Nő, 1977 (26. évfolyam, 1-52. szám)

1977-01-20 / 3. szám

BUDA FERENC Lennék kisgyermek Foganni könnyű. Világra jöttem, suhogó kések között születtem, s felnőttem én is, mint más, dologra, akár az apám s az anyám: a gondra. Csináltam ezt-azt, így-úgy megéltem arasznyi múltam el nem cserélem. Mi volt, mi nem lett eddig, mindegy Felnőttem. Élek. Enyém a leltár. már. Valami mégis megszakadt félbe. Egy évig egyszer játszani kéne. Szánkózni télben, fürödni nyáron, csücsülni hajlós cseresznye-ágon. Lennék kisgyermek, maszatos magzat, álmomban raknék kardokból kazlat. Édesem hallod? Te kis esendő. orcád a sápadt, síró kiskendő. Játszani kellene! elég a vasból! Csördül a zápor, ezüstös ostor. teteje ezüst, arany az alja, gurul a szívünk, két iker-alma, játszani gyerünkl játszani! jól van! .Kiskacsa fürdik fekete tóban* — Nem megy a játék. Kezemben vas súly. Zubogó vérem verése, lassulj. Pókok türelme segít ha láz van, gondok közt fekszem, zörgő vaságyban. (Fohász) Álmatlan arcon simulj ki, gyűrés, ujjunk ne vágd el, sikító fűrész, sátorozz sötétség! Jó álom jöjj el, kályhánkat fűtsed gyémánttal. gyönggyel. HADD mondom el, hogyan is volt az, amikor óesztendő éjszakáján anyámék templomba mentek, és nagyapámra bízták fi zsírt, hogy megőrizze, ne­hogy megegyük, mert alig egy ujjnyi volt, és mi örökké éhesek voltunk. Üssön a fejére, apám, ha valamelyik hozzá­nyúl! — Bízd rám őket. Én vagyok az ő papjuk — vett számba bennünket nagyapó, s átvette azon nyom­ban a parancsot is: — Mind a négyen itt vagytok? Na, fel az ágyba, aztán ha valamelyik a zsírhoz mer nyúlni, annak eltöröm a lábát, mint a csir­kének. Ez a lehetőség mind a négyünknek szólott. Ez­után következett az egyéni oktatás. Nagyapó kivette kezemből Gaál Mózes regényét, s felvágta a tálas tetejére. Ha könyvet látott, már dühös volt, mert nem tudott olvasni, és minden írott betűben titok­zatos ellenséget sejtett. — Teszed magad, hogy olvasol, hogy aztán el­aludjam és nekiállj a zsírnak, ugyibár, tanár úr? Ohó, amiért nem olvasok annyit, azért én se va­gyok az istennek jószága. Tudom én, hol kódorog az eszed. Be az ágyba! Ezután következett az öcsém oktatása. — Hiába nézel úgy rám a szép szemeddel. A teg­nap is te nyúltál a zsírba, te zsivány. Téged oda kellene kötni az ágyhoz, mert a pócegérnél is rosz­­szabb vagy. Be az ágyba! A más kettő már aludt. Azokat is felriasztotta. — Pista, Gyuri, hallottátok? Anyádék templomba mentek. Én lehúzom a lámpát, lefekszünk mindany­­nyian, de ne halljak egy moccanást, mert én vagyok a ti papotok. A zsír körül jár az eszetek, ugyibár? Na, én majd kifordítalak a bőrötökből, csak az jus­son eszébe valamelyiknek, hogy a zsírt megdézs­málja. Ezután már nem tehettük, hogy ne gondoljunk a zsírra. De azért csak bebújtunk a pokróc alá. A pokró­con nagy lyuk volt, és emiatt most is marakodni kellett, mert egyik sem akart a lyuk alatt aludni. Nagyapó, mivel karácsonykor úrvacsorát vett, hogy meg ne bántsa a saját istenét, románul káromko­dott, haramiáknak és pogányoknak nevezett ben­nünket, s mikor a lámpa lángját kicsire húzta, új­ra felemlegette, hogy ha valamelyik rosszalkodik, annak nemcsak a lábát, hanem ráadásul a derekát is eltöri. Hallgattunk hát a félhomályban, és arra gondol­tam, istenem, mennyit bujdokol az a kis piros csu­por, a kölcsönkért zsírral, amiből holnap ünnepi ebédet kell főzni, hogy ne kezdjük sovány koszttal az újesztendőt. A hét első napján még a tálason láttuk. Immár a hatodik esztendeje volt, hogy nem vághattunk disznót, így hát öcsém, amikor felfe­dezte, megkente vastagon a