Nő, 1976 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1976-11-29 / 47-48. szám

EGÉSZEN KIS KfRDfilEIEK Munkamegosztás a házasságban A társadalomtudatban a múlt örökségeként ma is élnek olyan ko­rábban bevett nézetek, amelyek nem felelnek meg a mai, megváltozott életkörülményeknek. Mi több, zavar­ják az egészséges, harmonikus csa­ládi együttélés légkörét. Ma, amikor ugyanannyi nő van állásban, mint férfi — a foglalkoztatottság tényét tekintve teljes az egyenjogúság —, a család belső munkamegosztásában sok esetben nem lehet egyenjogúság­ról beszélni. Szinte általános érvényű törvény, hogy az elvégzett házi mun­kák mennyiségét tekintve a nők ut­cahosszal előzik meg a férfiakat. Miért? Sokféle megközelítésből vizsgálhatjuk az okokat. Induljunk ki abból, hogy vannak női és férfi munkák. A munkamegosztás mérté­ke családonként aztán attól függ, hogy a férj mit hajlandó elismerni még férfimunkának, ill. a feleség­mennyit hajlandó átengedni a régen női munkának tekintett tevékenysé­gekből. Sajnos a házi munkák ilyen­fajta „semlegesítése”, átértékelése sokkal lassúbb a kívánatosnál. Ami a folyamat fölgyorsítása mellett szól, az „csak” a feleségek és anyák alig elviselhető túlterhelése. És ami elle­ne? Erre sokkal könnyebb példát ta­lálni. Nálunk hétkor van a munkakez­dés. Ifjú kolléganőm nap mint nap ötkor kel, mert férje munkahelyén hatkor kezdenek. Reggelit, tízórait készít neki, s azután fél hatkor éb­reszti. Még reggel megfőzi az ebé­det is, mert a kedves férj nem bírja az üzemi konyhát. A vacsorafőzés­nek csak fél ötkor, ötkor láthat neki, mert délután négy körül zsúfoltak a boltok és a bevásárlás lassan megy. Az ifjú férje ezt a rendet még a csa­ládi házból hozta. Csak kapásból sorolok föl néhány olyan tényt, amely ezt a korszerűt­len családi munkamegosztást konzer­válja. Gondoljünk csak arra, hogy az iskolában már a betűvetés elsajátí­tásakor tudatták velünk: a mama főz, a mama mos; de a papa — ol­vas. Vagy gondoljunk egy mai témá­jú filmre, színdarabra: a feleség főz, bevásárol, mos, vasal vagy éppen ta­karít, hazajön a férj, beül a karos­székbe, rágyújt és előveszi az újsá­got vagy bekapcsolja a tévét... Tudjuk, hogy ez leegyszerűsített kép, de szándékosan egyszerűsítet­tünk. Nem mindenütt van ez így, sok az egyéni változat, a nők megterhe­lésének esetleg túlterhelésének foka más és más. És ott, ahol olyan a valóság, ami­lyennek lefestettük, ott is a házas­társak különbözőképpen értékelik a kialakult helyzetet. Higgyék el, van olyan is, hogy sem a túlterhelt fele­séget, sem a házi munkák alól fel­szabadított férjet nem zavarja a nyilvánvaló egyenlőtlenség. A fele­ség békésen a belső egyet nem értés legkisebb jele nélkül végzi a két vagy három műszakot. A munkahe­lyén (lehet hogy fáradtan) végzi mindennapos munkáját. Hazaérve el­végzi háziasszonyi teendőit, sőt, utá­na felszabadultan tesz eleget házas­társi kötelességeinek is. Ha ez az ál­lapot sem a feleségnek, sem a férj­nek nem okoz gondot, a család har­móniája zavartalan, ne is zavarjuk. A házasságban a legfontosabb elv az, hogy a partnereknek összehan­golt vagy legalább hasonló elképze­lésük