Nő, 1977 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1977-10-06 / 40. szám
LANG ÉVA Régen elmúltak már azok az idők, amikor a Borman féle fasiszta háborús bűnösöknek, a kisebb-nagyobb gyilkosoknak bújkálniuk kellett a dél-amerikai hegyóriások, vagy az afrikai sivatagok peremvidékén élő nomádok között. Nem lehet tudni, ki volt az első, aki jó pár évvel ezelőtt leporolta a gondosan elrejtett náci egyenruhát és fényesre szidolozta a tölgyfalombos vaskeresztet, a Wacht am Rhein-t fütyürészve . .. Mindenesetre nem maradt egyedül, annyira nem, hogy ma már ennek a sötét és torz nosztalgiának a hullámai átcsaptak Nyugat-Németország határain — Ausztriába, Angliába, Észak- és Dél-Amerikába. Ennek a gyilkos hullámverésnek a neve: neofasizmus. Nem túlzás a jelző, hiszen ilyennek ismerjük, ilyennek éltük át. És ami a legfélelmetesebb, a legriasztóbb az, hogy ezek az „emlékező" 60—80 évesek a fiatalokat, a tizen-, huszonéveseket mérgezik. A méreg sokféle módon, sokféle csatornán keresztül szivárog. Egyebek között például a nyomtatott betűn keresztül. A nyugatnémet könyvpiacot évről évre jobban, rhind nagyobb választékban, zsánerekben bővelkedve árasztja el a fasiszta irodalom. A hitleri hadsereg volt tisztjeinek, orvosainak a visszaemlékezései: történészek, szociológusok, pszichológusok egyre nagyobb számban foglalkoznak a harmadik birodalom korával és vezetőivel. Sikerkönyv valamennyi, jó üzlet, érdemes a befektetés. Az utóbbi időben három új és terjedelmes mű jelent meg Hitlerről az Egyesült Államokban. „Nagyon valószínű, hogy Adolf Hitlerről többet írnak majd, mint bárkiről a történelemben, kivéve Jézus Krisztust" — írja Robert Waite professzor Adolf Hitler, a pszichopata isten című 500 oldalas tanulmányának előszavában. Irodalomról és üzletről szólva, érdemes megjegyezni, hogy a nyugatnémet Bunte Illustrierte c. képeslap kere. ken 200 000 márkát (körülbelül 2 millió korona) fizetett ki Herbert Kappler, a nemrég Rómából megszöktetett, életfogytiglanra ítélt náci tömeggyilkos históriájáért. A lap augusztus 31-i, parádésan szerkesztett számában már indította is a „Kappler-Story"-t. Úgy mondják, hogy nyugatnémet lapkiadó berkekben ezért a storyért volt az idén a legerősebb versenyfutás. A Kappler-üggyel egyébként bőségesen, kissé túlméretezve foglalkozott az osztrók'.televízió is. De iáozzünk még egy kicsit szomszédainknál. Ismeretes, hogy ebben az évben a szudétanémet revansistók Bécsben tartották meg évi rendes összejövetelüket. Ez is azt bizonyítja, hogy a régi és az új fasiszták ismét menynyire nyeregben érzik magukat. Ausztriában ma éppen úgy, mint az Anschluss idején, és a legarcátlanabb cinizmussal a német nyelvterületek etnikai egységét hangoztatják, minél fogva feltétlenül szükséges létrehozni a „politikai egységet" is!... És a találkozó nagy ricsaján, kardcsörtetésén, Kreisky kancellár tárt karú szívélyességén alaposan felbuzdulva — azt követően, hogy Linzben ismét Hitler-érmék forognak közkézen — az osztrák-bajor határátjárónál (Mariahilf) nyugatnémet és osztrák neofasiszták egy csoportja emléktáblát emeltetett a következő felirattal: „Elesetek Németországért, megbecsülve a nemzeti szocializmus, meggyalázva a demokratizmus által". Figyelemreméltó, hogy ezt a táblát az ún. „magyar kereszt" közvetlen közelében helyezték el, amit magyarországi „politikai menekültek" ültettek. A fasiszta memoárirodalom, a tévé-interjúk régi és új fasisztákkal, revansista szólamok és zavartalanul harsogó náci indulók és emléktáblák — a kép nem teljes a film nélkül. Adolf H. — Superstar. . . címmel írt glosszát a Volksstimme idei