Nő, 1976 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1976-12-20 / 51-52. szám

talasszony nyit ajtót. Akárcsak az előző lakásban, itt is magával ragad a szép otthon varázsa. A családapa egy nyolchónapos csecsemővel a karján jön felénk. Szívesen fogad.

— Amikor megtudtam, hogy Milan gyerekotthonban nőtt fel, megéreztem, hogy jó férj lesz belőle — kezdi a beszélgetést Debnárné. Az ilyen fiú jobban megbecsüli és keresi az otthon melegét. És igazam lett. Milan nagyon jó férj, csak a munkájának és

nekünk él. A szüleim is úgy szeretik, mintha a saját fiuk lenne. A nyáron az üzemből meglátogattuk a Zlatovcei Gyermekvárost. Ott már másként nőnek fel a gyerekek, s mégis, nekem összeszorult a szívem, amikor arra gondoltam, hogy Milan ötéves korában elvesztette az otthonát. Talán ez az oka annak, hogy zárkózott természetű, nehezen barátkozik. De ugye, ezt mondanom sem kell, hiszen most is én beszélek helyette.

3

— Nem mondom, hogy rossz volt az akkori lehetőségekhez mérten a legtöbbet nyújtották nekünk. De nem minden gyermek tud egyformán alkalmazkodni. Csak köszönettel, hálával és tisztelettel gondolok azokra, akik megpróbálták pótolni a szülői házat. Ez idővel sikerült is, s ebben nagy része van a Lukács-házaspárnak.

Egy kicsit bánt, hogy amióta megnősültem, elhanyagoltam ezt a kapcsolatot. Nem azért, mintha hálátlan lennék, de leköt a munka, a család, aztán nemrég még tagja voltam a bányász-labdarúgócsapatnak. De ígérem, rövidesen elmegyünk, elviszem a feleségem és kislányom is.

Kettőt sikerült elérni az otthon volt lakói közül. Két boldog családapát. De hányán vannak még szerte az országban, akik velük együtt gyermeki hálával gondolnak Lukácsnéra, és az otthon valamennyi dolgozójára, akik boldog, kiegyensúlyozott életük útját annyi féltéssel és szeretettel egyengették?

GÁL ETA

5