Nő, 1976 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1976-12-13 / 49-50. szám
nem tudok védekezni. De azért jó itt dolgozni. Az igazsághoz még az is hozzátartozik, hogy itt nem is volt olyan nagy a por. Mert a következő állomásunk a vágórészleg volt, s az igazi porfellegekkel csak itt találkoztunk. Ebből az üzemrészlegből ráadásul rekedten jutottunk ki. Olyan zaj volt, hogy csak kiabálva tudtunk szót érteni. Fülvédőt mégsem láttam egyet sem. Simkó Gertrud: — Nem tudunk fülvédővel dolgozni. Zavar. Nem beszélve arról, hogy izzad alatta a haj és a fül. Én inkább vattát teszek a fülembe. A zajon és a poron kívül maga a munka is nehéz, de kétezer-kétszázat keresek, s a pénz mindig kell. örülök, hogy egyáltalán munkát kaptam itt. Nagy Lóránt: — Valóban ezen a részlegen a legnehezebb a munka, és az enyvezőknél. Ott viszont nem dolgoznak asszonyok. Itt sem szívesen alkalmazzuk őket, de hát szükség törvényt bont. Nincs elég férfi dolgozónk. Úgy próbálunk segíteni a dolgon, hogy két asszonyt teszünk egy helyre. így legalább a 15 kilós súlyhatárt nem lépjük túl. Ennél a súlynál többet ugyanis a nőknek nem lenne szabad emelniük. így viszont kevesebbet keresnek, s ez nem tetszik nekik. Inkább vállalják a nehéz munkát. Egy hosszú gép körül négy nő. Ketten rakják be a nehéz szekrényajtókat, ketten szedik ki. Sem a zaj, sem a por nem kisebb. Az egyik lánynak még kesztyű sincs a kezén. Kozák Margit: — Egy hónapja vagyok csak itt, még nem kaptam védőfelszerelést. De mások sem használják, azt hiszem, én is csak a kesztyűt fogom hordani. Mindent meg lehet szokni. Egyébként máshol sem könnyebb. Végre kimegyünk a nagy zajból. Akaratom ellenére is felsóhajtok. Aztán már fogalmazódik is bennem: ezt a zajt nem lehet megszokni, és nem szabad megszokni, mert egészségi szempontból rendkívül ártalmas. Nagy Lóránt: — Mi is magyarázzuk nekik, de nem hallgatnak ránk. Azt mondják, az a fontos, hogy a tervet teljesítik és a fizetés mellett prémiumot is kapnak. Nem vonhatunk mindig le a fizetésükből, szabálytalanságból eredő bírságként különböző összegeket. Közben többször feltettem a kérdést, mit tudnak a kollektív szerződésről, menynyit tart be ebből az üzem vezetősége. Sajnos, a válasz sokszor csak csodálkozó tekintet volt. Pedig magam is láttam, hogy a kollektív Szerződés szövege ott lóg egy-egy műhely falán. Mikor rámutattam és említettem néhány pontját, hosszú „ja" volt a válasz, és az, hogy: Persze! Megkapjuk az ötszázalékos jövedelemrészesedést. — Ebből láttam, hogy sokan összekeverik a kollektív szerződést a Szaratov-mozaalommal. De nemcsak azzal. Uhlárik Terézia: — öt éve dolgozom a csiszológépen. Nehéz munka, nagy erői kell kifejteni a csiszoló lenyomásakor, de megéri, jól keresek. A kollektív szerződés? Tartanak havonta olyan 10—15 perces értekezletet, ott elmondhatjuk, milyen nehézségeink vannak. Igen! Vannak az üzemben munkaértekezletek is. Csak azt nem tudom, kinek a hibája, hogy a dolgozók nem tudják, mikor mit beszélhetnek meg, mikor mihez van joguk, mik a kötelességeik. Vajon ők maguk nem törődnek ezzel; „minden mindegy" alapon dolgoznak-e, vagy az üzem vezetősége nem világosítja-e fel kellőképpen alkalmazottjait? Bárhogy is van, ez elszomorító még akkor is, ha az üzem teljesíti a feladatokat, a tervet, még akkor is, ha a munkafegyelem jó, nincsenek nagyobb kihágások. Észrevételeimet elmondtam az igazgatónak, akit másnap újra meglátogattam. — Ezeket a dolgokat is ismerem. Az igazság valahol középen van. Többször mondtam már, hogy a szakszervezetnek sokkal erélyesebbnek kellene lennie. Én ennek csak örülnék, mert nem szeretem a bólogatós embereket, de viszont a vezetőséget nem én állítom össze. A kollektív szerződést is, a Szaratov-mozgalmat is félévenkint értékeljük egy nyilvános gyűlésen, ahol elhatároljuk a kettőt. Tehát ha odafigyelnek a dolgozók, ők is tudják hogy a kettő közt mi a különbség. Nem beszélve arról, hogy mindenki külön aláírta a jegyzőkönyveket, s megbeszéltük velük a benne foglaltakat. Többet nem tudunk tenni. Azt hiszem, arról sem nagyon panaszkodtak, hogy nem mindig van anyag. Igaz, ez ritkán fordul'elő, és rövid ideig tart. Ilyenkor más munkát adunk nekik, s a fizetésen sem nagyon látszik meg. Talán ezért nem mondanak erről semmit. Azért ezeket a kérdéseket is igyekszünk megoldani, úgy mint a mór felsoroltakat, amihez még hozzátenném a szakmunkásképzést is. Az összkép, mely az üzemről kialakult bennem, kedvező, amelynek nemcsak az az alapja, hogy az üzem a tervet teljesíti, hanem az is, hogy a vezetőség igyekszik javítani a munkafeltételeken, ezt pedig a dolgozókkal való törődés tanúsítja. Feltehettem tehát az igazgatónak a legfontosabb kérdést: Miért olyan nehéz bútort kapni! — Sajnos erre nem tudok válaszolni. Mert mi a tervet telesítjük. Olyan bútorokat gyártunk, amilyeneket a vásárlók kimondottan keresnek. Az a szomorú, hogy míg az üzletekben ez nem található, addig mi a kész bútort nem tudjuk hol raktározni. Mi nem állunk közvetlen kapcsolatban az üzletekkel. A kereskedelmi kapcsolatot Bratislava tartja a bútorüzletek nitrai központjával. Ott kell keresni a választ a kérdésre. Legközelebb tehát oda látogatunk el! NESZMÉRI SÁNDOR 5