szeptember 2-i számában Arthur West. A szerző felháborodott hangon (s hadd tegyük hozzá, felháborodása jogos), tiltakozik az ellen, hogy a filmbehozatalt vizsgáló és jóváhagyó hivatalos bizottság ráadta az áldást, vagyis „Vetítésre ajánlva!" feliratú pecsétjét a „Hitler — egy karreir története" c. filmre. Még a svájci polgári filmkritikusok is, jóllehet Svájc Ausztriától eltérően, soha sem ismerte a hitleri megaláztatást, elítélik a filmet, — írja A. West — mert szerintük egyfelől aljas kigúnyolása azoknak a millióknak, akiknek Hitler karrierje az életükbe került, másfelől rosszul sikerült kísérlet tisztára mosni a német fasizmus „becsületét". A botrányt még csak tetézi a bizottság indokolása, hogy többek között: a film „hézagpótló", véget vet megengedhetetlen általánosításoknak, a felületes egyoldalú szemléletnek stb., sorolja a cikkíró. Végül megkérdezi — és mi vele együtt — hogy az a bizottság, amelyet végeredményben az állam bízott meg egy bizonyos fajta kulturális-eszmei irányító szereppel, s amely ennélfogva az államban uralkodó politikai irányzatot is tükrözi, ugyan kinek, kiknek ajánlotta vetítésre ezt a filmet!? Nos, ha meggondoljuk, Ausztriában egyre többen vannak, s amennyiben a kormány továbbra is szemet huny a dolgok fölött, akkor még többen lesznek, akik boldogan befizetnek erre a történelem hamisításra. Többek között például a traiskircheni Semperit Művek néhány alkalmazottja, akik szórakozásának, gúnyolódásának céltáblája egy Julius Chaimowicz nevű zsidó munkatársuk, a fasizmus egykori áldozata, kitanult finomműszerész. A provokáció módfölött változatos: következetesen Heil Hitlerrel köszöntik, az asztalára halálfejet festettek, és nagyon sokszor megmagyarázzák neki, hogy bizony az SS nem vonult volna ki Vietnamból, hanem az ügyet elintézte volna réges-régen egy atombombával. Asztalilámpájára Hitler-képeket ragasztottak. Mindaddig nem sikerült Chaimowitzot kiprovokálni, amíg nem hozták szóba a meggyilkolt zsidókat.. . csak akkor az egyetlenegyszer vesztette el az önuralmát és felkiáltott: Disznók! A mester is jelen volt, s azonnal közölte, hogy ezért a minősíthetetlen viselkedésért Chainowitznak felelnie kell. A vége az lett, hogy azonnali hatállyal elbocsátották. A finomműszerészt ezek után áthelyezték az üzem garázsába, mint segédmunkást. Itt, úgy látszik már nemigen mernek újjat húzni a neonácikkal . .. A napisajtóban, tévé-híradóban rendre értesülünk az olasz neofasiszták terrorcselekményeiről. Persze, az időnek itt is meg kellett érnie, elvégre a háború után csak egy őrült hihette volna, hogy ismét feltámadnak a barnaingesek. Meghúzódtak, rejtőzködtek, vagy éppenséggel nem rejtőzködtek, hanem sokan a politikai élet jobbszárnyán közéleti szerepet vittek. A hatvanas évek első felében kezdtek mozgolódni: 1965-ben titkos kongreszszust tartottak egy római szállodában, s megfogalmazták irányvonalukat. Ügy nevezték, hogy a „feszültség stratégiája". A szervezet — egyébként Fronte Nazionale a neve — élére Mussolini bensőséges barátja került, háborús bűnös, ádáz ellensége mindennek, ami valamiképpen a békével, a haladással összefügg: Junio Valerio Borghese herceg — a hírhedt „fekete herceg". A háború után 12 évi börtönre ítélték, ám alig-alig hármat töltött le és megnyíltak előtte a börtön kapui. Szervezetével államfordulatot készített elő, ami nem sikerült, és Spanyolországba menekült, innen irányította tovább helyetteseit, míg 1974-ben hirtelen meghalt. Holttestét visszacsempészték Olaszországba, a családi sírboltban helyezték le. És egy év múlva megszületik a legenda: halálhíre hamis volt, él. Hogy mi az