legyen. Attól függetlenül, hogy a házastársaknak különböző a meg­terhelésük az otthoni munkamegosz­tásban, még jó légkör, megértés uralkodhat. Ha a férjnek az az el­várása, hogy minden házi munkát a feleség végezzen, és ezt a feleség úgy tudja vállalni, hogy ebből sem külső, sem belső konfliktusa nem származik, boldogan fognak élni. Vagy fordítva: ha a feleség elégedett a férj munkahelyi sikereivel, jó ke­resetével, nem kíván tőle ugyan-14 JU olyan jó teljesítményt a háztartási munkában, a férjet sem zavarja fe­lesége túlterhelése, ismét csak bol­dogan fognak élni. A házasság kezdetén a partnerek föltételezik egymásról, hogy a másik szerepelvárásai az övével azonosak. Azonban megzavarja őket, ha a partner nem tartja be a normákat az elwáfrás szerint. Mit jelent ez? Például a férj elvárása az, hogy a feleség ne járjon dolgozni, ne tanul­jon tovább, ne vállaljon többlet­­munkát a társadalmi szervezetekben, hanem feladatának a háztartást, esetleg a gyermeknevelést tartsa. A feleség viszont úgy érzi, ha ott­hon ülne és nem mehetne dolgozni, megölné az unalom, esetleg anyagi­lag kiszolgáltatottnak érezné magát; ha nem tanulna tovább a későbbiek­ben nem lehetne egyenrangú part­nere férjének és ha nem járhatna el alkalmanként (kedves olvasó, ne vegye rossz néven) a nőszervezet összejöveteleire, kimondottan inge­rült lenne. Itt nyilvánvaló, hogy a partnerek kölcsönös elvárásai szöges ellentétben állnak egymással. Ha a házasság kezdeti szakaszá­ban találkozunk Ilyen nézeteltéré­sekkel, ilyen elképzelésbeli különb­ségekkel, az még nem tragikus. Mind­két fél hajlékonyabb, könnyebben magáévá teszi a másik elvárásait. Ha erre képtelenek, akkor nyilván­való, hogy felelőtlenül választották egymást élettársul. Ne legyünk ala­­koskodók, s mondjuk meg nyíltan, ebben az esetben a legésszerűbb megoldás a válás. A házastársak közti munkameg­osztással kezdtük, s lám egész a vá­lásig jutottunk. Ez arról tanúskodik, hogy a családi munkamegosztásnak kulcsszerepe van a házasságban. Fokmérője is lehet a házastársak kö­zött uralkodó viszonynak. Abból in­dultunk ki, hogy a nők általában többet vállalnak a házi munkákból, mint a férfiak, s oda kellene jut­nunk, hogy a férfiakat felszólítsuk a nyilvánvaló egyenlőtlenség meg­szüntetésére. Ez lenne a gondolat­­menet logikus befejezése. Hogy mi mégis mást ajánlunk, az abból ered, hogy az emberek közti viszony, az emberi gondolkodás nem mindig kö­veti a logika törvényeit. Gondoljunk csak az érzésekre! Az érzelmileg túl­fűtött kapcsolatokra! (Hol van ott a logika?!) A családi munkamegosztásban a legfőbb törvény az, hogy maradék­talanul teljesítsük a másik fél elvá­rásait. Ha csak a logikára hivatkoz­nánk, semmire sem jutnánk. Itt a há­zastársak mindegyikének csak egy szavazati joga van, s a legegyszerűbb számtan szerint is két ellentétes ér­tékű vélemény összege nullát ad. Ha sikerül a második fél világába behatolnunk, beleélnünk magunkat, nagy a valószínűsége, hogy mindkét fél számára elfogadható magatartási formát sikerül kialakítanunk. A. NAGY LÁSZLÓ pszichológus ж _ akinek nem kellett volna meghalnia, kétéves kislány 1 volt. Saját édesanyja