Nő, 1977 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1977-07-21 / 29. szám
Agyerek békésen ült a bilin, az apja rejtvényt fejtett az asz... tálnál. Eleinte még figyelték egymást, később azonban mind a ketten belefeledkeztek a maguk szórakozásába. Pistike egy műanyag huszárral játszott, félkörben többször végigügetett vele a bili körül, az apja meg azon törte a fejét, hogy mi lehetett Zola keresztneve. öt üres kocka volt rá a rejtvényben, az Emil viszont csak négy betűből állt. Míg Tímár ezen töprengett, hogy mi lehet a rejtélyes ötödik betű, Pistike csendesen felkelt a biliről, leemelte a vekkerórát az asztalról, hallgatta egy ideig a ketyegését, majd némi tűnődés után beejtette a vekkert az éjjeliedénybe. Mikor Tímár felneszeit a zajra, az óra már a zománcedény alján hevert, lapjával lefelé, de új környezetében is zavartalanul mérte az időt. Az óra méltatlan környezetváltozása arra ingerelte Timárt, hogy testi fenyítést alkalmazzon a fiával szemben, a ketyegése viszont nevetésre késztette inkább. — Hát ezt jól megcsináltad, Pistike — állapította meg végül is tárgyilagosan, s úgy nézett a gyerekre, mintha tanácsot kérne tőle, hogy ezek után mit csináljon. A gyerek azonban semmi tanácsot nem adott az apjának, csak bámult rá ártatlan szemekkel. — Látod, mit csináltál?! — mondta neki Tímár, s az órára mutatott. A gyerek belenézett az edénybe, s nem szólt semmit. — Hát most mit csináljak ezzel az órával, mondd? Pistike erre sem szólt semmit, később azonban az apja faggatására bűntudatosan megszólalt: — Pisiltem ... Pistike pisilt. — Pisilt? Még jó, hogy csak pisilt a Pistike — mélázott el az edény fölött Tímár, aztán egy hirtelen mozdulattal megfogta a bili fülét, és kivitte a fürdőszobába. Tűnődött egy ideig, aztán megeresztette a csapot, két ujjal megfogta a vekker felhúzóját, s az órát a vízsugár alá tartotta. A gyerek közben érdeklődve nézte az apja ténykedését. — Megfürdettük, ezt most jól megfürdettük — állapította meg Tímár, mikor kész lett a művelettel. — Űgyse fürdött még, igaz? A vekker a második fürösztés után is változatlanul ketyegett, de az üveglapja bepárásodott szégyenében. Hiába törülgette Tímár kívülről, belülről lett párás az üveg. Hát ezt meg hogy tüntessem el — gondolta bosszúsan — föltegyem a kályha tetejére? De mielőtt eldönthette volna, hogy ezt tegye-e, kulcs csikordult az ajtózárban, megérkezett Timárné a csarnokból. Az ajtó nyikorgására Tímár gyorsan zsebre vágta a vekkert, s cinkosan a fiára hunyorított. — Már megjöttél? — szólt ki az előszobába. — Pistike? — Itt van velem. Timárné közben levetette a télikabátját, bement a konyhába. — Régen felébredt? — Tíz perce sincs — válaszolta Tímár, és zsebre vágta a kezét, rátette a tenyerét az órára, hogy ezzel is tóm. pítsa a ketyegését. — Megpisiltetted ? — Meg — válaszolta Tímár —, éppen mosdatni akartam a séta előtt. Szombat délutánonként, míg az aszszony a vasárnapi ebéd előkészítésével volt elfoglalva, Tímár sétálni szokott a téren a fiával. — Kakilt is? — Nem — válaszolta Tímár —, nem kakilt, de gondoltam, azért nem árt, ha megmosdatom. Az asszony közben kijött az előszobába, s a gyerekre tekintett. — Jó voltál? — kérdezte szelíden. — Jó voltam — felelte Pistike, és az apjára pislogott, hogy ő is igazolja, ha akarja. — Az azért túlzás, hogy jó volt — jegyezte meg Tímár. Ennyit mondott, semmi többet. — Mert jó voltál, kisfiam — mondta Timárné a gyereknek —, mert szépen lefeküdtél édesapáddal ebéd után, hoztam neked a csarnokból egy pipit... egy kiskakast! Pistike ujjongott, tapsolt örömében. A szülők mosolyogva néztek össze a feje fölött. — ,N°, nem nézed meg? — kérdezte Timárné. —-Menj csak be, ott van a konyhában, ott van az asztal alatt! i A kiskakas fázósan, mozdulatlanul, összekötözött lábbal gubbasztott a konyhai vízcsap alatt, de mikor Pistike lehajolt, hogy megsimogassa, haragosan rebbentette meg a szárnyait. A gyerek ijedten hátrébb ugrott, és ettől kezdve csak távolról nézegette a kakast. — Pipike — szólingatta —, pipike, gyele ide. A szülők mosolyogva figyelték a két kiskakast, s felváltva bátorították a gyereket, hogy simogassa meg bátran a kakas fejét. — Ne félj — biztatta Timárné —, ne félj tőle, kisfiam, nem bánt. Pistike azonban a szülők buzdítására sem merészkedett közelebb a kakashoz, folyton csak azt kérdezgette: — Nem bánt? . — Nem. — Nem bánt a kiskakas? — Nem bánt. A gyerek erre mégis előrelépett egyet a kakas felé, de mikor az újra felemelte a szárnyát, végképpen elbátortalanodott. — Na gyere, kisfiam, menjünk sétálni — szólalt meg Tímár. — Menjetek csak, amíg világos van — mondta az asszony is. Pistike azonban nem mozdult el az asztal mellől, csak nézte a kiskakast, megbűvölten. — Kár volt megmutatni neki — jegyezte meg Tímár. — Most majd nem akar eljönni velem! — Menjél szépen az édesapáddal, menjetek sétálni — biztatta Timárné is a gyereket, mikor látta, hogy semmiképpen sem akar kimenni a konyhából —, az apád majd mutat neked a téren galambokat, jó? — Nem — makacsolta meg magát a gyerek, s átölelte az asztal lábát. Tímár tanácstalanul nézett a feleségére, aztán bosszúsan így szólt: — Nem tudom, mért mutattad meg neki a kakast, ha estére úgyis levágod. — Levágom? Hát mit csináljak vele?! ILLÉS ENDRE a szerelemről és a halálról „Vak!... Vak!... Mindnyájan láttátok: megvakult!...