igazság, az olasz rendőrség máig sem tudta kideríteni, választ csak a koporsó felnyitása adna, ezt pedig az olasz törvények szerint csak a család engedélyével lehet megtenni. Hogy él-e a „fekete herceg" vagy sem, nem lényeges. Az olasz neofasiszták kedvelt találkahelye a Tortuga bár, nem meszsze Rómától. Micsoda hátborzongató, gyűlöletes „idill": poharazgatva, drága cigarettát füstölve hallgatják a régi nácik emlékeit erről-arról, de leginkább a koncentrációs táborokbeli viselt dolgaikról. Ezt a helyet többnyire pénzmágnások csemetéi látogatják, itt tanulják meg azokat a szörnyűségeket, amelyeket gyanútlan fiatal lányokon próbálnak ki, s amiért ugyan bíróság elé kerülnek, de a papa pénze, meg a szervezet felmentő ítéletet hoz. Ki volt az, aki a vereség után először merészelte ismét meglobogtatni a horogkeresztes zászlót Európában? Nem lehet megtudni, de nem is ez a fontos. A fontos a küzdelem ellenük, mert földrészünk immár harminchárom éves békéjét, további sorsát legalább annyira fenyegetik, mint a nukleáris fegyverek, — amelyeket a NATO a kezük ügyében raktároz Nyugat- Németország ban. ÓID SIX MILLION REALLY DIE? I WAS THIS THE BIGGEST HOAX IN HISTORY? Ann Frank — Photographs - Nuremburg — Death Camps This book is so revealing that urgent steps are being taken in Parliament to BAN IT Get yours now before they ao. Order Form overleal Fact or Fiction?- Real or Faked? Justice or I njustice?- Did they Exist? A régi és az új fasiszták Nyugat-Németországban távolról sem elégednek meg holmi kulturális „Sturm und Drang"-gal, lásd a könyvpiacot és a filmgyártást, hanem különféle szervezetekbe tömörülve a nyugat, német politika színpadán is igyekeznek főszerephez jutni. így többek között társaság alakult (Szabadságot Hessnek néven), s az elnöke E. Bucher nyugatnémet ex-igazságügyminiszter. Mint ismeretes, Rudolf Hess háborús bűnöst a nürnbergi perben életfogytiglani börtönre ítélték, s a társaság célja Hess kiszabadítása. Egyebek között azért is, mert jelöltként akarják indítani az ún. európa parlamentbe való választásokon. A felvétel a társaság egyik akcióján készült, amelynek jelszava (Hess felnagyított képe mellett): „sem jog, sem emberiesség". Jogot és emberiességet emlegetni Hess háborús bűnöst dicsőítve — ehhez nem kell kommentár! Angliában a neofasiszták szervezete 1967-ben négy jobboldali extrémista szervezet egyesülésével „Nacionalista Front" néven alakult meg. Programjában mindenkelőtt a fehérek és színesbörűek Nagy-Britanniában való integrációja ellen hirdetett (horog) keresztes hadjáratot, de természetesen ebből a programból nem hiányozhatnak a kommunistaellenes és a szovjetellenes jelszavak, hiszen szerves elemei a fasiszta ideológiának. Az angol neofasiszták arcátlanul peckesen menetelnek London utcáin — mintha a várost soha nem rombolták volna le elődeik rakétalövegei, a V—1, és a V—2. A neofasizmus legnagyobb veszélye nem abban rejlik, hogy a sir szélén álló teuton hadfik háborús emlékeiket támasztgatják fel a sörös kriglik mellett. Az igazi veszély, a fiatalok, a mai tizen-huszon évesek félrevezetése: történelemhamisítással és a tényekkel szembeni kétely elhintésével. Ez a röpcédula egy könyvet reklámoz a következő kérdésekkel: „Valóban hat millióan pusztultak el?“, „Anna Frank — valóság vagy képzelet?“, „Fényképek — hitelesek vagy hamisítványok?", Nürnberg — jog vagy jogfosztás?", „A haláitáborok — valóban létez, tek?" És ami a legijesztőbb: megcáfolják a megcáfolhatatlant a nyugati fiatalság előtt, amelynek nagy hányada előbb kerül a kábítószer, csempészek karmai közé, mint első tisztességes munkahelyére.
