntően, az emberi jellem kialakulására pedig ezernyi tényező hat, így a szülők példája, meg igen, a hagyományok ereje is. E rovat jellege talán megenged egy személyes vallomást is: én a legszebb házastársi kapcsolatot a szüleimnél láttam és éreztem. Az, hogy szép gyermekkorra emlékezhetek vissza, ennek köszönhető. Furcsán hangzik, de nagyon sokáig azt hittem, hogy a szüleim testvérek — vagyis teljesen képtelenségnek tartottam volna, ha egyszer csak elválnak, (ahogy két testvér sem indíthat válópert egymás ellen), igaz, a válás gondolata még ötletként sem merült fel soha köztük. Ma is úgy élnek, mint Philemon és Baukisz — remélem még nagyon sokáig. Nem volt a mi családi életünk sem csupa mesés összhang. Nem is lehetett, szegénység volt, háború, később családi tragédia — meghalt az öcsém — apám és anyám egy életre szóló szép szövetsége mégis kiállt minden próbát. — örzik-e a mai családok a múlt hagyományait, erkölcsi szokásait, a nagycsaládok érzelmi színességét, a nyelvet, annak tisztaságát, a szülőföld, a haza szeretetét? Kezdjük talán az úgynevezett nagycsaláddal: én ilyet a valóságban nem ismertem, tehát azt sem tudom, érzelmi életük valóban színes volt-e, van-e, kell-e ilyesmit őrizniök a mai családoknak. A falusi (nagyobb és kisebb) családok életét nem az érzelmek határozták meg, főleg nem az érzelmes külsőségek, hanem a munka, a megélhetésért, a létért folyó küzdelem. És az egymásrautaltság tudata. Az utóbbi másfél emberöltő alatt bekövetkezett hatalmas társadalmi változás, az anyagi biztonság növekedése ezt a tudatot gyöngítette, sőt már-már megszünteti. Ne kerteljünk: a dél-szlovákiai családok többsége ma már jómódban él. Ostobaság lenne ezen bánkódni. A családokat — pontosabban a házastársakat — ma már nem a megalázó kényszerűség tartja össze, hanem a szeretet és az erkölcsi felelősség. Nincsenek a kezem ügyében statisztikai adatok, de így is tudom, hogy Dél-Szlovákiában is növekszik a válások száma. Ugyanakkor abban is biztos vagyok, hogy a falvakon ez a szám még mindig jóval alacsonyabb, mint a városokban, ez pedig azt bizonyítja, hogy a falvakon még — megtisztulva — él a legszebb erkölcsi parancs és hagyomány: a szerelem, a hűség, a családi felelősség tisztelete. Igaz, ma már falun sem törnek pálcát a tönkrement házasságot felbontók felett, de megvetik a családját felelőtlenül elhagyó vagy elhanyagoló férfit és nőt. A családok egyik legfőbb feladata, hogy anyagi és egyéb biztonságot teremtsen minden tagja, de elsősorban kiskorú tagjai számára. Egyszerűbben : a jó közérzet és légkör megteremtése és az utódok okos, előrelátó felnevelése. Véleményem szerint ezt a feladatát a dél-szlovákiai családok többsége teljesíti. Elég ha ellátogatunk egy-egy csallóközi, gömöri vagy bodrogközi iskolába: soha ennyi csinos, szépen öltözött, tiszta, okos fiúval és lánnyal nem találkoztunk. Az anyagi ellátottságot sok szülő már túlzásba viszi. Ami a családok szellemi légkörét illeti, korántsem lehetünk ilyen elégedettek. Tudjuk, növekszik a szabad idő: különösen a fiatalok szabad ideje. Falvainkon, sajnos, ezt az időt szinte ősztől tavaszig — fiatalok és idősek egyaránt — a tévé előtt töltik el: válogatás nélkül nézik az összes műsorszámot, korra, nemre, de még érdeklődésre való tekintet nélkül is, pusztán rászorultságból, más szórakozási lehetőség híján. Nem nagyon jut idő például meghitt beszélgetésekre, a családokon belül sem, nem még a nagyobb közösségekben. Ez viszont nem jó — az emberek elfelejtenek beszélni. S itt válaszolok arra a kérdésre is: őrzik-e családaink az anyanyelvet? Igen, mondanám, de mindjárt hozzá kell tennem, a nyelv tisztaságát nem őrzik, egy romló, szegényedő, sivárodé, nyeglévé züllő, ízeit vesztő nyelvet őriznek. Ezen az áldatlan helyzeten ma már csak a magyar tanítási nyelvű iskolák segíthetnek — ha segíthetnek, azzal, hogy gyermekeinket a szép beszéden kívül az okos, kulturált szórakozásra is megtanítják. — Mennyire lehet — lesz ez meghatározó szerepű a jövőre nézve? Várható további változás? Azt hiszem, a család a jövőben legalább olyan fontos küldetést tölt be, mint a jelenben. A legfontosabb küldetést: társadalmunk tagjainak nevelését. Hogy várható-e további változás a jövőben? Természetesen, hiszen minden változik: miért ne változna éppen a család? Egy biztos: a jövő társadalma olyan lesz, amilyen a jövő családja. ÉLETE „FŐSZEREPE” A HAMLET Ki tett többet az angol színház felvirágoztatásáért, ki adott többet a világ szinházkultúrájának? Ki harcolt többet az angol színházért az Old Vic Színház színpadán a kezdet kezdetétől, a társulat tagjaként, majd rendezőjeként, s a későbbi háború utáni kényszerű újjáépítéskor a felújított New Theatre-ban mint Laurence Olivier, ö, aki Shakespeare-t játszott, de át is élte, mindig hosszas meggondolás után, s mindig a legteljesebb odaadással, s ugyanakkor korszakalkotó készséggel nyúlt egy-egy Shakespeare-darabhoz — vagy úgy mint színész, vagy úgy mint rendező, olykor mindkettőként. Shakespeare újszerű, mégis klasszikus felfogásával a reneszánsz drámaíró üzenetét véli átadni a ma emberének. Az Ahogy tetszik először színpadi, majd filmbeli Orkindója (1935) után nem volt olyan év Laurence Olivier életében, hogy ne keltett volna életre egyre tökéletesebb jellemábrázoló készséggel egy-egy Shakespeare- vagy más alakot, ne nyújtott volna emlékezetes alakítást a filmvásznon. Minden újabb szerepével egy-egy lépést tett ahhoz a kristálytiszta tökéletességhez, amellyel mindig, s még most is, ha egyre ritkábban ugyan, a rendezéshez vagy szerepformáláshoz nyúl. Az Ahogy tetszik volt tulajdonképpen Olivier első sikeresebb filmje, amely újabb szerepeket hozott. Korda Sándor szerződtette 1936-ban a Tűz Anglia felett című történelmi filmre, ahol Vivien Leigh, későbbi felesége volt partnere.