“ És azután még mindenfélét kiáltozott: „Ez a nyomorult vak akar birodalmat vezetni?“ — „Erről a szerencsétlen vakról hittétek azt, hogy bátor?" — „Róla mondtátok azt, hogy csak ő nyerhet csatát?“ — „Mire való egy vaknak ez a palota?" — „öljétek meg!... öljétek meg!...“ rikácsolta valahol messze mögöttünk, s a félelemtől szinte eszét vesztette. — És ti? — kérdezte szinte hangtalanul Szávitri. — Ne félj! — mosolygott rá a fiatal férfi. — Mi akkor már messze jártunk. Mert amikor nagybátyám először kiáltotta: „vak", apám megfordult és elindult a palota kijárata felé. Úgy ment, mint aki lát. Még soha nem lépett annyi méltósággal. Alig tudtunk belékarolni. „öljétek meg!..." — visított mögöttünk a nagybátyám. De senki nem mozdult. Akik előttünk álltak, kétfelé húzódtak: utat engedtek. Es mi mentünk, mentünk, ki a palotából, ki a városból, ki az emberek közül. Hűséges szolgáink utánunk hozták néhány holminkat, anyám kérésére ók lopták ki a palotából kedves, aranypántos ládikáját is. És itt élünk azóta, itt, a banjania alatt, a Csamkavati erdőben. A száműzött, megvakult király, aki olyan gazdag volt, hogy belevakult ékszereinek csillogásába, és egy ismeretlen koldus átkaiba. Itt öregedett meg az apám, itt lett élőhalott az anyám. Mit akarsz még tudni, kedves Szávitri? — Már mindent elmondtál!. — mondta egyszerűen a lány. Felálltak. Páfrányok között mentek a völgy alján. Azután felkanyarodtak az egyik dombra. Fent jázminbokrok fogadták őket. Szávitri megállt. — Te mindig ilyen szomorú vagy? A férfi egy jázminágat tört. A lánynak adta. Megint Szávitri kezdte: — Amikor kislány voltam, egyszer azt álmodtam, hogy valaki nekem adta a holdat. Azután felébredtem, és nem volt többé semmim. Mert minden kevés volt, ha arra az álombéli holdra gondoltam. A domb teteje kopár volt. A szemük 6 — Nem arról van szó — válaszolta Tímár —, hogy levágod, hiszen azért vetted, hanem hogy a gyerek este majd keresi... és hogy nem akar most velem jönni. Az asszony megbántottan elfordult, Tímár pedig ölbe kapta a fiát, és kivitte a konyhából. Amíg a térre nem értek, egész úton a kakasról faggatta Pistike az apját. — Piros a taréja? — Piros a taréja — ismételte Tímár —, és ha felébred, kukorékol. KAMONDY LÁSZLÓ — Nem bántja Pistikét? — Nem, nem bántja — válaszolta Tímár —, a kiskakas nem bántja a jó kisfiúkat. — Piros a szárnya? — Piros — válaszolta türelmesen Tímár. — Miért? — Azért piros — válaszolta Tímár —, mert... piros! Mert az egy ilyen kakas, piros taréjú, piros szárnyú kiskakas. — Miért? — Azért — válaszolta Tímár —, mert a piros taréjú kiskakas szeret sétálni, szépen elalszik ebéd után. A gyerek erre hallgatott egy ideig. — Nem harap a kiskakas? — Nem — válaszolta Timár, ugyanolyan türelmesen. — A piros taréjú, piros szárnyú kiskakas nem harap, nem vándorol a bilivel, és nem dobja bele a vekkert, ha az édesapja nem figyel oda. így kérdezett a gyerek egész úton, így válaszolgatott neki Timár, egészen addig, míg meg nem pillantottak egy fekete kutyát a játszótéren. Ettől kezdve a kutyáról beszélgetkáprázott tőle, olyan fehéren égett itt a föld. Egyre sűrűbb napsütésben lépdeltek előre. Se Iák, se bokrok, se forrás nem itta fel a fényt. Négyen voltak. A fiatal lány és a férfi. És mögöttük a két árnyék. Mint két sötét őr. Szatjaván kérdezte: — Milyen voltál te, amikor kislány voltál? Szávitri rögtön felelt: — Én mindig féltem. Anyám meghalt, amikor megszülettem. Én mindig egyedül voltam. — és apád, Madra királya? — Ő olyan jó, olyan egyszerű. De talán ő is félt. Tizenkilenc évig imádkozott az istenekhez, adjanak neki gyereket. Fiút kívánt maga mellé. De az istennő csak engem küldött. Lányt. A fiú megfogta Szávitri kezét. A két árnyék ugyanezt tette. — Mitől féltél? — Mindig attól, hogy egyedül vagyok. Nappal még elhagyatottabb, mint éjszaka. — Nem volt játszótársad? — Soha. Ki játszhatott volna a király egyetlen lányával? Szatjaván is elengedte a lány kezét. A két árnyék ugyanezt tette.
