Nő, 1977 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1977-09-29 / 39. szám
GYERMEK Még meg sem születnek, mór vigyázunk rájuk. Orvosok vizsgálják az édesanyákat, gyógyszerrel, vitaminnal látják el őket, hogy a gyermekek egészségesek legyenek. A tehergondozóban még azt is megmondják a kismamáknak, milyen ingecskébe, kabátkába öltöztessék az újszülöttet, hány pelenkát vegyenek neki. Amikor először felsír, féltő kezek vizsgálják, bugyolálják be, följegyzik a súlyát, hosszát. Csak ha teljesen egészséges anya és gyermeke, akkor engedik haza, hogy a családra bízzák. Alig érkezik meg a lakásba, — ahol a kiságy lett a szoba középpontja, — már várja a védőnő, hogy füröszteni segítse, a családot a nevelésére, gondozására előkészítse. Amikor a tanácsadóba kell vinni, már abban a kocsiban sétáltathatják végig idegenek-ismerősök szeme előtt a szülők, amire a társadalom adta a .kocsipénzt". Hazánkban a gyerekkocsit minden tömegközlekedési járműre felveszik. A jel — kisgyermekkel utazóknak — a városi villamos-, autóbuszjáratokon éppúgy ott található, mint vonatjaink fülkéin, várótermein. Érvelhetnénk alapvetőbb dolgokkal is, de néha nem árt arról is beszélni, ami olyan természetessé vált, hogy már észre sem vesszük. Bébiételek, gyermektápszerek, a napközi étkeztetés, ingyenes tanszerellátás és kötelező orvosi ellenőrzés — egészen a felnőtt, majd a nyugdíjaskorig, pionírtáborok, iskola a természetben, szakszervezeti üdültetés, sportolási lehetőségek, — de miért kellene felsorolni, minden család, szülő — és minden fiatal tudja, a gyermek nemcsak szemünk fénye, hanem társadalmunk gondoskodásának középpontja is. Mennyit ért meg, tudatosít ebből a felnövekvő fiatal, mit ad majd cserébe a társadalomnak e gondoskodásért, az elsősorban a szülőkön múlik. A példán, amelyet otthon lát, amellyel a család neveli, értékítéletét alakítja. Nőszövetségünk — köztünk lapunk olvasói is — évek óta szervezik, látogatják a családi neveléssel foglalkozó előadássorozatokat, következetesen készítik elő a lányokat anyai hivatásuk betöltésére. Nőszervezeteink taggyűléseiken éppen ebben az időszakban mérik fel, milyen tennivalók várnak még ránk a családi nevelés hatékonyságának növelésében. A tudatos nevelés jelentősége társadalmunk anyagi jólétének mostani, minden eddiginél magasabb szintjén rendkívül megnőtt. Állandó szülői figyelemre, ösztönző, okos nevelésre, méltó példára van szükségük, hogy a kispolgári magatartás fogyasztói szemlélete, önző kényelemszeretete ne homályosítsa, ferdítse el látásukat; Hogy felismerjék feladatukat, igaz, nemes céljukat az alkotó munkában. Viszonyuk igazi, alapvető értékeinkhez, dolgozó népünkhöz, vívmányainkhoz, egész társadalmunkhoz olyan legyen, hogy általa mindannyiunk anyagi és szellemi gyarapodásáért munkálkodjanak. Ilyen magatartásra, ilyen hazafiságra nevelje minden család, minden édesanya a gyermekét, mert csak ez méltó eszméinkhez, szocialista társadalmunkhoz. H. MÉSZÁROS ERZSÉBET denesetre a mostani osztály megnyitása körül tapasztalt összefogással ezeket a nehézségeket is le tudjuk küzdeni. Aztán neveket sorolt fel, a városi és járási pártszervek dolgozóit, az oktatásügyi osztály vezetőit, képviselőiket, akik mind egy emberként támogatták az óvoda dolgozóinak kérelmét. Akik a szülőkkel együtt megértették, hogy minden tudományág egészen egyszerű alapokra épül, de az alapoknak olyan erőseknek kell lenniük, hogy a legnehezebb terhet is elbírják. Pásztó András képviselő, a koáicei Gépipari és Energetikai Középiskola igazgatóhelyettese is azok közé tartozott, akik kezdettől az osztály megnyitását szorgalmazták. — Azt hiszem, nem árulok el különösebb titkot, amikor elmondom, hogy a legnagyobb gond a helyhiány. Szinte évente adunk át új bölcsődét, óvodát vagy iskolát, de ha minden építkezési vállalat a mi szolgálatunkba állna sem tudnánk megoldani egy év alatt a problémákat. Azt meg hangsúlyoznom sem kell talán, hogy nem nekünk dolgoznak ezek a vállalatok. Gyárak, üzemek sokasága épül, na meg persze rengeteg lakás, hiszen a családi körülményeknek is jóknak kell lenniük. És egyébként is társadalmunk egyaránt gondoskodik minden egyes polgáráról. A magyar tanítási nyelvű óvodai osztály megnyitására azonban