kenyerét. Ekkor anyám a szekrény mögé dugta, de ott is ráakadtunk, me­nekíteni kellett hát a szekrény alsó fiókjába, a fió­kokból a padlásra, onnan pedig a macska miatt vissza a házba, ki tudja merre, melyik sarokba .. . Nagyapó fejére húzta bőrig kopott báránybőr sapkáját, s szokása szerint a falnak fordulva pilla­natok alatt elaludt. Egy életen át készült arra, hogy egyszer jól kialudja magát, s ezt az elhatározását most is komolyan vette. Olyan álmosítóan és dalla­mosan horkolt nagyapó, hogy attól mindig elszen­­deredtem, s tán most is elalszom, ha odakint a kutya nem kezd el keservesen vonítani. s — Nnna — morcogott nagyapó, mert olyan cso­dálatos módon aludt, közben mindent hallott, ami körülötte történik. Talán szőlőpásztor korában szok­ta meg vagy mikor, de volt úgy, hogy nagyapó hor­kolt, apám a sapkáját kereste (ha menni kellett, sose kapta a sapkáját), és amikor már nem tudta, mit csináljon, apó abbahagyta a horkolást és meg­mondta, hol a sapka. „A fűtő alatt keresd, a macs­ka ráfeküdt." Most is kikászálódott az ágyból, ingben és gatyá­ban megállt a ház közepén, maga elé meredt, össze­rántotta bozontos szemöldökét, hogy tulajdonkép­pen mit is kell most neki cselekedni. Persze, a kutya nincs eleresztve. — Nnna. Alusztok? Adok én nektek zsírt csak moccanást halljak, míg a kutyát eleresztem. SÜTŐ ANDRÁS EGY CSUPOR ZSÍR Egyik se szólott, s nagyapó megnyugodva kanya­­rította hátára az ujjast. — Hozzam a csuprot? — suttogott öcsém, aki a lyuk alatt csak tettette az alvást. — Az első házban van, a szalmazsák alatt. Azzal már kiugrott az ágyból, s a harmadik is ugrott volna, de ebben a pillanatban belépett nagy­apó. Ügy viharzott be fiatalosan a mezitlábával. mintha kergették volna. Fázott a talpa, pedig na­gyon kemény volt a bőr a talpán, és a tenyerén is, mert a parazsat mindig a markában táncoltatta, amikor szivarra gyújtott. De azért csak megfázott, s rémülten kiáltott öcsémre. — Hová mész? Mit akarsz? Gyere ide. Mutasd az inged. Hová dugtad a zsírt? Itt helyben töröm el a lábad. S kutatta, hogy nincs-e ott a csupor zsír a sza­kadt ing alatt. öcsém kiszakította magát a kemény markából, kiugrott a tornácra. — Már a dolgára se mehet az ember? — Hazudsz, te zsivány. Gyere bé, mert eltöröm a derekad. Nincs semmi dolgod, a zsírért indultál. Gyere bé, hallod! Csak úgy kapca nélkül fuserálta fel a bocskorát, Az EGY dialektikája KÖVESDI KAROLY: VÁZLATOK Vasúti kocsi. Második fülke. Velem szemben a falon számlapocskák: 21, 23, 25, 27. Tehát a hátam mögött kell lennie: 22, 24, 26, 28-nak. Nyolc ülés, nyolc szám. Nyolc ember helye. A két szemben levő üléssort karfa szeli ket­té. A két négyes kettesekre osztva. S a kettőn belül: 1—1. Megint az EGY. Bárhogy is számolok, mindig ez a vég­pont. S a kiinduló. Leltár előtt u. az udvaron, a „hamarérő” szilva­fa alatt. Kis széken, a csalánvágólóca mellett — dohányt nyammog. A ló­cán levéltörmelék, törött nyelű kés s egy deszkadarabka. Késvágta jeleit mintha régi tengerek szelídítették volna. Az öreg fején kalap — orra bukott barna harangvirág. Gyerekek trappolnak be az udvar­ba. A folyóról jönnek pecabotokkal. Köztük az unoka. Odalép az öreghez, azt mondja: atyu. Nem nagypapa, nagyapa, még csak nem is atyus. Csak: atyu. így, egyszerűen. Memento a móri? Fenét. Könyörte­len selejtezés. Majd csak utólag derül ki a leltári hiány. Privilégium A troliban, közvetlenül a hátsó ajtó mellett van egy ülés. Formabontó: míg a többiek egymás mögött, előre nézve sorakoznak, ő oldalaz. Hátát az ablaknak veti, s befelé kacsingat.

Next

/
Oldalképek
Tartalom