gyil­­költa meg, előre megfontolt szándék­kal, megcsúfolva erkölcsöt, embersé­get, anyai érzést. Még az ösztönt is, amellyel az állat is védi magatehe­tetlen kicsinyét. És tettét nem lakat­lan szigeten vagy valamilyen félre­eső helyen, hanem panelházban, mo­dern lakásában, anyóstól, apóstól, szomszédoktól körülvéve — egyszó­val emberek között, a szemük láttá­ra, fülük hallatára hajtotta végre. Jaroslava Botková a csehországi Domailice mellől került a házassága révén Dél-Szlovákiába. Férjével és a férje szüleivel Obidon (Ebeden) telepedtek le. Az állami gazdaság­ban kaptak munkát, mint állatgon­dozók és háromszobás lakást a ma­jorság egyik panelházában. A kis­lánytól (a házasságkötés előtt fogant) már akkor meg akart szabadulni, amikor megszületett. Még a szülé­szeten intézkedett egymaga, hogy helyezzék el csecsemőotthonban. Az­zal érvelt, még túl fiatal ahhoz, hogy ennyire le legyen kötve és a mun­kája miatt sem tudna róla rendesen gondoskodni, mert szülési segélyre nem jogosult, mivel terhessége alatt nem járt a tanácsadóba. Férje azon­ban ebbe nem egyezett bele. Csak­hamar ismét másállapotba került, de még mielőtt a második gyermek megszületett volna, férjének tavaly februártól a börtönbüntetését kellett kitöltenie. Amikor a kisfiú megszü­letett, vele nem sok gondja volt, mert egyhónapos korában csecsemő­­otthonban helyezték el. A kislány viszont maradt. És akkor határozta el, hogy tőle is megszabadul. EGY ÉVVEL EZELŐTT TÖRTÉNT A Stúrovói (párkányi) orvosi ren­delő szolgálatos nővérének vallomá­sából : „... december 9-én este hat óra körül egy fiatal nő jött a ren­delőbe s közölte, hogy a gyermeke nagyon beteg, kinn van a kocsiban. Amikor megkérdeztem, hogy mi ba­ja, azt válaszolta, hogy nem tudja, nagyon lázas volt, nagyon megfázott, talán tüdőgyulladása van... Húsz éve vagyok ápolónő, így az első pil­lantásra meg tudtam állapítani, hogy a gyermek már nem él, tehát vagy útközben vagy még otthon halt meg. Ezt meg is mondtam, erre az anya azt a felvilágosítást adta, hogy a gyermek nem akart enni.. Amikor a szolgálatos orvos meg­érkezett, megerősítette a nővér vé­leményét. S mivel az esetet rendkí­vül gyanúsnak találta, megtette a megfelelő intézkedéseket. Az orvos gyanúját a holttest állapota keltette -fel. A bírósági gyermekorvos-szakértő jelentéséből: „A kétéves gyermek át­lagos súlya 12,7 kilogramm, az áldo­zat súlya 4 kilogrammal volt keve­sebb. Bőre teljesen összezsugorodott, testén szennyi és élósdik okozta seb­helyek. A halál oka táplálék- és fo­lyadékhiány, valamint a higiéniai gondozás teljes hiánya, minek követ­keztében a szív és az érrendszer fel­mondta a szolgálatot. Az áldozatnak az éhség és a szomjúság miatt zsen­ge kora ellenére gyötrő kínokat kel­lett elszenvednie, s ezért a vádlott tette emberkínzásnak minősítendő.” Ez a huszonkét éves nő a múlt év augusztusától rendszeres következe­tességgel kezdte megvalósítani szán­dékát. Mind gyakrabban maradozott ki otthonról és ment szórakozni a legtöbbször a párkányi Duna-szálló­­ba. Ilyenkor a gyermeket étlen­­szomjan bezárta a lakásba. Szóra­kozásairól hazatérve sem látta el,

Next

/
Oldalképek
Tartalom