mindenképpen szükség volt már, hiszen sok magyar nemzetiségű család költözött be a városba, s gyermekeiknek helyet kell biztosítani. Az, hogy a gyermek gondolkodni tanuljon meg, és ne csak az ismeretanyagot sajátítsa el mechanikusan, anyanyelvén kell tanulnia. Mert gondolkodni igenis ilyen korban tanul meg a gyermek, és nem közép- vagy főiskolás korában. Az alkotás pedig a gondolkodás eredménye. Társadalmunknak gondolkodó, alkotó emberekre van szüksége. Megnyílt egy osztály a kosicei óvárosi óvodában. Nem nagy dolog, de ha figyelembe vesszük, hogy vele együtt sok helyen ünnepelhettek hasonló eseményt, s hogy milliós befektetésekkel most is épülnek az új, korszerű családokat, gyermekeket — embert szolgáló intézmények, akkor már nagy dolog. S még nagyobb, ha ezt az anyagi támogatást a pedagógusok a szellemi fejlődés elősegítésével kiegészítik. NESZMÉRI SÁNDOR Beszéljünk a szerelemről! Miért éppen mi? Miért éppen most? Miért éppen a szerelemről? És mit segít az, ha beszélünk róla? Néhány levélrészlet érvek helyett: „Senki sincs, akivel őszintén beszélhetnék az érzéseimről. Édesanyámmal nem vagyok bizalmas viszonyban. Azt hiszi, én még gyerek vagyok. Pedig tizenöt éves korában egy mai kislány már majdnem mindent tud a férfi és nő viszonyáról. Nem az a kérdése, hogyan születik a gyerek, hanem hogyan — nem — születik?“ „Tessék már olyat írni, amitől megváltoznak a szüleim. Édesapám nem fog csak parancsolni, anyukám nem fog állandóan babusgatni. Azt hiszik, ha nem engednek este mulatságba, sétálni, moziba, »jó kislány« maradok. Miért nem bíznak bennem?“ „Anyukám elfelejtette, hogy egyszer ö is volt fiatal. Bezzeg az ő idejében — a fiú rögtön feleségül kérte a lányt, annak szót sem kellett szólnia, úgy futotí utána az ideálja. Ma sze' rinte a szégyentelen lányok futnak a srácok után. Nem érti meg, hogy nem okvetlenül »azért« futnak?" „Szerelmes lettem egy fiúba. De nem tudom, ő szeret-e engem? Csak néz rám, még meg sem szólít, én meg keresem az alkalmat, hogy szóba álljon velem. Miről tudom meg, szeret-e?“ „Elmentünk táborozni. A fiúk azt akarták, hogy egyikükkel feküdjek ' közös hálózsákba. Felháborodtam. Azt mondták, akkor mit akarok, menjek haza. Este volt, elindultam gyalog. Azután ■»stoppoltam« egy kocsit. Fölvett két fiatalember. Az egyikkel útközben lefeküdtem. Azt hittem, csak futó kaland, de azóta sem tudom felejteni. Beleszerettem. Tessék nekem megírni, van-e reményem?“ „Miért csak a lányok lelki életével foglalkoznak? Azt hiszik, a fiúknak nincsenek éppen olyan vívódásaik, kételyeik, vajon az igazit találták-e meg, bízhatnak-e kislányban, hogyan tetszhetnek meg neki?“ „A mi családunkban ilyesmiről nem lehet beszélni. Apám biztosan kinevetne érte. Neki csak durva és sértő szavai vannak, szerinte a nők arra valók, hogy a férfiak lefeküdjenek velük, meg hogy főzzenek, mossanak. Anyám meg csak sír. Én nem ilyen életet akarok. Szeretnék másképpen élni. De hogyan közeledjek egy lányhoz, ha nem azt, nem elsősorban azt akarom?" „A mai srácok nagyon önzőek. Csak az ital meg a cigaretta, esetleg a magnó. .. Egy normális szót nem lehet váltani velük." „Minden kis csaj csak azt akarja. Ha egy féldecit fölhajtanak, azt csinálhat velük az ember, amit akar. Ilyenek közül válasszak feleséget? Akkor inkább sosem nősülök meg." „A felnőttek rosszabbnak hisznek bennünket, mint amilyenek vagyunk. Tanulunk — de szórakozni is szeretünk. Nem hallgatunk álszent módon dolgokról — kimondjuk, amit gondolunk. Hangosan nevetünk, pajtáskodva, csoportosan sétálunk, moziba sietünk, a discón izzadásig táncolunk. De azért Arany és József Attila, Váci Mihály és Jifí Wolker verseiről is elvitázunk, ha a felnőttek nem figyelnek. Matematikát és kémiát tanulunk, orvosok leszünk és tanárok. Majd! Most fiatalok vagyunk. És örülünk neki, élvezzük, vállaljuk!“ Beszéljünk hát a szerelemről I Próbáljuk e láthatatlan családi asztal mellé őszinte vitára odaültetni a szülőket, fiatalokat, szakembereket — mindenkit, aki úgy érzi, segíthet tisztázni, amit tisztázni kell. Megfogalmazni, amit érdemes. Várjuk leveleiket, címünk: Nő szerkesztősége, 801 00 Bratislava, Martanovicova 20. A borítékra ne felejtsék el ráírni vitánk címét: Beszéljünk a szerelemről I > 3
